7.-8. Fejezet

 

7. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Echo

 

– Gyere be, Gabby! – kiáltja Della a szúnyoghálós ajtó másik oldaláról.

Nevetés és halk zene fogad, ahogy belépek a kis bungalóba.

Della otthona egyszerűen imádnivaló, és sokkal nőiesebb, mint gondoltam volna. A fehér falak és a mennyezetek extra világosak a meleg fapadlóhoz képest. Egy óriási csillár helyett öt kisebb lámpa van fent. Egyik sem egyforma, de valahogy mégis tökéletesen passzolnak egymáshoz.

A jobb oldali nappalit kényelmesen berendezték, rózsaszín és türkiz árnyalatokkal díszítve. A keskeny kandalló fölött egy nagy műalkotás lóg, amely úgy néz ki, mintha festéket locsoltak volna a vászonra, majd elmaszatolták volna. Elöl található a konyha, ahol Della, Cricket és egy sötét hajú nő – akit még sosem láttam – egy sziget körül gyűlnek össze.

– Szia! – köszön Della, és int, hogy menjek be.

– Itt is vagy. Már azt hittem, nekem kell érted mennem – mondja Cricket vigyorogva.

– Tíz percig vitatkoztam magammal, hogy hozzak-e valamit, különben időben jöttem volna.

– Ahogy már mondtam, a háziasszony mindenről gondoskodik – mondja Cricket, akinek smaragdzöld blúza tökéletesen kiegészíti vörös haját.

Della elmosolyodik, miközben felnéz a vágódeszkáról. – Ráadásul mi nem cifrázzuk túl a dolgokat. Főleg én nem. A lehető legegyszerűbben tartom.

– Gabby, ő a barátunk, Scottie – mondja Cricket, és a mellette ülő sötét hajú nő felé int. – Scottie, ő az unokatestvérem, Gabby.

– Örülök, hogy végre találkozunk, Gabby – mondja vigyorogva Scottie.

– Én is örülök a találkozásnak.

– Scottie velem szemben lakik – mondja Cricket. – A házánál olyan virágágyások vannak, amelyek úgy néznek ki, mint egy magazin borítója.

– Az a te házad? – kérdezem a szemöldökömet felvonva. – Ó, istenem, gyönyörű.

Kezével integet a levegőben. – Köszönöm. De ez tényleg szánalmas. Lemondtam a férfiakról, és úgy döntöttem, hogy minden szenvedélyemet a kertészkedésre fogom fordítani. – Nevet. – Mondjuk, nem gondoltam volna, hogy ennyi időm lesz tökélyre fejleszteni a művészetet.

– Scottie önkéntes szünetet tart a férfiaktól – mondja Della, és egy lime-ot facsar egy pohárba.

– Nem igaz. – Scottie a barátnőjére mutat. – Valóban tartottam szünetet a férfiaktól. De már egy éve véget vetettem neki, csak épp még nem találtam megfelelő jelöltet, aki visszasegítene.

– Nem akarom, hogy visszasegítsenek – mondom, miközben megkerülöm a konyhaszigetet, és Della mellé állok. – Olyan régen volt dolgom férfival, hogy nem akarom, hogy bármi könnyű legyen ezzel kapcsolatban. Csak add ide, bébi.

Della oldalba lök a csípőjével, ami megnevettet. Aztán sóval bevont paloma koktélokat oszt ki friss lime szeletekkel.

– Készítek valami mást, ha nem szereted a tequilát – mondja. – Enchiladát és rizst rendeltem a Gran Rancherótól, és úgy gondoltam, hogy a palomák tökéletesen passzolnak hozzá.

– Della nem hajlandó főzni nekünk – mondja Cricket, elvéve az italát.

– Várj, Aldenban van egy Gran Ranchero? – kérdezem. – Mikor történt ez?

– Azért, mert azt szeretném, hogy életben maradjatok, és ne a WC fölé görnyedve küzdjetek az életetekért – mondja Della Cricketnek. Aztán felém fordul. – Nem, Aldennek még mindig csak Betty Lou-ja van. Ma Loganben voltam, és elhoztam.

– Így már világos. Már azon tűnődtem, hogyan hagyhattam ki egy új éttermet a városban – nevetek. – A tequila nagyszerű. Köszönöm.

A három barátnő a Della által nemrégiben elkészített – vagy elkészíteni próbált – marhasültön vitatkozik, attól függően, hogy ki beszél. Leülök egy bárszékre és kortyolgatom az italomat.

Eddig nem is tudtam, milyen nagy szükségem volt erre az estére. Mennyire hiányzott, hogy barátnőim legyenek.

A tequila erős, ahogy megüti a gyomrom. Azonnal folyékony tűz áramlik át az ereimen. Behunyom a szemem, és élvezem azt az érzést, ahogy elengedhetem egy kicsit az irányítást és a stresszt.

Élvezem, hogy nő vagyok, akinek az élete nemcsak a gyerekei körül forog.

– Csajok, készen álltok az evésre? – kérdezi Della, és kihúz két ezüsttárolót a sütőből. – A fenébe, ennek jó illata van.

– Majd’ éhen halok – mondja Scottie.

Cricket letörli a lime levét a pultról, majd a lime-ot, a sót és a tequilát egy rendezett kis sorban sorakoztatja. Scottie papírtányérokat és műanyag villákat szed elő egy szekrényből. Della leveszi a tálcákról a fedőt, és tálalóedényeket rak ki.

Úgy működnek együtt, mint egy jól olajozott gépezet. Nincsenek útmutatások, nincsenek kérdések. Zökkenőmentesen, bizalommal mozognak egymás mellett, és ez megérint valamit a lelkemben.

Milyen lehet egy ilyen közösséghez tartozni? Hogy olyan barátaid legyenek, akikkel egyszerűen létezhetsz anélkül, hogy kifogásokat keresel vagy aggódnál, hogy megjelennek-e – olyan barátaid, akik egyszerűen csak benyúlnak a szekrényeidbe, és segítenek rendet rakni utánad?

Scottie rám néz és mosolyog. Remélem, továbbra is lesz itt hely számomra.

– Csak itt ülök – mondom. – Miben segíthetek?

– Gyere, szedj magadnak – mondja Della, és felém nyújt egy tányért.

– Ne aggódj! A következő hónapban Cricket már dirigálni fog neked – nevet Scottie. – Élvezd ki, amíg lehet!

Cricket felhorkant. – Ez nem igaz! Nem parancsolgatok az embereknek.

Della az unokatestvéremre néz a válla fölött. – Ma reggel szó szerint azt írtad, hogy gondoskodjak róla, hogy ne legyen ma este a nappaliban a szennyesem.

– Bocs, hogy nem akarok újra a tangád mellett vacsorázni – mondja Cricket, miközben egy enchiladát tesz a tányérjára.

– Nem jöhetsz csak úgy bejelentés nélkül és nem panaszkodhatsz az élethelyzetem miatt – mondja Della. – Elraktam volna a cuccaimat, ha tudtam volna, hogy jössz.

– Igaza van, Cricket – mondja Scottie.

Cricket felnyög. – Mindannyian javíthatatlanok vagytok.

Della rám néz és kacsint. – Gyerünk! Együnk a nappaliban. Ott kényelmesebb.

Elvesszük az ételeinket és italainkat, és követjük őt a házon keresztül.

– Mesélj magadról – mondja Scottie, miközben a fehér bútorokon ülünk. Egyértelmű, hogy Dellának nincsenek gyerekei. – Mit csinálsz szórakozásképpen?

Lerakom a tányéromat a dohányzóasztalra. Beszélni kezdek – hogy válaszoljak a kérdésére. De nem jön ki semmi a számon. Hogy lehet, hogy nem tudom, mit válaszoljak erre?

– Régóta nem kérdezett ilyet tőlem senki – mondom.

– Nem akartalak zavarba hozni – mondja Scottie.

– Ó, nem erről van szó. Egyszerűen csak gáz, hogy nem gondolkodtam el azon, hogy mit szeretnék csinálni szórakozásként. Persze, szeretnék többet nevetni, lazítani, de nem is tudom, hogy ez mit jelent számomra. – Elhúzom a szám. – Ez elég szomorú, nem?

Cricket egy villányi rizst kanalaz a szájába. Az ajkán gúnyos mosoly játszik. – Nem ez az a webhely, amelyet gyakran látogatsz, Della? Felnőtt Szórakozás Kereső?

– Majdnem, de nem egészen. – Della önelégülten elmosolyodik. – De ki kell próbálnod azokat a web helyeket, amelyeket gyakran látogatok, Cricket. Ezek a vasalt függönyök elhalványulnak ahhoz képest.

Rajtuk nevetek. – Ha már a függöny vasalásáról beszélünk – ami Cricket szerint szórakozás, de nem nekem –, nagyon élvezem a jó barkácsolási projekteket.

Cricket felnyög.

– Hagyd abba – irányítom rá a nézésem. – Jó vagyok bennük. Te csak videó csevegésen keresztül láthattad ezeket. Még sosem láttad személyesen az elkészült remekműveimet.

– Mert minden alkalommal, amikor Peter és én Bostonba jöttünk, ragaszkodtál hozzá, hogy a városban találkozzunk.

– Mert a város szórakoztató. Imádtam, hogy ürügyem volt arra, hogy mindenféle programot csináljunk együtt, ahelyett, hogy a házam körül üldögélsz és mindent megjavítasz.

– Ó, nem tenném… – megáll, és egy hajtincset simít a füle mögé. – Oké. Talán ezt tettem volna.

Harapok egyet az enchiladámból.

– Dolgozol, Gabby? – kérdezi Della.

– A valaha volt legvadabb munkája van – mondja Cricket csillogó szemekkel. – Na, mondd csak el nekik!

– Korábban egy bankban dolgoztam – mondom, miközben a villámat a tányérra teszem. – De amikor a volt férjem, Christopher, meghalt, én lettem a kedvezményezettje.

Della összerándul. – A volt férjed téged tett meg a haszonélvezőjének?

– Tudta, hogy gondoskodni fogok a gyerekekről – mondom egy egyszerű vállrándítással. – És egy nagyon sikeres állatorvosi praxist épített ki, amíg házasok voltunk. Azt mondta, megérdemlem, hogy learassam a hasznot, ha valaha is történik vele valami, mert éveket áldoztam fel mellette.

– És elváltál ettől a pasitól? – kérdezi Della. – Úgy hangzik, mint egy álomférj.

A szívem ellágyul. – Nagyon jó ember volt. Csak már nem nekem való férfi. – Megint vállat vonok. – Egyébként a vagyona lehetővé tette, hogy az elmúlt évben ne kelljen dolgoznom. Visszamegyek dolgozni, amint a gyerekek rendeződtek. De óriási kiváltság volt, hogy velük lehettem a gyászukban.

Cricket mosolyog, és a széke szélére telepszik, mintha egy pillanatig sem tudna tovább várni, hogy a lényegre térjek. – Gabby azért kap pénzt, hogy babákat nevezzen el.

– Micsoda? – kérdezi nevetve Scottie.

– Nem mondod komolyan – mondja Della meglepetten.

– Nem szántam komoly dolognak – és nem is fizetnek eleget ahhoz, hogy igazi munkának lehessen nevezni – mondom. – Csak neveket ajánlottam fel egy közösségi portálon. A hozzászólásaim elterjedtek, amikor legközelebb megnyitottam az alkalmazást. Az emberek üzentek nekem, javaslatokat kértek tőlem. Most már van egy oldalam, és egy kis díjazást is kérek. – Cricketre nézek. – Ez inkább hobbi, mint munka.

– Szóval ez a te szórakozásod – mondja Scottie. – Te babaelnevező specialista vagy.

– Szeretnél még gyereket? – kérdezi Della.

– Nem.

A körülöttem lévő nők nevetésben törnek ki a gyors válaszomtól.

– Nem lehet többé gyerekem – mondom. – Néhány éve részleges méheltávolításom volt. De még ha lehetne is, akkor is nemet mondanék. És mi van veletek? Vannak gyerekeitek? Szeretnétek?

Della majdnem elzöldül. – Ha nekem valaha gyerekem lesz, az annak a jele, hogy már nem én irányítom a döntéseimet, és mindannyitoknak segítenie kellene.

– És mégis rengeteget szexszel, és nem akar gyereket – mondja Scottie, miközben hátradől a párnák közé. – Én akarok gyerekeket, és nem szexszeltem már, úgy érzem, az örökkévalóság óta.

– Túl válogatós vagy – mondja neki Della. – Engedj egy kicsit az elvárásaidból.

– Della! – tiltakozik Cricket.

Della a szemét forgatja. – Nyugi már! Néha a legjobb szex azokkal a srácokkal van, akikből sosem lenne férj. – Cricket felé hajol. – És ez így van jól. Nem minden szexnek kell, a szaporodásról szólnia.

– Egyetértek – mondja Cricket, kihúzva magát. – De továbbra is úgy gondolom, hogy lehet szórakoztató szexben részed anélkül is, hogy csökkentenéd az elvárásaid.

Még csak néhány órája ismerem Dellát, de máris tudom az egyik jellemző kis szokását. Az ajkának a sarka megrándul, amikor valami olyasmit készül mondani, amiről tudja, hogy Cricketet kiakasztja.

– A jó szexet dugásnak hívják, Cricket – mondja Della, miközben árgus szemekkel figyeli barátnőjét, nehogy egy pillanatról is lemaradjon a reakciójából. – Mikor dugott meg Peter utoljára?

– Hetente néhányszor szórakozásból szexelünk – mondja Cricket, és határozottan visszanéz Dellára.

Della csak egy hümmögéssel válaszol.

Cricket grimaszt vág rá, majd visszafordul hozzám. – Emlékszel, mit mondtam tegnap este arról, hogy fontos, hogy az ember fogalma a jó szórakozásról egyezzen a másikéval?

Dellára nézek és elmosolyodok. – Azt hiszem, egy oldalon állunk.

– Ó, istenem – mondja Cricket, és feláll. – Hozok egy üveg vizet. Kér valaki még valamit?

– Én kérek még egy palomát! – mondja Della, és ő is feláll. – Te még hozzá sem nyúltál a tiédhez, Scottie.

Scottie felveszi a poharát. – Bocsi, a műsor maga is szórakoztató volt.

Della belenéz a poharamba. – Kérsz még egyet?

Nemet kellene mondanom. Alacsony a toleranciám a tequilával szemben. De nagyon élvezem…

– Jöhet még egy – mondom, és átnyújtom neki a poharam.

Della követi Cricketet a konyhába.

Kiveszem a telefonomat a zsebemből, és megnézem, hogy van-e nem fogadott hívás vagy üzenet Dylantől, pedig éreztem volna, ha rezeg a lábamnak nyomódva. Mióta megöleltük egymást, egy kicsit kevésbé zárkózott. Több ellenkezésre számítottam, amikor megkértem, hogy vigyázzon Carterre ma este. Meglepő módon egy szemforgatáson kívül nem volt kifogása.

Egy részem azon tűnődik, vajon nem szeret-e titokban időt tölteni a testvérével. Bostonban sosem kértem meg, hogy vigyázzon rá. Ott alig voltak kettesben. De rengeteget voltak együtt az alatt a néhány nap alatt, amióta Aldenben vagyunk.

Talán azért, mert nincs sok más lehetőség. Vagy talán a lassabb, kisvárosi élet tényleg jót tesz neki – pont úgy, ahogy reméltem.

Nincsenek üzenetek, ezért gyorsan bepötyögök egyet, hogy rákérdezzek, minden rendben van-e.

Én: Jól megvagytok Carterrel?

Azt hittem, sokáig fog tartani, mire válaszol. Ehelyett meglep, és egy szelfit küld magáról az öccsével a nappaliban. A háttérben egy fiú orvosról szóló dráma megy a televízióban.

A szívem megtelik melegséggel.

Én: Szeretlek titeket srácok.

Nincs válasz.

Sóhajtok, és visszateszem a telefont a zsebembe. – Elnézést. Csak ellenőrizni akartam a fiúkat.

Scottie mosolyog. – Semmi gond – fészkelődik a székében. – Tudod, nyolc éves koromban veszítettem el az apámat, rákban.

– Annyira sajnálom.

– Rendben van. Nyilván régen volt már.

Egy apró mosolyt villantok felé.

– Amit mondani akartam, az az, hogy anyukám kisírta magát, megvolt a maga gyászideje. Aztán azonnal összeszedte magát, és élte tovább az életét. Visszanézve nem is nagyon értem, hogyan volt rá képes. De emlékszem, hogy arra gondoltam, hogy ha ő újra tud mosolyogni, akkor én is. Akkor még nem tudtuk, de segített meggyógyulni azzal, hogy meggyógyította saját magát. Kimozdult a barátaival, és elvitt minket a moziba és kirándultunk néha. Aztán egyszer csak újra randizni kezdett. Anya a világ legjobb emberéhez ment hozzá.

– Ez nagyszerű, Scottie.

– Csak meg akartam ezt osztani veled, bár nem tudom, min mész keresztül, és remélem, hogy nem gondolod, hogy oda dugom az orromat, ahova nem kellene. Van tapasztalatom az érem gyermeki oldalán. Úgy gondoltam, ez segíthet.

A szavai mélyen megérintenek – nem csak azért, amit mondott. Hanem mert egyáltalán elmondta. Hogy fontos voltam neki annyira, hogy valami ennyire személyeset megosszon egy olyan nővel, akit nem is igazán ismer.

– Köszönöm – mondom. – Sokat jelent, hogy ezt elmondtad nekem.

– Természetesen.

A hangok felerősödnek, ahogy Della és Cricket visszatér.

– Csak próbáld ki – cukkolja Della. – Többet fog eldobni, mint az agyát.

– Malac vagy – mondja Cricket, felém nyújtja a poharam, majd leül a helyére. – Nem kell... mindent megtenni ahhoz, hogy egy férfi boldog legyen.

Scottie-val összenézünk, és elvigyorodunk.

– Szóval, Gabby... – ahogy Della kimondja a nevemet, összeszorul a gyomrom.

– Mi a véleményed Mr. Stetsonról?

– Kiről?

– A szomszédodról. Jay Stetsonról.

Ó, a francba.

Az arckifejezése teljesen egyértelművé teszi, hogy vagy hallott a történtekről, vagy pedig...

Nagyot nyelek.

Jay nem mondta volna el neki... ugye? Én senkinek egy szót sem szóltam arról, hogy lezuhantam az átkozott verandáról. De ha nem mondta el neki, akkor marad a másik lehetőség.

Della megnyalja az ajkát. – Láttam.

– Mit láttál? – kérdezi Cricket, és minket vizslat.

Egy hosszú – túl hosszú – kortyot iszom a palomámból. A tequila égeti a torkomat, és belecsobban a gyomromban már egy ideje kavargó folyadéktengerbe. Forróság járja át az ereimet, miközben az agyam már Jay körül forog.

– Ó, ez nem nagy ügy – mondom, szinte tüzet okádva az italtól. – A hátsó verandámon eltört az egyik korlát, és lezuhantam róla a bokrok közé.

Della megint megcsinálja azt a kis szájszéli rándítást.

– Törülközőben voltam – mondom gyorsan, mielőtt kiszedné belőlem. – És Jaynek át kellett jönnie, és ki kellett segítenie.

– A törülközőből vagy a bokrok közül? – kérdezi Scottie.

Dellából kitör a nevetés.

Egy pillantást vetek Scottie-ra.

– Hé, csak annyit mondok... – füttyent egyet Scottie. – Azért a férfiért én is ledobnám a törölközőmet. Láttad már félmeztelenül? Átkozottul dögös.

– Kedves volt, de egy kicsit távolságtartó. – A szemöldököm összehúzódik. – Nem mondanám, hogy barátságtalan volt. Csak...

– Ő csak Jay. – Della vállat von. – Itt lehetnék egy szál zsinóros bikiniben, a fűnyíróm fölé hajolva, és a férfi kétszer sem nézne rám.

Mi van? Azokkal a domborulatokkal? Hogy lehetséges ez egyáltalán?

Cricket felsóhajt. – Mindig udvarias. És néha megáll és beszélget Peterrel, ha kint dolgozik az előkertben. De nem hiszem, hogy valaha is láttam volna nővel.

Még beszélgetnek egy kicsit Jayről, aztán a téma átterelődik arra, hogy Scottie milyen színűre fesse a konyháját. A gondolataim máshol járnak, miközben festékszínekről és csempemintákról beszélgetnek.

– Itt lehetnék egy szál zsinóros bikiniben, a fűnyíróm fölé hajolva, és a férfi kétszer sem nézne rám.

Della lenyűgöző és szexi – mindaz, ami én nem vagyok. Az idő nagy részében kócos vagyok, anyatestre szabott ruhákban járok és egy rendetlen kontyot himbálok. Kicsi az esélye, hogy megkapom, ha Jay rá sem néz Dellára, amikor alig van felöltözve, és gyakorlatilag a figyelméért könyörög.

De egyáltalán akarom?

Bizsereg a testem, ahogy arra gondolok, hogy az ablakon keresztül figyel minket. A meglepetés, amit éreztem, amikor rájöttem, hogy kérés nélkül megjavítja a teraszt. Az a könnyedség, amellyel Dylan viselkedését kezelte.

Ez sok szempontból jó érzés volt.

Támogatott. Gondozott. Látott. Valami mélyen bennem megrezdül ettől, emlékeztet arra, milyen érzés az, amikor az ember nincs egyedül.

Nagyon elegem van az egyedüllétből.

Nézem, ahogy Della mesél egy történetet, miközben manikűrözött ujjai repkednek a levegőben.

A hangjából ítélve, a Jayjel való interakcióim csak pillanatnyi dolgok voltak – semmi barátság vagy pláne semmi komoly. És ez rendben van. Jelenleg nincs sem energiám, sem kapacitásom arra, hogy valaki mással valami igazit építsek.

De azok a karok. Az a mellkas. A vigyor, ami az ajkán játszik...

Egy nagyot iszok a palomámból.

Sürgősen szexre van szükségem.

8. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Echo

 

– Carter! Ne pattogtasd a labdát a házban! – mondom, a hangomat a konyha felé irányítva.

A keményfa gumival történő szakadatlan találkozása végre abbamarad. Megkönnyebbülten döntöm hátra a fejem. Dylan felsóhajt a szoba túloldalán lévő kanapéról.

A fiúk éhesen vártak, amikor visszatértem, annak ellenére, hogy ételt készítettem nekik, mielőtt átmentem Dellához. Húspogácsákat és palacsintát kevertem ki egy gyors bolti kirándulás után, amit úgy toltak be, mint a vadkutyák. Meglepődtem, amikor egyikük sem rohant vissza a szobájába, miután elpakoltunk a második vacsorájuk után. Ehelyett Carter a verandára vitte a labdáját, hogy gyakorolja a cselezést. Dylan a nappaliban ült velem, és bekapcsolt egy gyilkossági rejtélyes műsort. Biztos vagyok benne, hogy ezzel akart bosszantani, de ez az a fajta áldozat, amit hajlandó vagyok meghozni, ha cserébe együtt lehetek vele.

– Szeretnéd elmondani a véleményedet? – kérdezem a számítógépem képernyőjének tetejére görgetve.

– Persze.

– Van egy hármas ikrekkel várandós ügyfelem, aki tematikus neveket szeretne. Bármilyen témához kapcsolódót. Nem számít. Két lány és egy fiú.

Dylan leveszi a hangerőt.

– Ezeket írtam össze eddig: Luna, Stella és Orion. Clover, Daisy és Clay. Opal, Ruby és Jasper. Brooke, Cordelia és Adrian.

Összeráncolja a szemöldökét. – Az emberek tényleg fizetnek neked ezért?

– Nézd, ez engem is megdöbbent. De száz dollár darabja, mit mondhatnék?

– Azt mondod, hogy Ruth, Jackie és Derek.

– Mi van? – kérdezem nevetve.

– Témákat akartál. – Vállat von. – Ők mind baseball kiválóságok.

Ó. – Ismételd meg ezeket.

– Ruth. Jackie. Derek.

– Ezt leírom. Észrevettem, hogy a férje szereti a baseballt, amikor megnéztem a közösségi médiájukat. Ezek működhetnek.

Dylan elvigyorodik. – A pénz felét akarom, ha felhasználják az ötletemet.

Az arca felragyog, sehol a hunyorítás és az összeszorított ajkak, amelyeket annyira megszoktam tőle. Boldog – szinte gondtalan. Mindent megadnék, hogy megértsem, miért vált ilyen gyorsan egyik hangulatból a másikba. És még többet adnék azért, hogy ilyen maradjon.

– Szóval melyik kombináció volt a kedvenced? – kérdezem.

– Az enyém. Majd valószínűleg a Cloveres. Ritkán hallani ilyen nevet. Egész menő.

Hűha. Egy bók is? Mi volt abban a palacsintában?

Carter léptei visszhangoznak a házban. Felhangosodnak, ahogy közeledik.

– Mit csináltok, srácok? – kérdezi, és félrecsap egy tincset az arcából.

– Befejezek egy projektet. Mit csinálsz? – kérdezem tőle.

– Nos, gyakoroltam a cselezést. De azt hiszem, én vagyok kicselezve.

Hála istennek.

Dylan lejön a kanapéról. – Hé, fel akarsz menni és párban játszani?

– Menjünk! – Carter felrohan a lépcsőn, szorosan nyomában a bátyja.

Csevegésük annyira megüti a szívemet, hogy eláll a lélegzetem. Miért nem lehet ez mindig így?

Becsukom a számítógépemet, túlságosan zavart vagyok ahhoz, hogy a munkámra tudjak koncentrálni. Mindig a középső nevek a legnehezebbek, és erre most nem tudok gondolni. Ehelyett a dohányzóasztalon lévő, tiszta ruhákat tartalmazó kosárhoz fordulok. Az agyam elkalandozik, egyik témáról a másikra ugrálok.

Megfogom a kupac tetején heverő inget és összehajtom.

– Ő csak Jay.

Della szavai jutnak eszembe, ahogy felveszem a flanelingét. Ő csak Jay. Ez mit jelent?

A nap végén nem igazán számít, hogy mit jelent. Ő az én kedves, sőt kifejezetten jóképű szomszédom. Ez minden.

Elindulok a flanelinggel a házon át a konyhába, megállva a mosogatónál. A házában égnek a lámpák. Töprengek, visszavigyem-e most az inget, vagy ráérek vele holnap is. Bár a holnap is jó lenne, semmi sem ér fel a jelennel.

Összeszorul a gyomrom. Küldök Dylannek egy SMS-t, majd kilépek a hátsó ajtón.

Az éjszaka hűvös, hidegrázós hullámot küld felém, ahogy kilépek a pázsitra. Ragyogó csillagok fénylenek a fejem felett a tiszta éjszakai égbolton – valami, ami hiányzott Bostonban. Nem a belvárosban laktunk, de még a külvárosban is volt elég fény ahhoz, hogy ne lássuk tisztán a csillagokat.

A szorongásom egyre nő, ahogy közeledem Jay ajtajához.

Miért gondoltam, hogy ez megint egy jó ötlet?

Kopp! Kopp!

Jay kinyitja az ajtót. Kikerekedik a szeme, amikor meglátja, hogy én vagyok az.

Leesik az állam, amikor meglátom.

Erre még a tequila sem tudott volna felkészíteni.

Félmeztelen, egy vállára vetett törölközővel. Csillogás borítja a válla, mellkasa és hasa vonalait. A melegítőnadrág alacsonyan ül a csípőjén.

– Szia! – mondja, és megtörli a homlokát a törülköző szélével.

Szavak, Gabby. Használj szavakat.

– Szia! – remegő mosolyt villantok rá. – Visszahoztam az ingedet.

– Ó, köszönöm!

Ujjaink egymáshoz simulnak, miközben elveszi tőlem a flanelinget. Az érintés meggyújtja a szervezetemben maradt alkoholt. A térdem remeg, miközben azért küzdök, hogy el ne olvadjak.

– Ma este láttam a kisfiadat – mondja.

– Igen? Mikor?

– Néhány órával ezelőtt. – Halkan kuncog. – Ez a gyerek egy energiacsomag.

Összerándulok. – Carter biztos akkor ugrott át, amikor Dellánál voltam. Sajnálom, ha zavart.

– Á, nem, csak azt akarta, hogy felfújjam a kosárlabdáját.

– Tehát te vagy a felelős azért, hogy egész este azt a vacakot pattogtatja a házban? Legközelebb átküldöm hozzád gyakorolni. Az őrületbe kergeti Dylant és engem.

Jay félreáll az ajtóból. – Itt hagyta a kapucnis pulcsiját. Ha gondolod, gyere be és előkeresem.

– Persze. Köszi!

Mélyen beszívom a férfias illatot, ahogy elhaladok mellette. Izzadság és kölni – mély, gazdag illat, ami egyszóval ellenállhatatlan. Az ajtó becsukódása visszazökkent a valóságba.

– Leülhetsz – mondja. – Eszembe kell, hogy jusson, hova is tettem.

– Ez úgy hangzik, mint amit én is tennék. Mindig biztonságos helyre teszem a dolgokat. A probléma az, hogy az egyetlen dolog, amitől biztonságban van, az az, hogy valaha újra megtalálom.

– Lehet, hogy a garázsban van a munkapadomon. Várj itt egy kicsit.

Leülök barna bőrkanapéjára. – Várok.

A háta teljes pompájában látható, amint elhagyja a szobát.

– Csak nyugodj le és viselkedj normálisan – suttogom magamnak.

A nappali kényelmes, bőrbútorokkal és nagy, téglából épült kandallóval. Egy kis íróasztal van az egyik sarokban, és könyvespolcok szegélyezik. És ezek valójában könyvek a polcokat díszítő csecsebecsék helyett.

Olyan dögös.

– Tessék – mondja, és Carter kapucnis pulcsijával a kezében tér vissza. – A garázs padlóján hagyta.

– Nem vagyok meglepve. – Átveszem tőle. – Amikor csecsemő volt, levette a pelenkáját, és ott hagyta, ahol állt. Aztán jöttek a zoknik, majd a cipők. Most a kapucnis pulcsis fázisnál tartunk.

Jay leül a kanapé melletti fotelba. – Légy boldog. Néhány év múlva a nadrágját hagyja el...

– Ne, ne, ne. Ne mondj ilyet a kisbabámról.

Felkuncog.

– Nem állok készen erre – mondom, és az ölembe veszem a kapucnis pulcsit. – Apropó, kiderült, hogy Della látta a Törülközős Esetet.

– Tudom.

Mi? – Honnan tudod?

– Elmondta a haveromnak, Larknak.

– Az emberek beszélnek róla?

– Nem azt mondtad, hogy itt nőttél fel? – Vállat von. – Ez egy kis város. Az emberek beszélnek. Bár kétlem, hogy Lark bármit is mondott volna másnak, rajtam kívül. Nem nagyon szól bele mások dolgába.

– Nos, hála Istennek az apró szívességekért.

Felvesz egy vizes üveget a dohányzóasztalról, és lecsavarja a fedelét. – Kérsz ​​egy italt?

– Három palomát ittam ma este Dellánál, ami valószínűleg kettővel több a kelleténél. Próbálok visszavenni a folyadékfogyasztásból, mert a gyomrom még mindig kicsit bizonytalan. Komolyan rettegek attól, hogy elhányom magam.

Az ádámcsutkája fel-le mozog, miközben iszik a vízből. Nem tudom, hogyan lehet az, hogy nézni valakit, ahogy iszik, ilyen szexi – de az. Ez tényleg kiborító.

A hangulat a szobában könnyed. Majdnem laza. Azon gondolkodom, vajon azért van-e ez, mert az ő térfelén vagyunk, és nem az enyémen. Eddig minden kommunikáció közöttünk a házamban zajlott le.

Hátradől a székében. – Szóval ismerted Dellát, mielőtt ideköltöztél?

– Dellát? Nem. Ez olyan furcsa dolog. Mindenki azt mondja, hogy a kisvárosok mindig ugyanolyanok maradnak. A felszínen ez igaz. De ha egy időre elmész, majd visszatérsz, akkor látod, hogy néhány dolog megváltozott. Az épületeket lebontják, új otthonokat építenek fel. Az emberek jönnek-mennek. Nem ismertem Dellát vagy Scottie-t, amikor itt éltem. De az majdnem két évtizeddel ezelőtt volt. – Szünetet tartok. – Mikor költöztél Aldenbe?

– Úgy négy évvel ezelőtt.

– Miért pont ide?

Az arcára árnyék vetül. Szeme körül ráncok gyűlnek, a válla megfeszül. Láthatóan nyel egyet, mielőtt megszólalna.

– Csak környezetet kellett váltanom – mondja.

– Honnan költöztél ide?

– Indianából.

Várok, hogy folytassa, hátha megoszt valamit. De mozdulatlan marad, és nem mond többet.

Oké... Nem bőbeszédű, de legalább nem zárkózik el teljesen. Talán ha még egy picit faggatom, elárul valami apróságot magáról

– Ma este Crickettel, Dellával és Scottie-val vacsoráztam – mondom. – Azt mondták, jó szomszéd vagy.

– Mind kedvesnek tűnik.

– Jól ismered bármelyiküket?

Megrázza a fejét.

– Miért nem? – kérdezem.

– Mert nem érdekelnek annyira, hogy jobban megismerjem őket.

A válasza egyértelmű, de nem elégíti ki a kíváncsiságomat. Miért?

– Ha meg akarod ismerni őket, akkor tarthatnánk egy szomszédolós bográcsozást a környéken, vagy ilyesmi, és...

– Nem érted a lényeget.

– Ami...

Oldalt néz rám és felsóhajt. – Nézd, nagyra értékelem a rosszul értelmezett érzésed... bármit is próbálsz ezzel elérni, de nem vagyok közösségi ember. Nem kell mindenkit megismernem az utcán. Ami azt illeti, nem is akarok.

Kifújom a levegőt, és mélyebbre süllyedek a párnákba. – Nem vagy magányos? Nem hiányzik az emberekkel való kapcsolattartás?

– Nem. – A fejével köröz. – Neked viszont úgy tűnik, igen.

– Igen, hiányzik. Nem félsz, hogy egyedül fogsz megöregedni?

– Inkább egyedül öregszem meg, mint a rossz személlyel, Gabrielle.

Az ösztönöm az, hogy vitába szálljak vele. De ennek tényleg van értelme.

Christopher is pontosan így gondolkodott, olyannyira, hogy el is vált tőlem. – Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjam, hogy rossz személlyel öregedj meg, Gabs.

Csak én tudok két olyan férfihoz is vonzódni, akik szerint én vagyok a rossz ember.

– Nem is tudom, hogy ténylegesen szeretnék-e valakivel együtt megöregedni – mondom. – Mindennél jobban vágyom a társaságra. Ne érts félre. Imádom a szerelmet. Gyönyörű és csodálatos, ha helyes. De én most már nem is azt keresem.

Jay előrehajol, könyökét a térdére támasztja. A szeme tiszta, ahogy hallgat. A figyelme folytatásra ösztönöz.

– Csak újra nőnek akarom érezni magam – mondom. – A szerelem nem is szükséges. Csak egy okot akarok arra, hogy péntek esténként kiöltözhessek. Szeretnék valakit, akivel nevethetek, akihez odabújhatok – valakit, akivel jókat szexelhetek.

Nem a lányokkal beszélsz, Gabby. Fogd be.

A szemöldöke az égbe szökik. Gyorsan összekapja magát, és kisimítja vonásait.

Kapkodok, és kétségbeesetten próbálom kitalálni, hogyan söpörjem ezt a szőnyeg alá. Mondjam, hogy vicceltem?

Jay az ajkába harap, és engem figyel.

Ó, mit számít? Végül is ő csak Jay – a fickó, aki nem néz kétszer Dellára. Nyilvánvalóan nem érdeklődik irántam.

– Szóval, van olyan barátod, aki csak egy kis kalandot keres? – kérdezem kedvesen mosolyogva. Most már tényleg teljesen belemászom ebbe.

– Nincs.

A válasz kemény és nyers, megingathatatlan magabiztossággal kimondva. A hormonjaimmal játszik. Felborzolja a tollaimat. Az az egyetlen szó, a hangja komolyságával együtt, szinte zihálásra késztet.

Miért megyek mindig a nem elérhetőek után?

Feláll, és leveszi a törülközőt a válláról. Ismét megtörli az arcát, mielőtt a szék karfájára dobja.

Én is felállok, és próbálom nem őt bámulni. Ő egy gyönyörű, jóképű rejtvény, amit nem nagyon tudok összerakni.

– Köszönöm, hogy kölcsönadtad a flanelingedet – mondom. – És köszönöm, hogy segítettél Carternek a labdájával ma este.

– Semmiség.

Rámosolygok, majd az ajtó felé indulok.

– Megmondom a fiúknak, hogy ne zavarjanak téged – mondom. – És ahogy mondtam, önellátóak vagyunk... az elmúlt két nap eseményei ellenére is. Ne aggódj nem vagyunk rászorulóak, vagy túlzottan kapcsolatkeresők, vagy ilyesmi.

Ez egy vicc – többnyire. Legalábbis annak értem. De nem vagyok benne biztos, hogy így értette, amikor elém nyúl, hogy kinyissa az ajtót, és felnézek a szemébe.

Lenéz rám a kezét a kilincsen tartja. Vihar dúl azokban a mogyoróbarna szemekben. Az arany és a barna intenzitása leköti a figyelmemet, nem engedi, hogy félrenézzek.

A mellkasa a karomat súrolja minden lélegzetvételnél. Odafagytam a helyemhez, és semmi más nem tart ott fogva, csak a néma követelése, hogy ne mozduljak.

Ez egy olyan kérés, amelyet túl szívesen teljesítek.

– Gabrielle...

– Igen?

A vihar erősödik. A légzése is. A szívverésem felgyorsul, várva, hogy mit is fog mondani.

Vagy tenni.

Megnyalja az ajkát. Nyelve nedvességet hagy maga után, amitől csak még kívánatosabbá válik. Tekintete a számra esik.

Az agyam lázasan dolgozik, milliónyi gondolat cikázik benne fénysebességgel. Meg fog csókolni?

Arcát az enyém felé engedi. Felemelem az állam, hogy találkozzam vele, a lélegzetem remeg. Ennek nincs sok értelme, mivel nem szeret kapcsolatba lépni az emberekkel – és ha megcsókol, az mindenképpen kapcsolat lenne. De ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy csókot egy szexi férfitól?

A szívem a fülemben dübörög. Alig bírok állni. Olyan erős a nyomás a combjaim között, olyan nagy, hogy összenyomom őket, különben felnyögnék.

– Még egyszer köszönöm az inget – mondja, miközben kinyitja az ajtót, és arrébb lép.

Mi a franc?

A gyomrom lezuhan. Az állam is vele megy.

Nem mozdul, csak pislog.

Ez a seggfej.

Ránézek, összehúzom a szemem és elmosolyodok. Nem tudom, milyen játékot játszik, de én kiszálltam.

– Nagyon szívesen – mondom.

Ezzel megfordulok, és gyorsan elhagyom az otthonát.