21.-22.-23. Fejezet

 

21. fejezet

 

Jay

 

Fordította: Calliope

 

– Hivatalosan is ez a leghosszabb kapcsolatod ugye? – kérdezi Lark, a hangja megtölti az autót a hangszórókon keresztül. – Della terminológiájából indulok ki, Isten engem úgy segéljen.

Kuncogok, megállok egy kereszteződésben, hogy egy futót biztonságosan átengedjek.

Az este tökéletes: tiszta az ég, és enyhe szellő fúj. Ez a mai munkát is sokkal könnyebbé tette, mint az elmúlt napok borús, szakaszosan esős időjárása. A farmház télikertje kezd formát ölteni. Amíg a tulajdonos nem ad hozzá egy csomó plusz munkát, remek projekt lesz.

– Igen – mondom, miközben jobbra fordulok, miután a futó elhaladt az úton. – Ez a leghosszabb idő, amit egy nővel töltöttem az utóbbi időben.

– És nincs kedved kereket oldani? – kérdezi Lark.

A kérdés ott lebeg a levegőben, tele célzásokkal.

Egy-két hét szokott lenni a maximum, amit egy nővel eltöltök. Ennyi idő alatt múlik el a kapcsolat felszínes rétege. Ezen túl jön az igazi kapcsolat – valódi beszélgetésekkel, gyerekkori történetekkel, és az életünk összeolvadásával, amitől mindig kényelmetlenül érzem magam.

Nem úgy megyek bele egy helyzetbe, hogy visszaszámláló villog a nő feje felett. Az, hogy kilépek ezekből a kapcsolatokból, teljesen természetes számomra – ösztönös reakció, ami abból fakad, hogy nem akarok kötődni. Az egyedüllét jól szolgált engem. A kapcsolatok nem.

A motor felbőg, ahogy befordulok a Bittersweet Courtra.

– Ezt akkor nemleges válasznak veszem – mondja Lark.

Kifújom a levegőt, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat.

– Lark, ezt... – Más Gabrielle-lel. Ez nem érződik kapcsolatnak. Egész héten úgy aludtam, mint a tej, és egyszer sem járkáltam fel-alá. – Nem tudom megmagyarázni.

Hümmög.

– Talán azért, mert valamiféle barátok voltunk, mielőtt megváltozott köztünk minden – mondom. – Vagy tudod, a gyerekei nem kisbabák. Idősebbek. Volt apjuk, és nem az ő szerepét töltöm be. Nincs nyomás. Csak mellékszereplő vagyok az életükben.

Szándékosan vagyok mellékszereplő az életükben... és gyűlölöm.

Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is fel fog zaklatni, hogy nem vagyok része egy nő életének a gyermekeivel együtt. Sokkal könnyebb lenne, ha utálnám, hogy Carter a szivattyúmat akarja kölcsönkérni, és ha Dylan idegesítő stílusa tényleg zavarna. Miért élvezem annyira, hogy segítek Gabrielle-nek a ház körül, és miért tudom ilyen könnyen elképzelni magam az asztaluknál vacsorázva?

– Csak szólok, hogy amit mondasz, és amit teszel, az két különböző dolog – mondja Lark.

Scottie integet a virágágyásából. Visszabiccentek neki.

– Ennek nincs is értelme – mondom.

– Dehogynem. Azt mondod, hogy azért vagy nyugodt Gabrielle-lel, mert nincs valódi szereped az életükben. De a hangod alapján inkább az zavar, hogy kívülálló vagy.

Néha utálom őt. – Mennem kell. Mindjárt otthon vagyok.

– Oké. Lesz egy autókiállítás hétvégén Loganben, ha van kedved jönni. Azt hiszem, megint megnyitották a versenypályát, szóval fogadok, hogy lesz futam is.

– Majd szólok – mondom, miközben lelassítok Gabrielle háza előtt. – Már a kocsibeállómon vagyok. Mennem kell.

– Később.

– Szia.

Gabrielle autója a felhajtón áll, és égnek a lámpák a házban. A nap még a horizonton van, elég fényt adva ahhoz, hogy Carter még pattogtassa a labdát a járdán vagy a hátsó teraszon. Nem látom őt.

Leparkolok kint, és minél gyorsabban igyekszem befelé.

Hazajönni régen olyan érzés volt, mint csapdába esni. A napnak vége. Minden természetes figyelemelterelés máshol volt, és a csend fülsüketítő volt. Az otthon egyszerre volt menedék és börtön. De mostanában több van benne... remény.

Leteszem a kulcsomat az ajtó melletti asztalra, és lerúgom a csizmám és a zoknim.

Ahelyett, hogy a múlton rágódnék, miközben teát töltök magamnak, az agyam a jövőre ugrik. Megkönnyebbülés, hogy van ok előre tekinteni. De ez egyben kissé idegőrlő is.

Hogyan fogadja majd Dylan és Carter, ha megtudják, hogy az anyjuk velem randizik? Örülnek majd neki? Vagy úgy érzik majd, hogy betolakodó vagyok?

– A fenébe is, én hogy fogom ezt kezelni? – kérdezem az üres szobától.

Kortyolok a teámból, és töprengek a kérdésen. Ez a kérdés gyakran foglalkoztat mostanában. De minden alkalommal, amikor elgondolkodom rajta, egyre kevésbé tűnik nehéznek a gondolat, hogy Gabrielle gyerekeinek több legyek, mint egy barát. Talán azért, mert amit Larknak mondtam, igaz – már nem kicsik. Ez nagyon más, mint Izzy volt.

Izzy.

A nevetése visszhangzik az agyamban, mosolyt csalva az arcomra.

Mostanra valahol Dylan és Carter között lehet korban. Azon gondolkodom, hogy vajon emlékszik-e még rám. Kíváncsi vagyok, hogy kérdezett-e már rólam Melodynál, hogy miért nem vagyok ott. Akkoriban még olyan kicsi volt, és ennek már négy éve volt. Biztosan begyógyultak a sebei mostanra. Talán van már másik apafigura az életében...

A gondolat egyszerre vág gyomorszájon... és kívánság is.

– Remélem, valaki baromi nagyon szeret téged, Izzy lány – suttogom. – Remélem, valaki hercegnőként bánik veled.

A tekintetem a mosogató fölötti ablakhoz vonzódik. Carter az udvaron dobálja a baseball-labdát a levegőbe a házaink között. Nem igazán tudja elkapni – szinte minden második dobásnál majdnem arcon találja magát.

Egy kisfiú, apuka nélkül. Egy kisfiú, akinek az apja valószínűleg azt reméli, hogy van valaki, aki szereti őt és a testvérét.

A szívem hevesebben ver.

Ha úgy alakulna, vajon tudnék-e apa szerepet vállalni? Izzadni kezd a homlokom. Lehetnék az a férfi számukra, akit Izzy mellé is kívánnék?

– Hé! Jay! – kiált Carter, kizökkentve a gondolataimból. A hangja tompán érkezik át a pázsiton az ablakon keresztül.

Integetek neki.

– Van kesztyűd? – mutatja fel a baseball-kesztyűjét, miközben ugrál. – Van ilyen kesztyűd, Jay?

– Ó, te kis rosszcsont – morgolódok nevetve, miközben felkapok egy papucsot.

A garázsban keresgélek, és meg is találom a régi kesztyűmet egy tárolódobozban. Alighogy megnyomom a garázsajtó gombját, Carter arca már ott is van az ajtónyílás felett.

– Akarsz elkapósat játszani? – kérdezi fülig érő mosollyal.

– Mi lett a kosárlabdával?

Felpattan, ahogy az ajtó teljesen kinyílik.

– Ó, azt is szeretem. De a baseballt most nagyon imádom.

– Tényleg?

– Igen! Bostonban játszottam egy csapatban – kezd bele hevesen hadarva. – A jobb oldalon álltam a gyepen a páros inningekben. Húsz lépést a bázis mögött, aztán tíz lépést középre. Pont ott álltam, és minden labdát elkaptam, amit küldtek felém. – Grimaszol. – De a felpattanó labdák – tudod, amik a levegőben jönnek? Azok nehezek voltak. Egy pont homlokon talált egyszer. Azután egy időre "visszavonultam".

Nehéz visszatartanom a nevetést.

– De most visszatértem, haver! – Rázza az öklét, miközben a gyep felé húz. – És Dylan nem játszik velem, mert megint bunkó volt anyával, és büntetésből vacsoráig a szobájában kell maradnia. Anyu meg főz, úgyhogy ő sem tud játszani.

– Szóval én vagyok az utolsó esélyed?

– Ne így gondolj rá! – miközben elfut egy fél focipályányi távolságra. – Te voltál az első másik választásom!

Fantasztikus.

– Csak szólok, jó erős karom van! – mondja, miközben elhajítja a labdát felém. A labda nem jut el féltávig sem, de Carter lelkesen szalad utána. – Láttad? Mondtam, hogy jó karom van!

Fogalmam sincs, hol is kezdjem ezzel a gyerekkel. Évtizedek óta nem játszottam baseballt, és nem is vagyok biztos benne, hogy még tudok-e rendesen dobni. És komolyan, hogy a fenébe keveredtem megint ilyen helyzetbe?

Carter visszajön hozzám, és a kesztyűmbe rakja a labdát. – Oké, most te jössz!

– Hé – szólok utána, ahogy ismét messze szalad. – Ne menj olyan messzire!

Csípőre tett kézzel néz vissza. – Miért? Nem tudsz jól dobni?

– Rég csináltam már, be kell melegednem. Először csak lazán kéne kezdeni.

– Jó.

Feldobom a labdát a levegőbe; majdnem elér hozzá, de a fűben landol egy puha puffanással. Carter, mit sem sejtve felveszi, és összeszorított szájjal néz rám.

– Egész jó volt – mondja. – Még gyakorolj, és jobb leszel!

Isten segítsen. Felnézek az égre, és próbálom elfojtani a nevetést. Carter pedig kihasználja a pillanatot, és eldobja a legjobb, legkeményebb labdát, amit aznap sikerült... egyenesen a szemembe.

Felkiáltok, Carter pedig felzihál, miközben a madarak rémülten szállnak fel a Gabrielle háza előtt álló óriási tölgyfáról.

– Jay! Jay! Bocsánat! – kiabálja.

A látásom elhomályosul. Mély levegőt veszek, és tapogatom a szemem környékét. Minden érintés csíp, és amúgy is fáj. Nem látom Cartert magam előtt. Csak azért tudom, hogy ott van, mert rángatja a karomat.

– Adj egy percet, Carter – mondom.

Összeszorítom a fogaim, hogy ne káromkodjak.

– Sajnálom – mondja. – Az arcoddal nem szabad elkapni a labdát, a kesztyűvel kell!

– Remek tanács.

– Igen, ezt mondhattam volna neked, mielőtt elkezdjük. Ezt is megtanultam annál a fejemre pattant labdánál.

Lassan tisztul a látásom, de még mindig fáj. Carter aggodalommal teli arccal néz rám.

Leguggolok hozzá. – Elhiszed, vagy sem, de én is baseballoztam gyerekkoromban – öt-hat éves koromtól egészen a középiskoláig.

– Tényleg? És mi történt?

Ez a kis gazfickó! Megrázom a fejem, és elnevetem magam. – Nézd, az első szabály a baseballban, hogy mindig nézd a labdát. Ezt én most nem tettem meg. A második szabály, hogy ne dobj el a labdát, ha a másik nem figyel rád. És te sem figyeltél erre.

Egy szemét becsukva, a másikat összehúzva néz rám – nem tudom eldönteni, hogy gondolkodik, vagy gúnyolódik. Nem kérdezem.

– A baseball csapatsport. Ma nem igazán működtünk csapatként – mondom.

– Oké. Akkor legközelebb amikor játszunk, ami valószínűleg holnap lesz, csapatként kell játszanunk.

A szemei csillognak, és egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani neki, vagy kijavítani őt. Túl aranyos.

– Szóval – kezdem –, akkor legközelebb...

– Anya! Kell egy kis jég ide!

Követem a tekintetét a hátsó terasz felé. Gabrielle ott áll – nagyjából ugyanott, ahol először láttam –, arcán zavart kifejezés.

– Miért? Mi történt? – kérdezi.

– Jay nem figyelt a labdára, és pont a szemébe ment. Puff! – Carter már fut is az anyja felé. – Én megmondtam neki, hogy erős a karom!

Átvágok a gyepen, azt kívánva, bárcsak két ép szemem lenne, hogy Gabrielle-t lássam. A haja laza kontyban van a feje tetején. A póló egyik válla lecsúszva, kiemelve a nyaka édes ívét. Az ajkai – azok, amiket legszívesebben az enyémen éreznék – most épp aggodalmas fintorba húzódnak.

– Ó, Jay, annyira sajnálom – mondja, arca fájdalmat tükröz. – Nem tudtam, hogy rá tud venni, hogy játssz vele.

– Semmi baj – mondom, miközben a korlátra könyökölök, és az ő gyönyörű arcát nézem. – Csak legközelebb ki kell dolgoznunk néhány alapszabályt. Például, hogy ne dobja el a labdát, ha a másik nem figyel.

Megpróbálja visszafojtani a nevetést, de nem sikerül neki. A hangja egyenesen az ágyékomig hatol.

– Csak folytasd – mondom halkan.

– És akkor mi lesz?

– Akkor én...

– Hé, kaphatok egy cukrot? – Carter dugja ki a fejét az ajtón. – Csak egyet! Kééérlek?

Gabrielle mosolyog, mielőtt a figyelmét fiára fordítja. – Nem. Hamarosan kész a vacsora.

– Jól van. – Carter felélénkül. – Hé, Jay! Miért nem vacsorázol velünk?

A kis szemeivel figyel, mintha csak arra várna, mikor hibázom.

– Köszi, Carter, de nem lehet...

– Miért?

Gabrielle felemeli a kezét, és kissé megköszörüli a torkát. Lassan felém fordul, az arcán bizonytalanság jelei. – Tudod, van elég étel... ha van kedved, bejöhetsz és velünk vacsorázhatsz.

– Igen! Gyerünk, Jay! Ülhetsz mellettem. És ha nem látsz jól a szemed miatt, majd segítek enni is!

Gabrielle elneveti magát.

– Carter, öregem, ez nagylelkű ajánlat. Csak hogy...

Készen állok újra nemet mondani. Gabrielle-lel megegyeztünk, hogy lassan haladunk, míg nem tudjuk biztosan, mit is akarunk egymástól – ha egyáltalán akarunk valamit. De az, ahogy rám néz, mintha remélné, hogy igent mondok, az megállít.

Talán ezzel akar jelezni? Talán azt üzeni, hogy ő készen áll komolyabban venni ezt az egészet, mint ahogy korábban megbeszéltük?

Az agyam zakatol, a szívem pedig majd kiugrik.

Két lehetőségem van. Visszavonulhatok, és hazamehetek. Akkor az életem marad olyan, amilyen volt az elmúlt négy évben. Vagy elfogadhatom a meghívást, és beülhetek vacsorázni egy nővel, aki lenyűgöz. Az egyetlen nővel, aki miatt egyáltalán eszembe jut, hogy valami ilyesmit akarjak. Ez mond valamit?

– De segítened kell nekem a mosogatásban – mondom, miközben átlendülök a korláton.

Gabrielle mosolya beragyogná az eget is. Carter azonnal alkudozni kezd a mosogatásról. A szívem olyan gyorsan ver, hogy biztos vagyok benne, hogy Gabrielle meghallja, miközben gyorsan megölel egy pillanatra, mikor Carter háttal áll.

Felkészülök, bár nem tudom, mire. Arra, hogy ez nagyon félremegy?

Vagy arra, hogy ez nagyon is jól sikerülhet?

22. fejezet

Gabrielle

 

Fordította: Calliope

 

– Remélem, nem vársz semmi különlegeset – mondom, miközben megnyitom a csapot. – Ma hamburger és burgonya chips lesz vacsorára. És mielőtt bármit is mondanál, hogy nincs zöldség a tányéron – tudom, és ma este ez nem érdekel.

– Most eszünk? – kérdezi Carter.

– Menj, mosd meg a kezed és az arcod. És cserélj pólót – mondom. – Aztán szólj Dylannek, hogy jöhet enni.

Carter fintorog. – Persze. Csak engem küldesz.

– Menj.

Feltrappol a lépcsőn, minden lépésében benne van a bosszúsága.

Megvárom, míg eltűnik, mielőtt Jayhez fordulok. Már majdnem lopnék egy csókot, amikor meglátom a monokliját.

– Kérsz egy kis jeget rá? – érintem meg óvatosan az arcát. – Ez be fog lilulni.

Jay a lépcsőre pillant, majd megfogja a csípőmet és magához húz. – Biztos vagy ebben?

– Nem kérdeztem volna, ha nem lennék biztos. – Lábujjhegyre állok, és egy gyengéd csókot lehelek az ajkaira. – Ez csak egy vacsora, és Carter hívott meg téged. Nem én.

– Carter azt mondta, Dylan pimasz volt veled.

Elmosolyodom. – Ma is ‘p’ a nap vége, szóval igen, ez igaz.

– Nem akarok olajat önteni a tűzre azzal, hogy itt vagyok.

A szívem kihagy egy ütést. – Nem akarsz itt lenni?

Féloldalas mosolya elolvaszt. A szívem újra dobogni kezd.

– Furcsa, de akarok – mondja halkan. – Csak nem tudom, te mit akarsz ebből, és nem akarom elrontani.

Léptek hallatszanak az emeletről. Lopok még egy csókot.

– Ez a dolog köztünk... tetszik, Jay – mondom, látva, ahogy a szeme felderül. – Jól érzem magam tőle. Te teszed ezt velem.

– Ha ma este besurransz hozzám, gondoskodom róla, hogy nagyon jól érezd magad.

Felnevetek. – Lehet, hogy jót tenne nekik látni, hogy boldog vagyok.

– És én teszlek boldoggá?

– Nagyon is. – A mellkasára teszem a tenyeremet. – Ideje, hogy ezt ők is lássák.

Ha egyedül lennénk, elmondanám mindazt, ami a fejemben van – hogy mennyire biztonságban érzem magam mellette. Hogy látom, milyen kedves a gyerekeimmel. Hogy milyen természetesen fonódtak össze az életünk szálai, hogy mindenben az, akit mindig is kerestem egy férfiban. Még akkor is, ha nem is kerestem senkit.

Jó ember, figyelmes. Okos és vicces, a morgós fajtából. Keményen dolgozik, és jó példakép a fiaimnak.

És olyan jóképű, olyan szexi, hogy alig tudom megállni, hogy ne érjek hozzá.

De amit a legjobban szeretek Jayben, az az, ahogy érzem magam mellette. Érdekesnek. Szépnek. Fontosnak. És bár még nem mondta ki, talán – szeretettnek is.

És talán, ha időt kapnánk, én is tudnám szeretni őt az egész szívemmel.

– Boldoggá teszel – mondja, és megcsókolja a homlokom.

A fiúk lerohannak a lépcsőn, mi pedig elválunk. Máris hiányzik a teste és a keze érintése a derekamon. Mielőtt a tűzhelyhez fordulok, még egy mosolyt váltunk.

– Mit keres ő itt? – kérdezi Dylan.

Vállam fölött hátrapillantok, és látom, hogy Jayre veti a haragos tekintetét. Remek. Tényleg nagyszerű.

– Én hívtam meg vacsorára, mert arcon dobtam egy labdával – mondja Carter, miközben beül az asztalhoz. – Mondtam neki, hogy erős a karom.

– Hogy vagy ma este, Dylan? – kérdezi Jay.

– Voltam jobban is. – Leül az öccsével szemben, szemét Jayen tartja. – Szóval azért vagy itt, mert a testvérem eltalált egy labdával? Nem tudod hogyan kell elkapni egyet?

– De igen – szól közbe Carter, mit sem sejtve a feszültségről. – Csak levette a labdáról a szemét. Majd megtanulja.

Leteszem az asztalra a tál hamburgert a chipses tál mellé. Előveszek egy extra tányért, evőeszközöket és egy poharat.

– Ide ülj, Jay – mondom, miközben az asztal túlsó oldalára teszem azokat.

– Köszönöm, Gabrielle. Ez nagyon jól néz ki – mondja Jay, és helyet foglal a fiúk között.

Én is leülök. – Carter, szeretnél imádkozni?

Jay leveszi a sapkáját, és lehajtja a fejét. Dylan is leejti az állát a mellkasára, de közben Jayt figyeli. Lehunyom a szemem, és csendben imádkozom, hogy jól sikerüljön ez az este.

– Köszönjük, Istenem, ezt az ételt. Köszönünk mindent – mondja Carter. – Köszönöm anyát és Dylant – általában. És köszönöm Jayt. És kérlek, segíts neki megtanulni baseballozni.

Felkukkantok, és látom, hogy Jay rám néz. Elmosolyodik.

– És köszönöm a régi macskánkat, Meow Mixet. És kérlek, mondd meg apának, hogy üdvözöljük és hiányzik. Oké? Köszi. Ámen.

– Ámen – mondom, miközben mély levegőt veszek. – Ez szép volt, Carter. Ügyes vagy.

– Én vagyok a családi imádkozó – mondja Jaynek. – Régen Dylan volt az, de egyszer csúnyát mondott ima közben, és anya azt mondta: “Ennyi volt! Mostantól Carter lesz az imádkozó.”

Megvonja a vállát, majd kivesz egy bucit a csomagból, és beletesz egy hamburgert.

– Hogy megy az iskola? – kérdezi Jay, miközben ő is készíti a szendvicsét.

– Imádom – mondja Carter. – Imádom a tanító nénit, sok barátom van, és két szünetünk van, ami a legjobb dolog a világon.

– Nagyszerű. És te, Dylan?

– Hát, bukok faiparin, amit eleve nem akartam felvenni. A matekot meg, amit most tanítanak, már tavaly megcsináltam, szóval baszottul unalmas.

– Dylan, figyelj a szádra! – szólok rá, figyelmeztető pillantást vetve rá, amit teljesen figyelmen kívül hagy.

– És a menzakaja is borzalmas – folytatja gond nélkül. – Minden szuper. Kösz a kérdést.

Jay felvonja a szemöldökét, majd beleharap a hamburgerébe.

Carter belevág, és óráról órára végigmeséli a napját. Jay figyel, kérdez, bólogat. Dylan úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanna. Én legszívesebben lefeküdnék aludni, és csak reggel ébrednék fel.

Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes. Tudtam, hogy Dylan nem fogja jó szívvel fogadni, hogy Jay velünk vacsorázik. De nem számítottam rá, hogy ennyire tüskés lesz.

Mégis, ha kizárom Dylan hozzáállását – ami nem kizárólag Jay jelenlétének szól – és arra figyelek, ami köztem, Carter és Jay között van, akkor a szívem örömmel telik meg. Olyan jó érzés, hogy van itt valaki. Hogy van egy férfi az asztalnál. Hogy Jay itt van.

És szerintem Carter is így érzi.

Dylanre pillantok, és látom, hogy csendben fortyog, miközben engem néz. Nem hiszem, hogy egy oldalon állna velem és Carterrel.

– Hé, Dylan – szól Jay, miközben leteszi az italát az asztalra. – Ha holnap este nem esik, átjövök, és felszerelem azt az új lámpát, amit anyukád vett az előkertbe. Szerinted ráérsz, hogy segíts egy kicsit?

– Nem – mondja Dylan, anélkül hogy ránézne.

– Ó. Rendben. Semmi gond – feleli Jay. A szemembe néz, és egy pillanatra összerezzen. – Kell segítség a faipari órádhoz?

Dylan dühösen a tányérjára csapja a hamburgerét. – Nem. Nincs szükségem segítségre a faipari órán. Segíteni sem akarok neked semmiben. Azt sem akarom, hogy itt legyél, de gondolom, abba nincs beleszólásom, ugye, anya?

– Most azonnal fejezd be! – mondom, hangomban düh és szégyen keveredik.

Mi a csuda történik itt? Teljesen össze vagyok zavarodva. Persze, Dylan tud pimasz lenni, ahogy Carter mondaná, de legutóbb még egészen nyugodt volt Jayjel. Mondhatni tisztelettudó. Mi változott?

– Miért? Vagy mit fogsz csinálni? – forgatja a szemét. – Ez az én házam is, tudod. Szerintem teljesen elfogadható, ha elmondom a véleményem a nem szívesen látott vendégekről.

– Nekem viszont tetszik, hogy itt van – szól közbe Carter, miközben egy chipset tart a levegőbe. – És én hívtam meg, szóval fogd be, Dylan.

– Ne mondd, hogy fogd be, Carter – mondom, miközben érzem, hogy feszül a tarkóm. – És te, Dylan, bármiről kifejezheted a véleményed, amíg tiszteletteljes vagy. – Megvárom, míg a szemembe néz. – Most fejezd be. Komolyan mondom.Dylan kihúzza magát a székén. – Nem vagyok kisgyerek, mint ahogy gondolod. Tudom, mi folyik itt. Tudom, hogy ez a seggfej…

– Menj a szobádba, most – szólok rá, szinte remegve a haragtól és megaláztatástól.– …az új pasid…

– Jay a pasid? – kérdezi Carter, leesik az álla. – Nagyon menő!

– …és te boldogan elfelejted, hogy az apánk épp csak meghalt. Elköltöztettél minket otthonról, ahol apa van, és most megpróbálsz egy szánalmas pótlékot ránk erőltetni – mondja Dylan, egyre hangosabban.

– Te vagy anya pasija? – kérdezi Carter Jayt.

Még csak rá sem merek nézni Jayre. El tudom képzelni, mi járhat a fejében. Tudom, milyen érzékeny az olyan helyzetekre, amikor egyedülálló anyákról és gyerekekről van szó, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben most felpattanna, és kisétálna.

És nem hibáztathatnám. Egy részem szívesen vele tartana.

– Beszéljünk kint, mint férfi a férfival? – kérdezi Jay, nyugodt hangon. – Szívesen beszélnék veled.

– Nem, nem akarok beszélni veled – mondja Dylan, miközben hátralöki a székét. Az végigcsikordul a padlón. – Még csak azt sem akarom, hogy itt legyél.

– Nos, képzeld, ez nem a te döntésed! – mondom, sokkal kevésbé higgadtan, mint Jay. Marcangol a bűntudat, a logika, a szégyen és az elszántság, hogy ne hagyjam, hogy a fiam tönkre tegyen valami jót. – Nem próbálom pótolni az apádat, Dylan. De szeretném élni az életem.

– Egyáltalán törődsz velünk? Vagy minket is hátrahagysz?

– Miért vagy ilyen gonosz, Dyl? – kérdezi Carter.

Könny szökik a szemembe.

Nem akarom ezt a beszélgetést Jay előtt. És gyűlölöm, hogy egyáltalán sor került rá. Egész évben kerültem ezt, de ez az, amire most szükségem van. Vágyom egy életre, ami az enyém – egy okra, amiért reggelente érdemes felkelni, ami az enyém.

Az elmúlt néhány hét volt a legboldogabb időszak, amire emlékszem. Minden anyai bűntudat ellenére, ami minden egyes döntésemet kíséri, mélyen legbelül tudom, hogy nincs semmi rossz abban, ha továbblépek.

– Hogy törődöm-e veletek? Szeretlek téged és a testvéredet, az egész univerzumnál is jobban – mondom, miközben a könnyeim az arcomon csorognak. – De itt az ideje, hogy próbáljunk továbblépni, Dylan.

– Komolyan mondod? – vág vissza.

– Igen. Ez az, amit az apád is szeretett volna – felelem.

– Milyen kényelmes, hogy most már helyette is tudsz beszélni, mivel nincs itt, hogy megvédje magát. Mégis mit tudsz te arról, mit akart volna? Elvált tőled.

– Sok évig a legjobb barátom volt, Dylan. Jobban ismertem, mint bárki más, és az utolsó dolog, amit valaha tennék, az lenne, hogy meggyalázom az emlékét. Nem fogok belemenni a válásunk részleteibe, mert az nem tartozik rád. De szerettük egymást, és biztos vagyok benne, hogy fenékbe rúgna, ha tudná, hogy hagyom, hogy te, Carter – és én is – csak üljünk, és ne éljünk tovább.– Egy szalvétával megtörlöm az arcom. – Akár elhiszed, akár nem. De ez az igazság.

– Nem hiszem el.

Dylan feláll, és kiviharzik a konyhából, minket hármunkat maga mögött hagyva.

– Nagyon mérges – mondja Carter. – Tényleg nagyon, nagyon mérges.

Szükségem van egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. De csak Jay és Carter tekintetét érzem magamon.

Jay. Végignézte és végighallgatta az egészet. A francba.

Az asztal túlsó végére nézek. Lágy mosollyal pillant rám.

– Hé, Carter – szólal meg. – Anya néha megengedi, hogy a szobádban egyél?

– Néha. De nem túl gyakran.

– Szerinted az jó móka lenne? – kérdezi Jay.

– Hát persze! Játszhatnék a játékommal és ehetném a hamburgert.

Bólintok, majd a tányéromra nézek.

– Mit szólnál, ha ma este ott ennél? – kérdezi Jay. – Majd megbeszélem anyukáddal.

– Igen! – kapja fel Carter a tányérját, és már szalad is a lépcső felé. – Ne haragudj rám, anya! Ez Jay hibája!

A hangja hallatán, még a fájó szívem ellenére is elmosolyodom.

– Hát, ez rosszabbul sült el, mint képzeltem – mondom, miközben a halántékom lüktet. – Nagyon sajnálom, hogy ezt látnod és hallanod kellett.

Jay hátradől, és felsóhajt. – Tudod, hogy ennek semmi köze nincs hozzám vagy hozzád, igaz?

– Dehogynem – horkantok. – Ez mind rólam szól, és egy kicsit rólad is, valószínűleg.

– Nehéz helyzetben van. Egy tini fiú, aki tombol a hormonoktól, és hiányzik neki az apja. És minden erejével próbálja megvédeni a családját. Engem fenyegetésnek lát – mintha én lennék az a fickó, aki el akarja venni tőle az utolsó emberét ezen a világon, téged.

Ó a francba. – Erre nem is gondoltam.

– Én is voltam egyszer tini fiú – forgatja a szemét Jay. – Olyan, aki négy évig kezdő volt a baseball csapatban, még ha a kisebbik fiad nem is hiszi el.

Ez megmosolyogtat.

Csendben ülünk egy darabig, hallgatjuk Carter lépteit az emeleten. Végül Jay felsóhajt.

– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezi. – Nem akarlak magadra hagyni, ha szükséged van rám. De gondolom, beszélni akarsz Dylannel.

– Igen, fel kellene mennem, és beszélni vele. De istenem, annyira nem akarom.

Jay feláll. – Menj fel, mosd meg az arcod. Nyugodj meg. Aztán beszélj vele, és mondd el neki, hogy nem mész sehová. – Megáll mellettem, és puszit nyom a fejem búbjára. – Én elpakolom a tányérokat a mosogatóba, és beteszem a maradékot a hűtőbe. Aztán hazamegyek.

Átölelem a derekát, és hozzásimulok. – Köszönöm.

– Nincs mit.

És aztán eszembe jutnak Dylan szavai: „Milyen kényelmes, hogy most már helyette is tudsz beszélni, mivel nincs itt, hogy megvédje magát. Mégis mit tudsz te arról, mit akart volna? Elvált tőled.”

Millió gondolat zúdul rám. Jaynek igaza van? Dylan azért mondta ezeket a szörnyű dolgokat, mert védeni akarja a családját? Mert fél, hogy engem is elveszít?

A gondolat darabokra töri a szívemet. Eszembe sem jutott, hogy Dylan, vagy akár Carter attól félne, hogy engem is elveszíthet – pláne nem egy másik férfi miatt.

De hogyan láthatná Jayt fenyegetésnek? Jay mindig kedves és támogató volt velük. Dylan nem hiszi, hogy elárulnám Chris emlékét… ugye?

Nehéz szívvel felállok, és azt kívánom, hogy bárcsak máshogy alakult volna ez az este. Fogalmam sincs, mit mondjak Dylannek. Tényleg semmi.

Ha Jay most sétálna ki az ajtón, nem hibáztatnám. Sőt egy részem talán szívesen vele tartana.

De helyette Jay magához húz egy ölelésre. Ahogy mindig, most is erőt és megnyugvást ad vele. És elhiszem, hogy valahogy… túl leszünk ezen.

– Holnap találkozunk – mondom.

– Remélem.

Még egyszer rámosolygunk egymásra, mielőtt elindulok fel a lépcsőn.

23. fejezet

Gabrielle

 

Fordította: Calliope

– Bemehetek, Dylan? – kérdezem.

– Nem.

Az ajtót azért résnyire nyitom, és látom, hogy az ágyán fekszik, háttal nekem.

– Nem kell mondanod semmit – szólalok meg halkan. – De szeretnék beszélni veled.

– Mindegy.

Belépek a szobájába, becsukom az ajtót, majd odasétálok az ágy széléhez, és leülök.

A szobája kék és fekete színekben van berendezve, az apja kedvenc színeiben. Régen gyakran ugratam Christophert, hogy az egész ruhatára kék és fekete. Gyakran elgondolkodtam rajta, hogy Dylan valóban szereti ezeket a színeket, vagy csak emlékeztetik Chrisre.

– Ahogy itt fekszel, eszembe jut, amikor még kisbaba voltál – mondom gyengéden. – Félóránként benéztem hozzád. Apád mindig azt mondta, hogy így nem hagyok neked teret a növésre. De ha egyszer nem keltem fel éjjel, hogy rád nézzek, azt mondta, éhes, és kell neki egy nasi. Aztán rajtakaptam, hogy csak ott állt az ajtóban, és téged nézett, pont úgy, mint én.

A kezemet a hátára teszem, és felsóhajtok.

– Hiányzik, Dylan. Nincs nap, hogy ne gondolnék apádra legalább százszor. Lehet, hogy elváltunk, de minden nap beszéltünk. Tudott rólam olyan dolgokat, amiket senki más – még Cricket sem. Olyan sok mindent osztottunk meg egymással. Az életem minden fontos, nagy pillanata vele volt.

A hangom lágyan tölti be a szobát.

– Annyira boldog volt, amikor megtudta, hogy mindkét alkalommal fiunk lesz – mondom mosolyogva, ahogy visszaemlékezem. – Az ultrahangon konkrétan felpattant, és kiabált örömében. A szonográfus annyira nevetett, hogy majdnem bepisilt.

Dylan egy kicsit elmozdul, és azon gondolkodom, vajon ő is mosolyog-e.

– Az a férfi jobban szeretett téged, mint ahogy valaha is lehet szeretni valakit – mondom elcsukló hangon. – Teljességgel megöl engem, hogy nincs itt, hogy láthassa, ahogy felnősz. Hogy nem ő van kint az udvaron Carterrel dobálni. Nem ő tanít meg titeket barkácsolni a ház körül. Nem megy el veletek szánkózni, nem mesél középiskolás sztorikat, és nem ő ül az anyósülésen, amikor megtanulsz vezetni.

Könnyek csorognak végig az arcomon, miközben volt férjemre gondolok.

– Annyit dolgozott, Dylan – néha napi tizenkét, tizennégy órát, amikor még kisbaba voltál –, csak hogy spóroljon, és majd élvezhesse veled a kamaszéveket. – Nevetek egy keserűt. – Hát, milyen irónikus ez.

A fiam megfordul, és felém néz. A szeme vörös. A felsője eleje nedves.

Legszívesebben átölelném, és puszta akarattal ragasztanám össze a darabjait. De nem lehet. Nem működik. És ez a tehetetlenség a legfájóbb dolog az életemben.

– Senki a világon nem helyettesítheti Christopher Solomont – mondom, miközben megszorítom Dylan lábát. – Bárki, aki próbálná, csak olcsó másolat lenne.

– Annyira hiányzik, anya.

Felé nyúlok, de elhúzódik. Összetöri a szívemet.

– Nem igazságos, hogy úgy megyünk tovább, mintha nem is létezett volna – mondja Dylan. – Mi van, ha most néz minket a mennyből, és látja, hogy Jay a konyhánkban van? Mi van, ha fáj neki? Mi van, ha azt hiszi, elfelejtettük, vagy nem szeretjük?

Semmit sem tehetek a mellkasomban cikázó fájdalom ellen, és a könnyeket sem tudom visszatartani, amik a felsőmre hullanak. De bármit megtennék, hogy elvegyem a fájdalmat a fiam szeméből.

– Tudod, mi bánt engem éjszakánként? – kérdezem.

Megrázza a fejét, pólója felhúzva az orráig.

– Éjjelente azon gyötrődöm, hogy apátok a mennyből néz minket, és haragszik rám – mondom.

– Miért?

– Ó, hogy elrontom anyaként. Hogy hagyom, hogy te és Carter túl sokáig szomorúak legyetek. Hogy nem tudlak boldoggá tenni benneteket. Hogy nem tudom, hogyan kezeljem, ha dühös vagy, vagy hogy elfelejtem a zöldséget a vacsoránál. – Nevetek a könnyeimen keresztül. – Mindig azt akarta, hogy egyetek zöldséget.

Dylan majdnem elmosolyodik.

– Te és Carter voltatok a szeme fényei – mondom. – És bár elváltunk, azt akarta, hogy boldog legyek. Pokolba is, Dylan, ezért váltunk el. Azért, hogy boldogabbak lehessünk. Legjobb barátok voltunk, de a szívünkben volt hely másfajta szerelemnek is. Én is akartam, hogy ő ezt megtalálja. És ő is akarta, hogy én megtaláljam. Ezt el is mondta nekem.

Dylan felül, és a fejtámlának támaszkodik. Figyel engem, még nem teljesen meggyőzve – de közelebb van az elfogadáshoz, mint korábban.

– Soha nem hoznék olyan embert az életetekbe, akit egészségtelennek vagy veszélyesnek tartanék. És senkit sem mutatnék be nektek, ha nem hinném el, hogy apátok is helyeselné. Mert bár nincs már itt velünk, Dylan, de ő még mindig az apátok. És én tiszteletben fogom tartani a kívánságait, és olyan döntéseket hozok, amikről tudom, hogy ő is így tenne. – Rá mosolygok. – Szóval senki sem megy az Ohio State-re – még akkor sem, ha ez lenne az életed álma, és te magad fizetnéd. Ezt nem hagyhatom. Apád hatalmas Michigan-drukker volt.

Dylan válla megereszkedik, mély levegőt vesz. Ajka sarkában mosoly bujkál.

– Tudom, hogy sokkolt Jayt itt látni – mondom. – És talán alábecsültelek. Előbb kellett volna mondanom neked, vagy legalább nem feltételezni, hogy nem fogod észrevenni, hogy ő meg én…

– Ő a pasid?

A takaróra szegezem a tekintetem, és elgondolkodom. – Őszintén szólva, Dylan, nem tudom. Szeretünk együtt lenni. Szerintem jó ember. Szerintem, remélem, lehet belőle valami hosszútávon. De még túl korai lenne címkézni.

Sóhajt, a szemét a szoba túlsó falára szegezi. A kerekek forognak a fejében. Mélyen gondolkodik; az alsó ajkát rágja. Ez az apjától örökölt szokás, de ezt most nem említem meg. Elteszem egy másik napra.

– És én mit csináljak? – kérdezi, miközben rám néz. – Mit kellene gondolnom erről?

– Nem mondom meg, hogy mit gondolj. Csak azt kérem, hogy tiszteld Jayt, amikor itt van, és ne viselkedj gyerekesen. Ő semmit nem tett ellened, és nem érdemli meg azt, ahogy ma este bántál vele. Ennél te jobb vagy, Dylan.

A fiam nagy levegőt vesz. – Megpróbálom.

Hála Istennek. – Köszönöm. Néha akkor is tiszteletet kell mutatnunk valaki felé, ha nem kedveljük. Még akkor is, ha nem tetszik a szerepe az életünkben. És sajnos ez az élet része, Dylan. Tisztelni valakit akkor is, amikor nehéz. És az apád is ilyen embert akart volna belőled faragni. Szóval igen, kérlek próbáld meg. Csak ennyit kérek tőled, kisfiam. Próbáld meg.

Felemelkedik, és szorosan átölel. Az ölelése rövid és erős, aztán visszadől az ágyra, és hátat fordít.

– Most már békén hagysz? – kérdezi, hangja tompa a takaró alatt.

Megpaskolom a lábát, és felállok. – Hagylak. Köszönöm, hogy meghallgattál. És köszönöm, hogy megpróbálod.

– Menj.

Tinik. – Jó éjt! Szeretlek.

– Szia.

Kilépek a szobájából, és becsukom mögöttem az ajtót.