1.-2. Fejezet

 

1. fejezet

Gabrielle

 

Fordította: Tony

 

– Légy óvatos. Nem tudhatod, merre spriccel a savanyúság leve, Gabs.

A nevetésem betölti a kicsi konyhát. A hang átvág a napfényben táncoló porszemcséken, egy újabb varázslatos réteggel gazdagítva a szobát. Bármennyire is próbál Cricket unokatestvérem rendíthetetlen maradni, az ajkai sarkai megemelkednek.

– Mindig ugyanazon jár az agyad – mondja, levéve a latex kesztyűjét. A gumi csikorogva válik le az ujjbegyéről. – Miért kell mindent ennyire mocskossá tenned?

– Ó, ne már! Te beszélsz arról, hogy a fallosz alakú dolgok spriccelnek. Te kezdted. Nem én.

Cricket fújtat, tökéletes égővörös loknijai a vállán ugrálnak. – Rendben. Akkor egyszerűbben fogalmazok: nem jósolhatod meg mindig a lakásfelújítás kimenetelét, Gabby. Lehet, hogy egy szimpla gipszkarton foltnak tűnik. De aztán azt veszed észre, hogy termeszek vannak, és hívnod kell egy vállalkozót, hogy újraépítse a falat. – Felvonja a szemöldökét, alaposan szemügyre vesz, ahogy az anyja, Diane néni szokta, amikor kislány voltam. – Csak… lassan. Ne ugorj bele több projektbe egyszerre.

Megtörlöm a homlokom a kezem hátuljával. Valószínűleg a hálózatos incidensre gondol.

– Igen – mondja. – Mindennek köze van ahhoz, hogy egymagad lecsaptad az elektromos hálózatot a fél városrészben.

– Ez olyan tisztességtelen! Honnan kellett volna tudnom, hogy nem lehet csatlakoztatni a külső világítást a házba bejövő fővezetékhez? Nem úgy tűnik, nem is tudom, mintha ez lenne a lényeg?

A kukába dobja a kesztyűket. – Mi van azzal, amikor valami félresikerült vízvezeték-szerelési projektben a mosogató alatti lefolyócsövekre kötötted a vízvezetékeket?

– Bocsáss meg, hogy nem tudtam, hogy nem minden vezeték… vezet.

– Csak te, Gabs. Csak te.

– Nincs jobb dolgod, mint számba venni az összes csináld magad kalandomat? – kérdezem csípőre tett kézzel.

Cricket felnevet. – De, tulajdonképpen van. De amikor mindig engem hívsz a sürgősségi autó mellől, és a mentősök a csináld-magad kalandod eredményét látják el, azt nehéz elfelejteni.

– Nem hallottam, hogy panaszkodtál volna, amikor a tűzoltóparancsnok megkérdezte, hogy szingli vagy-e.

Vörös arccal legyint. – Ó, ne kezdd! Csak FaceTime-on keresztül látott. Mellesleg a pasi egy csecsemő volt. A randielképzelése valószínűleg kijárási tilalommal járt.

A szekrénynek dőlök és mosolygok, figyelem, ahogy összeszedi az elszórt kartondobozokat a helyiségben.

Az utazási kimerültség, a takarítószerek erős szaga és a megfelelő koffeinszint hiánya ellenére is jó érzés itthon lenni.

Az utóbbi két reggel az álmos kisvárosban ébredni, ahol felnőttem, balzsam volt a lelkemnek. Fenyőillat a levegőben. A nap fényesebben – melegebben – süt minden reggel az arcomra. Csodálatos volt, hogy a család és a szomszédok megálltak beköszönni.

Ez minden, amiben reménykedtem. Minden, amire szükségem volt.

– Tessék! – mondja Cricket, elégedetten szemlélve a munkánkat. – Azt hiszem, ez volt az utolsó doboz. Van még valami a garázsban?

– Nincs. A mikromenedzselő tehetségednek köszönhetően az új házam tiszta a pincétől a padlásig, és minden cuccom el van pakolva.

– Mindössze három nap alatt, ellentétben azzal, hogy te ragaszkodtál hozzá, hogy legalább két hét lesz. – A faasztalnak támasztja a csípőjét, ami régebb óta megvan, mint a gyerekeim. – Milyen érzés letelepedni és új életet kezdeni Aldenben?

A nap ezt a pillanatot választja, hogy előbújjon a felhők mögül, és beragyogja a konyhát.

Ha eltekintek attól, hogy a Bostonból Ohióba tartó tizennégy órás vezetéstől becsípődött a vállamban egy ideg, a csontjaimig hatol a fáradtság, és az adrenalinlöket utáni lehangoltság vett erőt rajtam, óvatosan optimista vagyok a jövőt illetően. Évek óta nem éreztem magam ennyire magabiztosnak, ennyire biztosnak abban, hogy jó döntést hoztam. De ha ezt hangosan beismerném, az olyan lenne, mintha kihívnám az univerzumot, bizonyítsa be, hogy tévedtem. Szóval inkább megkerülöm a kérdését.

– Az új életem Aldenben olyan érzés, ami egy forró fürdőért, és egy üveg valami vörösért kiált – mondom, felpattanva a pultra.

– Az pompásan hangzik. Peter hamarosan otthon lesz, muszáj nekiállnom a vacsorának. Átjössz a srácokkal? Zöldfűszeres csirkét és krumplit csinálok, ahogy a Nagyi szokta. Emlékszel rá? Belefojtotta őket a sajtba.

A gyomrom korog, a szívem pedig átmelegszik az emléktől. – Csodásan hangzik, de tegnap este is nálad ettünk. Itthon kell ennünk, és új rutint kialakítani.

– De mit fogtok enni? Még nem mentél el a boltba.

– Majd rendelünk egy pizzát vagy valamit. A Thompson’s Logan még mindig szállít Aldenbe?

– Igen, de biztos, hogy a fiúk pizzát akarnak vacsorára? – Kicsit elborzadt. – Nem azt ettek ebédre is?

Nevetek. – Tizennégy és hét évesek. Biztos vagyok benne, hogy ha minden étkezésre pizzát kellene enniük, akkor is boldogok lennének.

– Adj nekik egy hónapot, és rá fogom venni őket, hogy zöldséget kérjenek az ételhez, mint Kyle.

– Cricket, a fiad egy anomália.

Önelégülten vigyorog. – Lehet. De mindent meg fogok tenni, hogy Dylan és Carter is felszálljon vele az anomália vonatra.

– Sok szerencsét hozzá!

Körberohan a konyhában, és még rendbe rak néhány helyet. Értékelem a munkáját – tényleg. De a ház soha többé nem lesz ilyen tiszta és rendezett. Bármilyen kód van a DNS-ében, ami a házias tulajdonságokért felelős, az enyémben nincs benne.

Cricket és én mindig egymás ellentétei voltunk. Gyermekkorunkban ő babázott, míg én a városban házaltam, próbáltam elég gyereket összeszedni egy kickball meccshez. A gimiben ő volt a bálkirálynő. Volt egy pótkulcsom az iskolai tornateremhez. Ő magas volt, tökéletes mosollyal és az anyja józan eszével. Én alig voltam 155 centi, a gerincferdülés határán billegtem, és anyám álmodozásra való hajlamát örököltem.

A különbözőségünk ellenére mindig jóbarátok voltunk. Soha nem láttam annyira sírni, mint amikor elköltöztem a városból a főiskola miatt. Könyörgött, hogy maradjak, és iratkozzak be egy közeli egyetemre. Meg is tettem volna, ha az egyetlen ösztöndíj, amit elnyertem, nem kétórányira lett volna. És az ő szüleivel ellentétben, az én egyedülálló anyám nem tudott hozzájárulni a tandíjhoz.

– Ez a csengőd? – Cricket erőlködve hallgatja a halk visszhangot, ami a házban hallatszik. – Olyan a hangja, mint egy beteg macskának.

Fancsali arccal hallgatózok. – Csengőnek hangzik, olyan kísérteties, elkínzott módon.

– Kell hívnunk valakit, aki megjavítja – mondja, és a folyosóra megy. – De nem te! Elektromos hiba lehet, úgyhogy el a kezekkel!

A szememet forgatom, és lecsúszok a pultról. Az ajtó nyílik és csukódik, miközben a lábam a földet éri.

– Gabby, ő Della Kendrick – mondja Cricket, visszatérve a konyhába egy gyönyörű szőke nővel az oldalán. – Néhány éve Aldenben lakik. Az övé a zöld ház az utca túloldalán.

Della melegen rám mosolyog, ami eléri a kék szemét is. – Sajnálom, hogy még nem jöttem át köszönni. És sajnálom, hogy nem hoztam egy tányér sütit, vagy valamit, amit az új szomszédoknak szoktak. – Megáll, csintalanul vigyorog. – Habár, ha én csinálnám a sütiket, valószínűleg nem tudnád megenni.

Mindannyian nevetünk.

– Itt nőttél fel, ugye? – kérdezi Della.

– Igen. Elmentem főiskolára, találkoztam egy sráccal, és soha nem tértem vissza – mondom.

– Mostanáig – szúrja közbe Cricket. – Két gyerekkel tért vissza. Dylan tizennégy, Carter hétéves.

– Hát, azt nem tudom, hogy milyen volt Alden régen – mondja Della. – De most kedves kisváros. Az utcánk elég csendes. Kyle kocsija a leghangosabb dolog a Bittersweet Courton.

Cricket grimaszol. – Ez szégyen. Fogalmam sincs, miért gondolja, hogy nagy teljesítmény, ha a teherautója érkezését egy háztömbbel arrébb hallják.

– Ha ez a legrosszabb dolog, amit tesz, fogadd el. – A tinédzser viselkedés említésére fájdalom nyilall a vállamba. – Dylan megdolgoztat a pénzemért. Remélem, az itten élet kicsit lelassítja. Szeretném látni, hogy élvezi az egyszerű dolgokat, mint a hamburger Betty Lou étkezdéjében, vagy biciklizni a városban, mint a mi gyerekkorunkban.

Della felvonja a tökéletesen formázott szemöldökét. – Cricket biciklizett?

– Én? – kérdezi az unokatesóm támadva. – Ó, a francba, dehogy! Az egyetlen alkalom, amikor bicikliztem, öltésekkel ért véget. Azután a szerencsétlen eset után otthon maradtam, amíg Gabby kerekezett a többi izgalomkereső barátjával.

– Gabby, nem fogsz meglepődni, ha elmondom, hogy Cricket még mindig unalmas – mondja Della, aztán kap egy könyököt az oldalába. Felnevet. – Szeretetből mondtam.

– Nem tudom, miről beszélsz – feleli Cricket, megigazítva a kardigánját. – Vicces vagyok.

– Ó, ne már – mondja Della a szemét forgatva. – Múlt héten elhívtalak ebédelni, te meg a függönyöket vasaltad.

– Igen, és szépek lettek.

Della rám néz. – Látod? Mondd, hogy te vicces vagy, Gabrielle! Szükségem van egy vicces barátra.

– Akkor örömmel fogod hallani, hogy a teendőlistám három dologból áll: életben tartani a gyerekeimet, távol tartani őket a fiatalkorúak börtönétől és többet szórakozni. Ebben a sorrendben.

Cricket az előszobába vezet minket. – Kérlek, pontosítsd a jó időtöltés fogalmát, mielőtt elmész otthonról Dellával. Egy hónapja láttam két férfit is szégyenszemre kiosonni a házából. – A barátnője felé fordul. – Egyszerre.

Della ördögien vigyorog. – Ha azt hiszed, ez szégyellnivaló, látnod kellett volna, mi történt pár hónappal ezelőtt.

Felsóhajtok, és kinyitom nekik az ajtót. – A leghosszabb üresjárat közepén vagyok, ami a pasikat illeti, úgyhogy nem ítélkezem. Megértem.

– Üresjárat? – kérdezi Della. – Megoldom. Elkérem Crickettől a telefonszámodat, és a héten hívlak. Tervezgetünk.

Egy csillogó, fekete sportkocsi dudál, ahogy elhalad az utcában. Cricket férje, Peter integet a vezetőülésből.

– Természetesen ma korán hazajött – motyogja Cricket. – Még neki se álltam a vacsorának.

– Akkor jobb, ha mész – mondom. – Meg akarok fürödni, mielőtt a fiúk hazaérnek a rekreációs központból.

Cricket elindult lefelé a lépcsőn Dellával az oldalán. – Komolyan, Gabby! Semmi új projekt, amíg nem beszéltünk.

– Nyugi – dőlök neki a veranda korlátjának. – Csak megnyírom a sövényt, lefestem a bejárati ajtót, és talán megerősítem a ház hátulján a korlátot, mielőtt teljesen elkorhad.

– Ez mind szép és jó, de ismerlek – mondja Cricket a válla felett. – Egy héten belül a létrán leszel, és próbálod a tetőt megjavítani, én pedig látogathatlak a kórházban, hogy emlékeztesselek erre a beszélgetésre.

– Csak hozz magaddal zabpelyhes kekszet. Az segít a gyógyulásban.

Cricket megrázza a fejét, és a háza felé szedi a lábát. Della int egyet, és átfut az úton.

Én bemegyek, és hallgatom a teljes csendet. Nem szólnak autóriasztók, és nem hallani szirénákat a távolban. A szomszédok nem üvöltöznek egymással a hátsó kertben. Csend van.

És ez csodálatos.

Kettesével veszem a lépcsőfokokat, és menet közben áthúzom a pólómat a fejemen. A forró fürdő ígérete, a csendes ház és a tudat, hogy a srácok Kyle-lal vannak, és nem az utcában rosszalkodnak, majdnem több, mint amit el tudok viselni. Leveszem a ruháimat – bánom, hogy nem öntöttem egy pohár bort –, és megtöltöm a kádat.

Rég volt, hogy utoljára fürdőt tudtam venni éjfél előtt. Bostonban rohantam haza a munkából vacsorát főzni, rohangáltam a gyerekek után, aztán foglalkoztam a napi gondokkal. Mire elmosogattam evés után, harcoltam Dylannel a házi feladaton, és vitatkoztam Carterrel a videójátékok miatt, eltelt a nap.

A kora esti fürdő egyenesen luxus volt.

– Ó, a fenébe – mondom, beleszórva az eukaliptuszos fürdősót a vízbe, amit különleges alkalmakra tartogatok. Aztán mielőtt bemászok, a telefonomért nyúlok, de nincs ott. – A francba!

Felsóhajtva egy törülközőt tekerek magam köré, elzárom a csapot, és visszafutok a konyhába. Azonnal kiszúrom a telefont a kenyérpirító mellett. Érte nyúlok, de… – Atyaég! – suttogom, közelebb hajolva az ablakhoz, hogy jobban lássak. – Ki a fene ez?

Tátva marad a szám.

Egy férfi áll egy nagy pickup mellett a szomszéd háznál. Elfordul, úgyhogy tisztán látom hátulról.

Széles vállak, piros-fekete flanelbe burkolva. Farmer takarja a hosszú lábait, és kiemeli az izmos felépítését. Egy vonzó pasi magabiztosságával mozog.

Elhúzom a függönyt az útból, és közelebb hajolok, hogy jobban lássak.

Felém fordul, így csodás rálátás nyílik a hasára a kigombolt ingen keresztül.

Kifejező szemöldök. Mélyen ülő szemek. Telt ajkak. Sötét haj, ami kicsit túl hosszú. Borostás áll, mintha egy-két napja elfelejtett volna borotválkozni. Fincsi.

Nem tudok félrenézni. Tudom, hogy kellene. Az okos, jószomszédi viselkedés az lenne, ha felkapnám a telefonomat, és visszamennék a fürdőkádhoz, őt pedig békén hagynám. De ember vagyok, a pasi odalent pedig gyönyörű. Olyan, mintha valami hozzá kapcsolna, és nem engedne el.

– És ha arra gondolok, hogy úgy vettem meg a házat, hogy senki sem említette ezt a kilátást – motyogom a nyakamat nyújtogatva, miközben ő a kocsija hátuljához megy. Nem számít, mennyire dőlök a mosogatónak, mennyire nyomódik a pult a hasamba, nem látom.

A szívem hevesebben ver, ahogy egy adrenalinlöket indul el a véráramomban. Most mit csináljak?

A kilincsen megcsillan a napfény, hívogatva, hogy fogjam meg és fordítsam el.

Nem kéne. Vár rám a fürdő, a csendes ház, és a tisztalap a szomszédokkal. De ahogy fontolóra veszem, hogy felmegyek az emeletre, a vonzás a hátsó terasz felé erősebb lesz.

Olyan régen volt már, hogy ezt a vonzalmat éreztem. Annyira lefoglalt az élet, a gyerekek, a felelősségek, hogy nem voltam jelen a saját világomban. De itt vagyok, és a flanelt viselő csődör is itt van. Olyan szörnyű lenne megadni magam, és egy pillanatra nőként élvezni egy szép férfipéldányt?

Ezt az egy dolgot nem kaphatom meg?

Ez nevetséges – és mentálisan egész idő alatt szidom magam –, de kinyitom a hátsó ajtót.

A fa durva a meztelen talpam alatt; a nap melegíti a vállaimat. Szorosabbra húzom a törülközőt, és a veranda széle felé óvakodok.

Lágy countryzene szűrődik át az udvaron, amelyet a szerszámok fémhez ütődő hangja szakít meg.

Áthajolok a korláton, és úgy teszek, mintha a ház mellett növő hatalmas lila bokrot vizsgálnám. Az ujjaim megérintik a szív alakú levelet, a tekintetem pedig a pasi kocsifelhajtójára siklik. A zenét alig hallom a zakatoló szívemtől, ahogy várom, hogy újra a látóterembe jöjjön.

– Hová mentél? – suttogom a szélbe. – Gyerünk! Gyere vissza a mamához!

A másik oldalról kerüli meg az autót. Hirtelen felbukkanása váratlanul ér, és a hűvös, nyugodt és összeszedett viselkedés, amit feltételeztem magamról, mintha nem is létezne.

Felnéz. A tekintetünk találkozik.

Levegő után kapkodok.

A tekintete erős... célzatos. Az intenzitás olyan erős, hogy összerezzenek. Olyan szemérmetlenül néz engem, ahogy én is őt, mintha azt mondaná: „Láttam magát, kíváncsi hölgy”.

Tűnj be a házba, Gabs!

Elengedem a levelet és elhúzódok, készen arra, hogy biztonságban bemenjek az ajtón. De ahogy hátralépek, az anyag egy darabja beakad a korlátba. Odakapok, hogy megakadályozzam a törülköző elszakadását.

A rántás túl erős volt. Túl késő.

Egy csattanás.

Aztán egy reccsenés.

Sok fényt látok sok olyan helyen, ahol nem kellene lennie.

– Ááá!

Kétségbeesett hangom végighasít az udvaron, ahogy eldőlök, felkészülve a becsapódásra.

Húú.

Szárak fúródnak a hátamba és a lábamba. Apró ágak szúrnak kellemetlen helyeken. Viccelődhetnék a lábam közé dugott botokon, de a virágpor a bal mellemen zavaróan hat.

Gyorsan magamra húzom a törülközőt, és levegő után kapkodok.

Igazad van, Cricket. Fintorogva sóhajtok. Csak velem történhet meg ilyesmi.

2. fejezet

Gabrielle

 

Fordította: Tony

 

Két egész másodpercbe telik, mire eszembe jut a szituáció legkényesebb része: ő.

Látott engem. A világon semmi esélye, hogy a dögös szomszédom nem látta, ahogy a virágok közé borulok. És ha van egy kis jó modora, akkor már úton van ide, hogy megbizonyosodjon róla, nem sérültem-e meg.

Lepillantok az elcsúszott törülközőre.

Az egyetlen dolog, ami sérült, az az egóm.

Megrángatom az anyagot, hogy takarja a lényeges részeimet. A legviccesebb az egészben, hogy néhány perccel ezelőtt az képzeltem, hogy lehámozom magamról a ruhákat előtte. Ó, micsoda irónia.

A légzésem nehéz és hangos. Próbálok fészkelődni a levelek közt, hogy minél jobban elrejtsek mindent, amit el lehet, de csak annyit érek vele, hogy nehezebb meghallani a lépéseket.

El kell tűnnöm innen! Hogy tudok átjutni a lombokon anélkül… – Juj!

Egy mogyoróbarna szempár jelenik meg felettem.

A kezemmel a mellkasomhoz kapok, mintha azzal meg tudnám akadályozni, hogy a szívem átüsse a bordáimat. A másikkal halálos szorítással fogom a törülközőt a csípőmön.

Közelről még jóképűbb.

A napfény az arca oldalát érni, árnyékot vetve a magas arccsontjára. A szemei csillognak. Telt ajkait összeszorítja, ahogy szemügyre vesz engem, mintha nem tudná eldönteni, hogy nevessen, vagy aggódjon.

– Öö… helló – mondom, habár inkább kérdésnek hangzik, mint üdvözlésnek. Egy gyenge mosolyt villantok rá. – Gondolom, láttad, ugye?

– Elég nehéz lett volna nem észrevenni.

– A képzeletemben minden intim részem takarva volt, és egy balerina kecsességével landoltam. Te is ezt láttad, ugye?

Visszatartom a lélegzetemet, miközben ő nagy kezével megdörzsöli az állát.

– Aha – mondja, leejtve a kezét az oldala mellé. – Gyakorlatilag olimpikon voltál.

– Hú! Nem tudtál volna egyszerűen csak hazudni nekem?

Megütközik.

– Hogy érted?

– Mondhattad volna, hogy „Persze”. Vagy „Olyan gyorsan történt, hogy nem emlékszem, mit láttam.” – Felsóhajtok, fejemet a levelekre hajtom. – De neked túloznod kellett. Így most tudom, hogy hazudsz.

– De nem azt kérdezted, hogy miért nem tudtam hazudni neked?

– Hagyjuk – mondom felnyögve. – Azt hiszem, akkor már be is mutatkozhatok. Gabrielle Solomon vagyok. Örvendek a találkozásnak… mondjuk.

Zavart, talán kicsit ijedt tekintettel bólint. Egy dohányszínű tincs a homlokába hullik.

A levegő megtelik az arcszesze illatával. Fűszeres és fás, oud[1] jegyekkel, ezt könnyedén felismerem a főiskolai munkámnak köszönhetően, amit egy áruház illatszerpultjánál végeztem. Egy csipetnyi citrus jön a semmiből, és egy édes csókkal fejezi be az illatot.

Megállok, lehetőséget adok neki, hogy bemutatkozzon. De elég hamar kiderül. hogy arra egész nap várhatok. Egy szót sem szól.

Összevonom a szemöldököm. – Egy bólintás? Valami?

– Mit akarsz, mit mondjak?

– Hogy érted?

– Újra, mit akarsz, mit mondjak?

– Nem tudom! Helló? Mutatkozz be! Kérdezd meg, hogy megütöttem-e magam? – A homlokomat ráncolom. – Tudod, nagyon elszúrod a lehetőséget, hogy hős legyél.

Elvigyorodik. – Mintha az akarnék lenni.

Nemcsak a vigyortól olvadok el belül. A vigyor, kombinálva a magabiztos és kissé távolságtartó hangnemmel, elnyomja a válaszoló képességemet.

Már általános iskola óta vonzódom a pimasz, merengő típusokhoz. Levi Kellan mellettem ült az osztályban. Ritkán nézett felém, és a feje mindig egy könyvben volt. Laza volt már ötödikesként is. Én pedig szerelmes voltam.

Levi nyolcadikban összetörte a szívemet, amikor azt mondta a legjobb barátnőmnek, hogy ő elérhetetlen, amikor az megkérdezte, hogy tetszem-e neki. Nem azt mondta, hogy nem érdeklem, sem azt, hogy van barátnője. Csak titokzatosan elérhetetlen volt.

Ennyi kellett volna, hogy legyen számomra. A zavar – Mit jelent egyáltalán az, hogy „elérhetetlen”? – le kellett volna lombozzon. Ehelyett továbbra is magabiztos férfiakról álmodom, akik éppen csak elérhetetlenek. Azok vonzanak, akik elzárva tartják önmaguk egy részét. Ők a meglepetések kincsesládája.

Felpillantok a szomszédomra, és elpirulok. Fogadok, hogy ő is tele van meglepetésekkel.

Felém nyúl. Felkészülök, hogy a keze érintkezik a bőrömmel. Maga a várakozás is majdnem felemel a virágokról, hogy hamarabb érintkezzem a testével. De ahelyett, hogy a tenyerét nyújtaná, vagy ellenőrizné a sérüléseimet, megragadja a törött korlát szélét, és meghúzza.

Hú!

A fadarab kis erőfeszítéssel a markában végzi.

– Úgy tűnik, az egészet ki kell cserélni – mondja a deszkát vizsgálgatva, és teljesen figyelmen kívül hagyja az alatta fekvő, alig takart testemet. – Elkorhadt.

Dühösen kifújom a levegőt. – A listámon van.

– Milyen listán?

– A javítandó dolgokén. – Elmozdítom a csípőm egy szúrós indáról. – Ki kell festenem, és megjavítani a konyhai lefolyót. Meg kell szüntetnem az emeleti vécé csöpögését. A csengőnek olyan hangja van, mint egy sebzett állatnak. És most a korlát is kuka.

– A ház átvizsgálásakor nem mondták ezeket?

– Biztos mondták volna.

A szemöldöke az égig szalad.

– Mondták volna?

– Nem volt ház átvizsgálás.

– Megvettél egy házat, anélkül, hogy átvizsgálták volna? – Áthelyezi a testsúlyát. – Mondd, hogy viccelsz!

– Óvatosan. Ez kezd csúnyán hős nyelvezetnek hangzani. Csak szólok.

A szemét forgatja.

– Nézd, kezdek viszketni – mondom megvakarva a vállam. – Szóval, vagy segítesz, mint egy igazi úriember – amit eddig nem sikerült bizonyítanod –, vagy menj vissza a kocsidhoz, és ne figyeld, ahogy olimpikonhoz méltóan kimászok innen.

Feldobja a fát a verandára. – Akkor van terved?

– Az, hogy kimászok innen?

– Nem, a korlát megjavításának terve. – Bosszankodva kifújja a levegőt. – Igen, hogy kimászol a bokorból.

Összehúzom a szemem, mielőtt szemügyre veszem a környezetemet.

A lilaakác olyan idős lehet, mint a ház, mert a virágok nem nőnek ilyen dúsra egyik napról a másikra. Olyan mélyen vagyok a bokor belsejében, hogy szerintem ő – bármi is a neve – nem is látott volna meg, ha nem figyeli, hogy beesek.

Kivéve, hogy látott, és most sértetlen méltósággal ki kell másznom innen.

Már ami még megmaradt belőle.

– Fel fogok – fogalmam sincs – mászni a ház mellett. – Visszanézek rá. A szemétől eláll a lélegzetem.

Aranygyűrűk ölelik körül az íriszeit, mohazöld árnyalatba olvadva. A zöld szín egyre mélyül, míg át nem megy csokoládébarna színbe, amely a külső szélét szegélyezi. Gyönyörű.

– Vissza kell mennem a kocsimhoz – mondja. – De tudnom kell, hogy kijutsz onnan anélkül, hogy kitörnéd a nyakad.

A hangja nyers, a szavak végei élesek. De ahogy lenéz rám, melegség van a szemében, és a hangjában egy kis ravaszságot érzek, amit nem tud teljesen elrejteni.

Csendes kihívással vonom fel a szemöldököm.

A szája sarka picit, éppen csak elindul felfelé. Én pedig elolvadok.

– És megint itt van – mondom.

Hümmög.

– A hősbeszéd – vigyorgok. – Nem tehetsz róla, igaz?

Tovább akarok vele szívózni, de a bőröm megint elkezd viszketni. Az esés okozta karcolások égnek, és a vádlim forróságából tudom, hogy ott is van néhány vágás. Talpra kell állnom, és bemenni a fürdőbe. De el kell húznia innen, hogy ne lásson semmi olyat, amit eddig még nem látott.

– Kérdezhetek valami? – kérdezem.

– Mit?

– Te… – Átgondolom a szavaimat. – Mi mindent láttál, amikor leestem?

Megmerevedik, a nyelvét körbeforgatja a szájában. Aztán elvigyorodik. – Homályos volt.

Tanulmányozom őt, gondosan figyelve a reakcióját, hazugság jele után kutatva. Szerencséjére nem találok.

– Jó fiú! – A mellkasomhoz szorítom a törülközőt. – Menj vissza a kocsidhoz! Én jól leszek.

Oldalra billenti a fejét, és az ég felé emeli a tenyerét, mintha azt mondaná: „Mi a fene?”

– Komolyan mondom – szólok rá. – Menj! Nem tudok felkelni, ha nézel.

Majdnem elkezd beszélni, de meggondolja magát, mielőtt a szavak elhagynák a száját. Ehelyett vállat von. – Sok szerencsét!

Megvárom, amíg elfordul, és a lilaakác magasabb lesz, mint a távolodó feje, aztán elkezdek óvatosan kikászálódni.

Nehezebb felkelni, mint számítottam rá, a törülközőt pedig úgy tartani, hogy takarja a lábam közét és a cickókat is, még nagyobb kihívás. Találok két vastagabb növényi részt, amire ráléphetek, aztán megpróbálok felkapaszkodni.

Gallyak és halványlila virágok csapódnak az arcomba, köpködök az ajkamra fröccsenő ízük miatt.

Újra mozdulok, megbizonyosodok, hogy stabil a lábam, mielőtt felemelem a másikat. Éppen megragadnék egy ágat, hogy felhúzzam magam, amikor rémálmaim hangja – az egyetlen dolog, amitől félek – suttog és zörög baloldalról.

A szívem kihagy egy ütemet, ahogy visszakapom a kezem. Nem tudom, hogy fussak, vagy lefagyjak. Lassan vagy gyorsan mozduljak?

Izzadság ütközik ki a bőrömön. Zihálok. A tarkómon feláll a szőr, és azt hiszem, elájulok.

Túlságosan félek megnézni, honnan jön a hang, és nem is igazán kell. Csak egyetlen dolog sziszeg.

A sikolyom először halkan jön. Aztán a tüdőmben lévő levegő minden egyes cseppje megnöveli a hallható félelmem hangerejét. A hideg fut végig a gerincemen, ahogy elképzelem, hogy egy kígyó – a pokol mélyéről származó pikkelyes, gyöngyszemű, lábatlan teremtmény – milyen közel van a meztelen testemhez.

Rosszul leszek.

– Gabrielle! – Előbb hallom meg a szomszédom hangját, mint hogy meglátnám. – Gabrielle, most mi a baj?

Felém fut. Ezúttal könnyű benne olvasni. Aggodalom – simán és egyszerűen.

– Kígyó – mondom, jól elnyújtva a szótagokat.

– Hol?

– Nem tudom. Csak hallom. Sziszeg.

Rekordidő alatt odaér hozzám, engem pedig elönt a megkönnyebbülés.

– Baloldalt, vagy jobb? – kérdezi nyugodtan.

– Bal. Azt hiszem. – Kezdem elfordítani a fejem, de inkább őrá nézek. – Mit csináljak? Félek megmozdulni.

– Minden rendben lesz. Vigyázok rád. Csak maradj mozdulatlan.

Szétválasztja, és megvizsgálja a növényzetet. Összeszorítom a combjaimat, hogy ne pisiljek be.

– Itt van – mondja, és a sziszegés hangosabb lesz. – Csak egy nagy bikasikló. Jobban fél tőled, mint te ő tőle.

– Én nem így gondolom. – Könnyek homályosítják el a látásomat. – Kérlek, segíts! Hányni fogok.

Centikre áll tőlem. A lágy, mégis erős mosolya könnyeket csal az arcomra.

Még jobban ellágyul a mosolya. – Hé, mondtam, hogy megvédelek.

– Akkor védjél meg!

– Oké. A haverod elég dühös. Közétek állok, és felemellek, hátha támadni akar.

Vinnyogok, a lábaim remegnek. – Oké.

A derekam köré fonja a karját. A törülköző meggyűrődött, alig takarja a mellkasom és a combjaim. Az ujjai elől az anyagba, hátul a csupasz bőrömbe fúródnak.

Minden nem létfontosságú szervem leáll.

Közém és a kígyó közé helyezkedik – kérlek, ne harapj –, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen érdesek az ujjai a csípőmön. Olyanok, mint a tűz – apró tűzcsóvák, amik áthatolnak a köztünk lévő korlátokon, és vihart kavarnak bennem.

Egy gyors mozdulattal felemel, és félig átlendít a bokron.

– Ó, istenem! – mondom, és veszek egy nagy levegőt. A gondolattól, hogy a kígyó itt van a közelemben, az egész testemet kirázza a hideg. – Most már tuti, el kell adnom a házat.

Kuncog, és magához húz.

A teste hosszú és kemény, ahogy lesiklok a felsőtestén a földre. Amint a talpam földet ér, még mélyebben fúrja az ujjait a bőrömbe.

– Ne mozdulj! – mondja a szemembe nézve.

– Miért?

Kibújik az ingjéből, feltárva széles, kidolgozott vállát.

Istenem!

Mögém nyúl, és az ingje puha anyaga megérinti… a csupasz seggemet.

Ó. Ó!

Tágra nyílik a szemem, ahogy rájövök, hogy néhány részemet kétség kívül közszemlére tettem.

– Fogd magad elé a törülközőt! – mondja. Amint takarva vagyok, hátralép, és megköti az inget a derekam körül. Szorosra húzza a köldökömnél. – Tessék! Ez eltakar, amíg bemész.

A lehető legdiszkrétebben végigpásztázom az izmos mellkasát, kidolgozott hasát, és a farmerjába vezető szőrcsíkot. De amikor felemelem a tekintetem az arcára, a farkasvigyorából rájövök, hogy egyáltalán nem voltam diszkrét.

– Köszönöm! – mondom, egyik kezemmel a fejemet tapogatva. Kiveszek egy virágot a hajamból, és a földre dobom. – Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

– Amint abbahagytad volna a sikoltozást, kisétáltál volna onnan.

– Nem sikoltoztam!

– De sikoltoztál.

– Én nem sikoltozok.

Az ajka megrándul, hogy elrejtse a mosolyát. – Jó tudni.

Juj! Ebbe szépen belesétáltam. Válts témát!

– Megtudhatnám legalább a nevedet, ha már megmentetted az életemet? – kérdezem.

– Jay.

– Oké, Jay – mosolygok. – Köszönöm, hogy ilyen csodálatos voltál!

– Szívesen! Megpróbálom elkapni a kígyót, ha bementél.

Átnézek a vállam felett. – Kérlek, találd meg!

– Megpróbálom.

Egymást nézzük, mintha még lenne mondanivalónk. Pedig nincs. Megaláztam magam előtte kétszer. Eleget mondtam. És Isten a tudója, hogy túl sokat tettem.

Megdörzsöli az állát. – Jobb, ha mész.

– Igen. – Veszek egy nagy levegőt, nem akarok elsétálni tőle… de tudom, hogy muszáj. – Ha kimostam, visszaadom az inged.

– Ahogy gondolod.

Az íriszében a barna elnyeli a zöldet, aztán az aranyat. A színe a szemem előtt változik meg. És ezzel a változással Jay is visszaváltozik azzá a távolságtartó idegenné, aki az érkezésekor volt.

– Köszönöm még egyszer! – mondom egy félmosollyal.

Ő bólint és elfordul.

Összefogom a törülközőt a mellkasomon, és bemegyek – az elveszett méltóságommal – a házba.

Lehet, hogy ehhez a fürdőhöz két pohár bor fog kelleni.

---

[1] oud = fafajta