27.-28.-Epilógus

27. fejezet

 

Jay

 

Fordította: Maya

 

Talán mégiscsak meg kell fontolnom Alaszkát – mondom az üres háznak.

Az ágyam szélén ülök, rám nehezedik a kétségbeesés terhe. Már több mint két kibaszott hete megtettem az elképzelhetetlent. Tizenhét napja későn jövök haza és korán megyek el – teljesen elérhetetlenné téve magam Gabrielle és Carter számára. Nem kell aggódni, hogy Dylan megpróbál majd beszélni velem.

De már akkor is, amikor az Alaszka szó elhagyja a számat, tudom, hogy ez egy újabb képtelenség.

Még mindig mély kapcsolatot érzek Gabrielle-lel.

Ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a jelenlétem éket verne közéjük, már dörömbölnék az ajtón, és könyörögnék. Harcolnék értük. Megmondanám Gabrielle-nek, hogy sajnálom, hogy elsétáltam, és azt mondtam neki, hogy soha nem fog működni a kapcsolatunk. Bocsánatot kérnék a fiúktól, amiért ilyen könnyen lemondtam róluk, holott megérdemelnének egy férfit az oldalukon – nem azért, hogy Christopher helyére lépjen, hanem hogy segítsen nekik eligazodni az életükben. Elmagyaráznám, hogy hagytam, hogy a múltbéli kudarcaim és sebeim a legrosszabbkor mutatkozzanak meg – és ők nem érdemelték ezt meg.

De talán én sem érdemlem meg őket.

– Hogyan fogom ezt csinálni? – kérdezem, miközben felállok, és céltalanul bolyongok a sötét házban.

– Nem élhetek így tovább. De nem állhatok az árnyékban, nem bámulhatom a házukat éjszaka, és nem próbálhatom telepatikusan elküldeni a szerelmemet Gabrielle-nek.

Átkozottul bolond vagyok.

Egy hangtól megugrok. Éberen állok a fürdőszoba ajtajában, és közelről hallom az újabb hangot. Ismét végig cseng a házon.

Ezúttal erősebben.

Valaki kopogtat.

Az órámra pillantok. Ki kopogtatna az ajtómon éjfél után?

Halkan átmegyek a nappalin, és kilesek a kémlelőnyíláson.

Mi a pokol?

A vérnyomásom felmegy, ahogy kirántom az ajtót. – Dylan, mi folyik itt? Minden rendben van?

A haja kócos, mintha aludt volna. A válla összeroskadva, a ruhája gyűrött, és az arcán egy olyan grimasz látható, amely végig húzódik a homlokán. Mindezek ellenére felemeli az állát, és a szemembe néz.

– Bejöhetek, Jay? – kérdezi.

Oldalra lépek, és intek neki, hogy lépjen be. – Természetesen. Mi a baj? – az ajtó egy csattanással becsukódik.

Felkapcsolom a kanapé melletti lámpát. A levegő megdermed körülöttünk. A ház olyan csendes, hogy nem is érzem teljesen valóságosnak. De az előttem álló gyerek, aki néma könyörgéssel figyel engem, annyira valóságos, amennyire csak lehet.

– Jól vagy? – kérdezem olyan simán, ahogy csak tudom. – Anyukád és Carter jól vannak? Csak válaszolj, kérlek.

Bólint. – Igen. Mindenki jól van. Azt hiszem.

– Hiszed?

Ismét bólint.

Beszélned kell velem, kölyök. Megvakarom a fejem tetejét, és elgondolkodom. Hogyan vegyem rá, hogy megnyíljon előttem? – Anyukád tudja, hogy itt vagy?

– Nem. És nem is akarom, hogy tudja.

– Oké, de már késő van, Dylan. Ki fog borulni, ha nem talál téged a házban. Ezt tudod, ugye?

– Nem fogja megtudni.

– Honnan vagy ebben olyan biztos?

Lenéz a földre, majd vissza rám. – Mert a szobájában sír.

Ó, Istenem. Megmarkolom a kanapé háttámláját, és megpróbálok levegőt venni.

– Ezért vagyok itt – mondja óvatosan. – Nem akarok itt lenni.

Megköszörülöm a torkomat. – Hát persze. De tudod, miért sír? Minden rendben van? – Olyan sokáig vár, hogy nem vagyok benne biztos, hogy válaszol. Olyan gyorsan söpörnek végig a vonásain az érzelmek, hogy nehéz követni őket. Az egyetlen dolog, amit ki tudok venni, hogy Dylan fáradt.

– Le akarsz ülni? – kérdezem.

Nem válaszol, de becsúszik a mellette lévő székbe. Én is leülök a kanapéra, hogy ne érezze magát fenyegetve attól, hogy állok.

– Feltételezem, beszélgetni jöttél ide – mondom. – Hallgatlak.

– Anya szomorú, Jay.

– Miért?

– Mert elmentél.

Hosszú, mély lélegzetet veszek, remélve, hogy ettől nem törik darabokra a szívem. De nincs az az oxigén, idő vagy beszélgetés, ami megakadályozhatná, hogy ez megtörténjen. Belül szétesem.

– Arra emlékeztet, amikor apa meghalt – mondja szomorúan. – Napközben mosolyog, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De amint Carterrel lefeküdtünk, ha eléggé odafigyeltem, hallottam, hogy sír. És most megint ezt csinálja.

Legyőzötten leszegem a fejem.

– Az én hibám – mondja.

– Nem – rákapom a tekintetem. – Ez nem a te hibád.

– De igen. Eléggé szarul viselkedtem veled, és anyával sem voltam túl kedves.

Nyel egyet, és egyik lábáról a másikra helyezi át a súlyát. – Egyikőtökkel sem voltam tisztelettudó, az én hibám, hogy összevesztetek, és az én hibám, hogy elmentél, és az én hibám, hogy ő sír.

Küszködik, hogy ne sírjon. Én pedig küzdök, hogy ne vonuljak át a szobán, és ne rántsam őt egy ölelésbe. Valószínűleg erre van szüksége, de ettől valószínűleg gyereknek fogja érezni magát, miközben nagyon is próbál férfi lenni.

– Tisztázzunk néhány dolgot! – mondom. – Egyik sem a te hibád. Ha az lenne, elmondanám neked. Beszélnék veled, mint férfi a férfival.

– Még akkor is, ha úgy viselkedtem, mint egy kisbaba?

Rámosolygok.

Nem tudom, mennyit mondjak neki. Milyen messzire menjek el, amikor elmagyarázom ezt a bonyolult helyzetet egy gyereknek? Miközben a kérdésen töprengek, ő sztoikusan ül előttem. Kész vállalni a felelősséget, ha ezzel helyrehozza az anyukáját.

És ez rohadtul érett dolog.

– Azt hiszed, úgy viselkedsz, mint egy kisbaba? – kérdezem.

– Mert szerintem sokkal inkább viselkedsz férfiként, mint a legtöbb ember, akiket mostanában láttam.

Felvonja a szemöldökét. – Tényleg?

– Ne érts félre! Az a szarság, amit a múltkor nálatok csináltál, gyerekes volt.

Dylan arca elkomorodik.

– De ez a helyzet a férfiakkal, és általában az emberekkel – mondom. – Nem vagyunk mindig összeszedettek. És amikor fájdalmas vagy nehéz dolgokon megyünk keresztül, mint például az apukád elvesztése, akkor tényleg nagyon nehéz lehet mindig helyesen cselekedni.

Bólint, és éberen figyel engem.

– Nézd, az, hogy ma este átjöttél ide – még ha azt is kívánom, bárcsak szóltál volna anyukádnak, vagy hagytál volna üzenetet vagy ilyesmi –, mert problémád van, és segítségre van szükséged, megfontolt döntés. És az, hogy képes vagy vállalni a felelősséget a hibáidért, a lehető legérettebb, Dylan. Ezért pokolian tisztellek téged.

Az ajkai legörbülnek, és azt hiszem, talán sírni fog.

A szívem a torkomban dobog. – Ami anyukád és köztem történt, az nem a te hibád – nyelek egyet.

– Valójában az én hibám, ha tudni akarod az igazat.

– Miért? Mit tettél?

Nem bírok ülni. Felállok és járkálni kezdek, hogy valahogy levezessem a bennem gyűlő feszültséget.

– Tudod, hogy attól, hogy elvesztetted az apádat, félsz attól is, hogy elveszítheted az anyukádat is? – kérdezem.

– Igen.

– Nos, ismerem ezt az érzést. És ez az érzés nagyon feldühített? Úgy érezted, mintha minden az ellenséged lenne? Apukád váratlanul meghalt egy autóbalesetben az éjszaka közepén, ezért nem bízhatsz semmiben. Valami bármikor ellophat valaki mást is az orrod elől, akit szeretsz.

Bólint. Ezúttal könnyek gyűlnek a szemébe.

Megállok, és szembe fordulok vele. – Ez a fájdalom leírhatatlan, és pánikba esel tőle. Mindenkit eltaszítasz magadtól, mert tudod, hogy kétszer nem élnéd túl...

– Igen. Így van – könnyek folynak le az arcán. – Senki sem érti. Nem értik meg. Mintha mindenki más úgy tudná folytatni, mintha nem aggódna, hogy még valakit elragadnak közülünk. Azt hiszem, Carter túl kicsi ahhoz, hogy megértse. De úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki aggódik emiatt – az egyetlen, aki megpróbál biztonságban tartani minket.

– Értem.

– Hogyan? – a kézfejével megtörli az orrát. – Hogy értheted?

Kifújom a levegőt, és újra leülök a kanapéra.

Nem akarok előhozakodni ezzel Dylannek – egyáltalán nem akarok.

De csak így értheti meg, hogy értem. És hogy nem én vagyok az ellenség.

– Évekkel ezelőtt találkoztam egy nővel, akinek volt egy kislánya. Beleszerettünk egymásba, és ő hozzám költözött. És sok éven át úgy neveltem azt a kislányt, mintha a saját gyermekem lenne.

Dylan könnyei lelassulnak, ahogy hallgatja.

– Izzy, így hívták a kislányt, nem volt a vér szerinti lányom, de a fenébe is, ha nem úgy szerettem, mintha az lett volna. Nem is lehetett volna jobban az enyém. Bármit megtettem volna érte – meghaltam volna érte.

– Mi történt vele?

Felsóhajtottam. – Nem működtek a dolgok köztem és az anyja között. Átköltöztek az ország másik végébe, és az anyja nem engedte, hogy újra beszéljek vele. Mivel nem én vagyok a biológiai apja, nincsenek jogaim. Ha nyomást gyakoroltam volna rá, hogy engedje meg, hogy lássam Izzy-t, az mindannyiunk számára sokkal rosszabbá tette volna a dolgokat – leginkább Izzy számára.

– És akkor mi van? Soha többé nem találkozol vele? Ez baromság, Jay.

– Tudom – rámosolygok. – Ez baromság, és úgy fájt, mintha soha nem éreztem volna még fájdalmat. És évekig úgy éreztem, hogy ezt nem élhetem túl újra. Falat húztam magam köré, füstölögtem a dühtől, és senkit nem engedtem közel magamhoz. Biztonságosabbnak éreztük, hogy mindenkit távol tartunk, minthogy beengedjük őket, és kockáztassuk a lelombozódást.

– Hogyan sikerült túltenned magad rajta?

Halkan felnevetek. – Anyukád leesett a verendáról. A kisöcséd meg folyton átjött, hogy használja a pumpámat.

Oldalra hajtja a fejét, magába szívja a szavaimat. És most először azt hiszem, hogy Dylan hall engem.

És most először azt hiszem, hogy hallom magam.

Nem csak Gabrielle és Carter miatt vagyok túl ezen. Hanem Dylan miatt is.

Összeszorul a szívem, ahogy ránézek. – Tudod, mi segített még nekem?

– Mi?

– Te – elvigyorodom. – Egészen eddig a pillanatig nem jöttem rá, de sok szempontból olyan vagy, mintha a tükörbe néznék.

– Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra.

Felkuncogok. – Nem, nem hasonlítunk. De a dühöd és a makacsságod és... – a kanapé széléhez guggolok. – Tudod, hogy a dühöngést arra használod, hogy mindenkit távol tarts magadtól? Senki sem közelít egy olyan fickóhoz, aki úgy néz ki, mint aki le akarja harapni a fejét. Ugye?

Az arca elkomorul, és tudom, hogy fején találtam a szöget.

Gyorsabban beszélek. – Ez vagyok én, Dylan. Vagy legalábbis voltam. Sok szarságon mentél keresztül, és minden jogod megvan ahhoz, hogy dühös légy a világra. Amikor rád nézek, látom ezt a fájdalmat, és gyűlölöm miattad. Szeretném, ha elengednéd, és élveznéd az életed. Te még csak egy gyerek vagy. Annyi minden vár még rád az életben, és tudom, hogy apukád azt szeretné, ha élveznéd. Anyukád mindent megtenne, hogy boldog légy. A pokolba is, Dylan – én is azt akarom, hogy élvezd.

– Nem gondolod, hogy Izzy azt akarná, hogy élvezd az életed?

Kibaszott kölyök. Nedvesség gyűlik a szemem sarkában. – De igen. És addig nem láttam ezt a nézőpontot, amíg nem találkoztam veled. Segítettél nekem, akár tudod, akár nem, és én is ott akarok lenni neked.

– Szóval, hogyan jussak túl azon, hogy állandóan ki vagyok akadva? – kérdezi. – Hogy állítsam meg az érzést, hogy mindenkit meg akarok ütni? Nem akarok állandóan anyuval veszekedni. Szeretnék egy átlagos gyerek lenni a suliban, és nem az lenni, akitől mindenki azt várja, hogy elszúrja. És nem akarok mindennap ezzel a... ezzel a gyomorforgató fájdalommal sem élni. De nem tudom, mit tegyek.

A könyökömet a térdemre támasztom, és rámosolygok a gyerekre, aki épp most leckéztetett meg, anélkül, hogy ezt akarta volna.

– Az egyetlen módja, hogy túljuss rajta, Dylan, ha körülnézel, mi van még benned. Anyukád a világon bármit megtenne érted. Minden döntését azután hozza meg, hogy tíz különböző módon analizálja, hogy megbizonyosodjon arról, hogy biztosan ne ártson neked és Carternek.

Elvigyorodik.

– És ott van neked Carter, aki néha seggfejnek tart téged, de ugyanakkor elég menőnek is – mondom.

Dylan felnevet.

– És – mondom, visszatartva a lélegzetemet –, ha elfogadod a bocsánatkérésemet, amiért elsétáltam a családodtól, talán megkaphatsz engem is.

A mosolya meginog.

– Nem akarok az apukád helyébe lépni, Dylan. Csodálatos fickónak tűnik. Remélem, bár kétlem, hogy igaz lenne, hogy valaki odakint emlékezteti Izzy-t arra, mennyire szeretem. És én ezt szeretném tenni érted és Carterért. – Felsóhajtok. – Christopher pokolian jó embert faragott belőled és Carterből. Szeretném, ha nekem is megadatna a megtiszteltetés, hogy részese lehetek az életeteknek.

Dylan kihúzza magát a székében. – Hadd kérdezzek valamit.

– Persze.

– Ha nekem mindez megvan, akkor neked mi mindened van?

A vigyor az ajkán felvidít, és rájövök, hogy nem egy kisfiúval van dolgom. Hanem egy fiatalemberrel – aki sokkal többet ért, mint amennyit az emberek gondolnak róla.

– Te ott akarsz lenni nekem és a bátyámnak, de mi lesz anyával? – kérdezi.

– Biztos vagyok benne, hogy kuncsorognom kell majd, de remélem, hogy elfogadja a bocsánatkérésemet.

– Ez azt jelenti, hogy ráveszed anyát, hogy ne sírjon?

Az ajkaink egyszerre húzódnak egy vigyorra.

A csend a szobában most már nem olyan fülsiketítő.

Felállok, és Dylan a nyomomban van. A levegő közöttünk már nem olyan feszült. Azt hiszem, mindketten sokkal könnyedebbek vagyunk, mint korábban.

– Semmi kényszer – mondom, és az ajtóhoz vezetem. – De bármikor beszélhetsz velem. Nem akarok az apukád lenni...

– Jay – felém fordul, és megáll az ajtóban. – Tudom.

– Ennek örülök.

Felsóhajt. – Jobb, ha hazamegyek, mielőtt még anya leellenőriz. El tudom képzelni, hogy hívná a rendőrséget, és Aldenben mindenki engem keresne.

– Csak azért, mert szeret téged.

Elmosolyodik, az első igazi, széles mosollyal, amit valaha láttam rajta. – Tudom.

Kinyitom az ajtót, és ő belép a sötétségbe.

– Meg fogod ezt oldani, ugye? – kérdezi a válla fölött.

– Hadd állítsak össze egy tervet. Anyukád többet érdemel egy egyszerű sajnálomnál.

– Jó, de ne tartson örökké.

Felnevetek, ahogy átkocog a gyepen.

Megvárom, amíg biztonságban hazaér, mielőtt becsukom az ajtót.

Aztán a konyhaablakhoz sétálok, és végignézek az udvaron.

A szívem meleg, szinte tele van, ahogy figyelem, ahogy Gabrielle hálószobájában felgyullad a fény. Még egy utolsó darab kell, hogy minden a helyére kattanjon. Szükségem van rá. A csajomra. A kibaszott életem szerelmére.

Nem számít, mibe kerül, helyre fogom hozni. Meg fogom győzni Gabrielle-t, hogy fogadjon vissza. Lehet, hogy hosszú időbe telt, mire idáig eljutottam, de nem lépek vissza.

Ők az enyémek, mindhárman. És nem engedem el őket újra.

28. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Maya

 

– Ma egy kicsit fel vagyok pörögve – mondom, miközben a konyhában a konnektorok burkolatát nézegetem, amelyeket ki kell cserélni. – De vajon eléggé fel vagyok pörögve ahhoz, hogy neki is álljak?

Feltakarítom a fiúk reggeli rendetlenségét, és megpróbálom elterelni a figyelmemet, hogy ne húzzam el a függönyt, és ne nézzek Jay házára. Azt hittem, minden egyes nap elteltével könnyebb lesz, de nem így történt. Még amikor Della múlt hétvégén megkért, hogy menjek át Murray’s-be, akkor is visszautasítottam. Pedig pár hete még annyira szerettem volna újra kimozdulni és élni, most már semmi szükségem rá.

Mintha megtaláltam volna, amit kerestem.

Kár, hogy nem kaphatom meg.

A szemem kicsit duzzadt a tegnap esti sírástól. A fiúknak azt mondtam, hogy allergiás vagyok. Örömmel el is fogadták a magyarázatomat, és folytatták a napjukat. Örülök, hogy nem tudják, mennyire összetörtem Jay miatt. Az tönkre tenné azt az előrelépést, amit az elmúlt napokban elértem Dylannel. Reméljük, hogy ez így is marad.

A mosogató alatt kotorászok, és megtalálom a rózsaszín szerszámos táskámat.

Hogy hagyhatott el Jay csak így? Rosszul értelmeztem a helyzetet? Vagy tényleg csak ennyire feszült attól, hogy újra belebonyolódik?

– A pokolba Jayjel – mondom, és előkeresem a csavarhúzómat. – Ha csak úgy félredobhat, és nem veszi észre, hogy én is félek – hogy nekem is nehéz belegondolni, hogy egy másik férfit is elveszítek, akit szeretek –, akkor bassza meg.

A pólóm aljával megtörlöm az arcomat.

– Ma kockáztassunk, és próbáljunk ki egy kis villanyszerelést – mondom.

– Mi a legrosszabb, ami történhet? Tudom, hol a biztosíték.

A szemem azonnal könnybe lábad, ahogy eszembe jut az egyetlen alkalom, amikor lent jártam. Vele.

Éppen a konnektor felé nyúlok, amikor megszólal a csengőm, és egy haldokló róka dallama tölti be a házat.

– Ezt is le kell cserélnem – mondom, miközben a bejárati ajtóhoz érek. Kinyitom, és minden levegő távozik a tüdőmből.

Jay.

– Szia – mondja óvatosan.

– Mit keresel itt?

Megacélozom magam a mosolya ellen, abba kapaszkodva, hogy mennyire bizonytalan, ahelyett, hogy milyen jól néz ki reggelente. Nem rándulok meg, és alig pislogok. Nem tudom, hogy mire véljem a dolgot.

– Bejöhetek? – kérdezi.

– Inkább ne.

Végigsimít a haján. – Elkövettem életem legnagyobb hibáját, és elsétáltam tőled.

Micsoda? A kezem végigcsúszik az ajtó oldalán, míg végül erőtlenül az oldalamra nem hullik.

– Alig kaptam levegőt, Gabrielle. Kerültem, hogy otthon legyek, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy nélkülem élsz. Egy másodperc sem telt el, hogy ne gondoltam volna rád és a fiaidra, és ne kívántam volna minden erőmmel, hogy szívesen látnának itt.

Erőltetek egy nyelést. Forog a fejem, nem tudom, mit kezdjek ezzel. A karjába akarok ugrani, hogy magához öleljen, és belélegezzem a kölnijét.

Azt akarom, amiről azt hittem, hogy a miénk.

De ha ezt teszem, ha anélkül engedek, hogy tudnám, miért tér hirtelen vissza hozzám, hiba lesz. Utálom, hogy ez igaz. Csak kár, hogy elég bölcs vagyok ahhoz, hogy tudjam, hacsak nem világosodott meg valóban, és nem magányból cselekszik, akkor ez az egész újra le fog játszódni.

Ez nem opció.

Ez nem lehet sebtapasz, mikor a családomról van szó. Vagy megérti, vagy nem. Vagy benne van, vagy nem. És ezt a döntést neki kell meghoznia.

– Akár hiszed, akár nem, a reakcióm alapja a félelem volt... de az is, hogy a legjobbat akarom neked és a fiaidnak – mondja.

A látásom elhomályosul, és próbálok nem sírni. Maradj erős, Gabby! Lépj túl ezen!

– Dylan tegnap este átjött hozzám – mondja.

– Micsoda? Dylan átment hozzád? Mikor?

– Későn.

Felnyögtem. Mit csinált most Dylan?

– Hosszan elbeszélgettünk – mondja Jay zsebre dugott a kézzel. – Hát, amilyen hosszan egy kamasz fiú hajlandó beszélgetni.

Ezen elmosolyodom.

– És amikor elment, tisztáztuk a dolgokat, és megegyeztünk. – Felkuncog.

– Nem ez volt a szándéka, de tegnap este nagyon elgondolkodtatott.

– Sajnálom. Fogalmam sem volt róla, hogy elhagyta a házat, ami valószínűleg rossz anyává tesz. De majd beszélek vele. Megmondom neki, hogy ne zavarjon téged.

– Látod, remélem, ez lehetetlen.

Leblokkolok. – Tessék?

Végigsimít az állkapcsán, a szemei az enyémet kutatják. Fogalmam sincs, mi történik, miről beszéltek, vagy hogy Dylan miért érezte szükségesnek, hogy anélkül beszéljen Jayjel, hogy előbb velem tette volna. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ő kirohanása váltotta ki ezt a vitát. Azt sem tudom, miért van itt Jay, és ez lyukat rág a gyomromba.

– Jay, sajnálom, hogy...

– Hagyd abba!

– Mit hagyjak abba? – a hangja keresztülhasít rajtam. – Csak nem azért jöttél ide, hogy vitatkozzunk? Mert én nem fogok veszekedni veled.

Elvigyorodik, és én vöröset látok.

– Hadd mondjak neked valamit – mondom, a mellkasát bökdösve. – Nincs jogod ezt tenni. Nincs jogod elhagyni, és összetörni a kibaszott szívemet. – A hangom megtörik, de folytatom. – Akkor gyere ide, állj ki a verandámra, és mondd, hogy a fiam zavart téged, és ez elgondolkodtatott, és most azt akarod, hogy... Nem tudom, mit akarsz. De azt akarom, hogy menj el, ahogyan korábban is tetted.

Könnyek gyűlnek a szemembe, és minden erőmre szükségem van, hogy ne törjek ki zokogásban.

– Gabrielle, kérlek. Hadd fejezzem be!

– Már végeztél velünk. Elsétáltál. Azt mondtad, hogy ez soha nem történhet meg közöttünk. Nem én tettem ezt. Te voltál.

A dühöm ellenére könnyek csorognak végig az arcomon. Ha előtte sírok, csak még mérgesebb leszek. Ez csak egy újabb dolog, amin ma este lefekszem, megszállottan gyötrődhetnék, és Isten a tudója, hogy nincs szükségem több dologra, amin tépelődhetnék.

– Kérlek, menj el, Jay – mondom, utoljára nézve a jóképű arcára. – És ne gyere vissza! – nem mozdul. Testének egyetlen izma sem rándul meg. Egyhelyben áll és úgy néz rám, mintha próbálná eldönteni, mit kezdjen ezzel a helyzettel.

– Mennem kell – mondom a ház felé fordulva. – Ki kell cserélnem a konnektorokat.

– Az villanyszerelés.

Elmosolyodom, tudva, hogy nem láthatja. – Így van.

– A francba, Gabrielle.

Elállva az ajtónyílást elém lép.

Az arcának minden egyes vonását megjegyzem. Ahogy a szeme sarkai összehúzódnak a reggeli fényben. Ahogyan az ajkai formálódnak, és ahogyan a szemöldökei összehúzódnak, amikor gondolkodik.

Ahogy befejezem a vizsgálódást, a látásom ismét elhomályosul. Nem próbálom elrejteni előle. Miért érdekelne? Hadd emlékezzen rá, hogy összetörte a szívemet.

– Gabrielle – mondja, a hangja jól érthető és gyengéd. – Sajnálom, hogy megbántottalak. Hagytam, hogy egy másik nő tettei befolyásolják a veled való kapcsolatomat, és ez helytelen. Erre tényleg nincs mentség.

Pislogok, próbálva visszatartani a könnyeket, és visszadugom a farzsebembe a csavarhúzót.

Felém nyúl, de megáll, mielőtt elérne. Ehelyett elmosolyodik. – Azért jöttem ide, hogy elmondjam neked, hogy soha többé nem hagylak el, és egy kibaszott bolond vagyok, amiért elsőre megtettem. Harcolok értünk, és nem állok le.

Beszívva egy nem túl diszkrét lélegzetet, zihálok. Ettől megrándulnak az ajkai.

– Mélységesen tisztellek téged – mondja. – Ha nem bízol bennem, ha meg akarod védeni a fiaidat, az rendben van. Én megértem. De minden kibaszott nap azon fogok dolgozni, hogy megmutassam, hogy elkötelezett vagyok. Itt vagyok. Harcolni fogok értünk, még akkor is, ha azt hiszed, hogy vége – tesz felém egy lépést. – Mert számomra nincs vége. Soha nem lehet vége. Mert én pokolian szeretlek téged.

– Jay...

A neve áttörik az ajkaimon, és könnyek árasztják el az arcomat. Megfontolom, hogy álmodom – hogy megpróbáltam kicserélni a konnektort, és végül áramütést kaptam. De, amikor átkarol, és az ajkait az enyémhez simítja, ez valódi. Ő valódi.

Ez a valóság.

A homlokát az enyémnek támasztja. – Te irányítasz. Te döntesz. A te szabályaid szerint játszom, amíg hagyod, hogy játsszak.

– Erre nem számítottam. Elég felkészületlen vagyok.

– Hagyod, hogy szeresselek? – kérdezi. – Kaphatok még egy esélyt?

Visszahúzódik, és kétségtelenül a remény jelét keresve az arcomat kutatja.

– Mielőtt bármibe is beleegyeznék – mondom, már eldöntve, mit fogok tenni –, milyen esélyt akarsz?

– Az összeset. Minden esélyt. Annyi esélyt, amennyit csak adsz nekem – rám villantja görbe vigyorát.

– Dylan áldását adta rá, ha ez esetleg segít.

– Micsoda? – felnevetek.

– Mennyit beszélgettetek tegnap este?

Egyre szélesebb lesz a vigyora. – Elég hosszan ahhoz, hogy ne hallja, hogy az ágyban sírsz.

A gyomrom összeszorul. – Hallott engem?

– Igen. Átjött, és megkért, hogy beszéljek veled.

Az én édes, édes fiam.

A könnyek ismét elerednek, de ezúttal más okból. Jobb érzés a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől sírni, mint a szomorúságtól.

– Hát, örülök, hogy hallgattál rá – mondom.

– Fogalmad sincs róla.

Nem tudom, hogy ez mit jelent, de nem kérdezem meg. Valami azt súgja, hogy van egy közös titkuk. Ez több, mint amit remélhettem volna.

Jay megfogja mindkét kezemet. – Szeretlek. Talán tudtam, és részben ezért is léptem le. De tegnap este rájöttem, hogy annyira szeretlek, hogy nem tudok elsétálni. Csak annyit tehettem, hogy elbújtam előle – vagy legalábbis megpróbáltam. – A hüvelykujjával végig simít a kézfejemen. – De a fiaid is fontosak nekem, Gabrielle. Az már kockázatosabb, de én itt akarok lenni nekik. Amennyire hiányoztál, annyira hiányzott Carter, akinek szüksége van a pumpámra, és tudni, hogy Dylan jól van.

A stressz és a vállamon lévő súly elpárolog a meleg levegőben.

Hirtelen minden olyan, amilyennek lennie kell.

– Szeretlek – mondom figyelve, ahogy felragyog az arca. – Ezért fájt annyira, amikor szakítottál. Mert én már rád bíztam a szívemet. Csak nem vettem észre.

Újabb csókot nyom az ajkamra. Ezúttal egy kicsit tovább időzik.

– Még valami – mondja, miközben a keze bebarangolja a hátamat. – Nincs több villanyszerelés.

Kikapja a csavarhúzót a zsebemből, és a sajátjába dugja.

– Hé – tiltakozom nevetve.

Jay egyik karját a lábaim alá dugva, a másikkal pedig a hátamat támasztva felnyalábol. A nyaka köré fonom a karjaimat, miközben bevisz a házba.

– Mennyi idő múlva érnek haza a fiúk? – kérdezi.

– Miért nem dolgozol?

– Mert rendbe kellett hoznom a dolgokat a barátnőmmel. Prioritások.

Boldogan felsóhajtok. – A gyerekek még hat órát lesznek távol.

– Tudok egy módszert, amivel elüthetjük az időt.

– Én is – újra megcsókolom. – Cseréljük ki a konnektorokat.

A szemei ragyognak. – Nos, mivel szükséged van a segítségemre, fizetned kell az időmért. És én nem vagyok olcsó.

Összeszorul a gyomrom. – És mit javasolsz, hogyan tegyem ezt meg? Milyen valutával kereskedik, Mr. Stetson?

– Menjünk fel az emeletre. Rengeteg ötletem van.

Felkuncogok, ahogy a hálószobámba visz.

Epilógus

 

Gabrielle

 

Fordította: Maya

 

– Fiúk! Vacsoraidő! – kiabálok ki a hátsó udvarra.

A szívem repes, ahogy várom a választ. A boldogság olyan szabadon pezseg belőlem, hogy még saját magamat is idegesítem. Az élet átkozottul jó.

– Anya, gyere ide! – Carter hangja előbb talál rám, minthogy én találnám meg őt. – Ezt látnod kell!

A konyhapultra hajítom a kéztörlőt, amit magammal vittem, és elindulok a terasz felé. Carter és Jay a házaink közötti mezőn vannak, és fogócskáznak. Dylan Jay kocsifelhajtóján áll a derbiautóval és egy félliteres festékkel.

– Végre megtanítottam Jayt dobni – mondja Carter. – Ezt figyeld! – belevágja a kezét a kesztyűjébe, és a vele szemben álló férfira koncentrál. – Készen állsz, nagyfiú?

Jay rám néz, amitől kuncogni kezdek.

– Oké – mondja Carter, és felemeli a kesztyűjét. – Pontosan itt. Meg tudod csinálni. Lépj és dobj!

Jay alighogy eldobja a labdát, az átszeli a levegőt, és Carter kesztyűjének közepébe csapódik. Nem szorítja meg elég gyorsan, és a labda lazán a fűre esik.

– Úh, menni fog. Még dolgozz rajta! – mondja Carter.

Jay megvonja a vállát, és kitárja a karjait.

– Igen, Jay – mondja Dylan. – Még dolgozz rajta, és egy nap talán már nem is leszel béna.

Jay hátat fordít nekem. Nem hallom, mit mond Dylannek, de az idősebb fiam szívből felnevet.

Nehéz elhinni, hogy két hónap telt el azóta, hogy Jay újra megjelent a verandámon. Carter és Dylan nem lepődött meg, hogy Jayt aznap délután a háznál látta, ami arra enged következtetni, hogy együtt tervelték ki, hogyan hozzák rendbe a dolgokat. Isten szereti őket.

– Akarod látni a derbi kocsit, anya? – kérdezi Dylan, miközben lábra áll.

Kilépek a ragyogó esti napfénybe, és átmegyek az udvaron. Jay nem maradt a házában egy-két alkalomnál többször a találkozásunk óta.

Valahányszor azt mondja a fiúknak, hogy vacsora után mennie kell, addig nyaggatják, amíg bele nem egyezik, hogy maradjon.

Én nem panaszkodom.

Jay felém nyúl, amikor elsétálok mellette. Megállok, és hagyom, hogy magához húzzon egy csókra.

– Pirosra akarták festeni ezt az izét – mondja Dylan, és a kocsira mutat. – Mondtam nekik, hogy minden derbiautó piros.

– És nem én akartam lefesteni – mondja Jay, ahogy a derekamat átkarolva sétál.

– És nem vagyok valami jó festő – mondja Carter. A másik oldalamhoz bújik. – Szóval Dylan azt mondta, hogy lefesti, ha hagyom, hogy ő válassza ki a színt.

Dylan rám néz, és elmosolyodik.

Fekete és kék. Hát persze.

– Jól néz ki, srácok – mondom, miközben megnézem a kocsit, amin ők hárman már két hete dolgoznak. Nem vagyok benne biztos, hogy egy derbiautónak hogyan kell kinéznie. De még ha esetleg teljesen rossz is, a srácaim csinálták. Tökéletes. – Jó csapat vagytok, fiúk.

Dylan és Jay egymásra vigyorognak. Azt hiszem, lehet, hogy felrobban a szívem.

Carter fel-le ugrál, mint egy ugrálóbot. – Jay...

Dylan bólint.

Jay elmosolyodik.

Mi folyik itt?

– Anya – mondja Dylan – el kell mondanom valamit.

– Mit?

Felkeltette a kíváncsiságomat – és nem a jó értelemben. Dylant bámulom várva, hogy eldobja a labdát.

– Tudom, hogy néha még mindig veszekszünk, és még mindig tudok...

– Seggfej – vág közbe Carter.

– Légy kedves! – mondom a legfiatalabbamnak.

– Mindegy – mondja.

Dylan felnevet. – Apának ez tetszene. És boldoggá tesz, hogy ilyen boldognak látlak.

– Ó! – mondom. – Ez olyan édes, Dylan.

Carter ellép tőlem, és a bátyja mellé áll. – És szeretném, ha mindenki tudná, hogy nagyon boldog vagyok. Nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok. Szeretek veletek filmeket nézni, és Jayt megtanítani baseballozni.

Jay felsóhajt, mire én elvigyorodom.

– Szeretek reggelente, iskola előtt Jayjel forró csokoládét inni a Betty Lou's-ban – mondja Carter. – Szeretem, amikor este betakargatsz, anya. Szeretem, amikor vacsorát főzöl nekünk, és mindannyian az asztalnál ülünk. Szeretem, amikor...

– Elég volt – mondja Dylan az orra alatt.

Carter eltakarja a száját a kezével. – Hoppá. Bocsánat. Ennyi az egész.

Jay megcsókolja a halántékomat, majd Carter mellé áll.

A tarkómon égnek áll a szőr, és pillangók szállnak a gyomromban. Mindhárom srácom várakozóan néz rám. Mi a pokol folyik itt?

– Már beszéltem erről a fiúkkal – mondja Jay, miközben a fiúk ragyognak mellette a boldogságtól. – Szeretlek, Gabrielle. Te adtál nekem még egy esélyt az életben. Befogadtál a családodba, és...

– És azt akarjuk, hogy Jay is a családunk része legyen – mondja Carter.

Mi? A szívem olyan erősen dübörög a mellkasomban, hogy azt hiszem, elájulok.

Dylan az égre néz. – Gyakoroltunk rá. Hogyhogy nem emlékszel, mikor jössz?

– Mert gyerek vagyok – Carter felemeli a kezét, és majdnem arcon vágja a bátyját. – Mindent megteszek itt, ami tőlem telik, oké?

Jay engem néz, cseppet sem zavartatva magát a bohóckodásuktól. Talán viccesnek találnám őket, ha nem várnám, hogy megszólaljon.

A kezem remegni kezd, ahogy előre látom, mi fog történni. Biztosan tévedek. Nem akarok tévedni. De hogyan is ne tévednék?

– Gabrielle Solomon – mondja Jay, féltérdre ereszkedve.

Zihálok, és a kezemmel eltakarom a számat. Könnyek töltik meg a szemem, miközben próbálok erre a pillanatra koncentrálni.

Előhúz a zsebéből egy kis fekete dobozt, és kinyitja. A napfény megcsillan a benne lévő gyémánton.

– Megadod nekem a világ legnagyobb megtiszteltetését, és a feleségem leszel? – kérdezi Jay.

– Mondj igent, anya! – mondja Carter. – Komolyan mondom.

Felnevetek, és Jay karjaiba borulok. Szorosan ölel, miközben a fiúk mellettünk csevegnek.

Sajnos eszembe jut, amit Melodyról mondott. Elhagyta őt, mert nem akarta feleségül venni. Egy pániksugár hasít belém, és összeszorítom a szemem.

– Ugye nem érzed, hogy kényszerítve vagy erre? – suttogom a fülébe. – Mert ez...

Visszahúzódik, és a szemembe néz. – Mi már örökre együtt vagyunk. Ez megmutatja neked és a fiúknak, hogy nem megyek sehova. Soha. És ez fontos nekem.

– Igent mondtál, anya? – kérdezi Carter.

Ellépek tőle, és odanyújtom Jaynek a kezem. – Igen, Jay Stetson. Hozzád megyek feleségül.

– Hurrá! – Carter felkiált, és fel-le ugrál.

Dylan megveregeti Jay vállát, ahogy feláll.

– Most pedig menjünk vacsorázni – mondja Carter. – Annyira éhes vagyok.

Jay felhúzza az ujjamra a gyűrűt, és megcsókol.

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted – mondom, miközben a gyönyörű gyűrűt nézegetem. – Én... Olyan átkozottul boldog vagyok, Jay.

– Kizárt, hogy te boldogabb lennél nálam, Gabrielle.

– Hé, anya! – mondja Carter az udvar másik feléről. – Meddig tartanak a házasságok?

Felnézek Jayre, és felnevetek.

– Nagyon sokáig – mondja Dylan. – Hagyd őket békén! Csak egy pillanatra, Carter!

– De mennyi idő az a hosszú idő? – kérdezi Carter.

– Egész életünkben házasok leszünk – mondja Jay, és megszorítja a kezemet. – Mostantól az örökkévalóságig.