3.-4. Fejezet

 

3. fejezet

Jay

Fordította: Tony

 

– Elnézést kérek! – Taylor egyik kezében egy tálcát, a másikban egy korsót tart. Egy ketchupnak tűnő folt éktelenkedik az egyetemi felsőjén. – A dolgok kicsit elszabadulnak péntek esténként, amikor az Alden Baráti Kör bejön.

Lark haverom az asztalra dobja a szalvétáját. – Remélem, hogy amikor nyugdíjas leszek, a vad péntek estéim nem egy halas szendvicset jelentenek Betty Lou Étkezdéjében.

– Miről beszélsz? – kérdezem nevetve. – Péntek este van. Itt vagy. – A tányérjára mutatok. – És épp most fejeztél be…

– Egy halas szendvicset – mondja a fejét rázva. – Baszki!

Felnevetek, az ajkamhoz emelem a poharam, és kortyolok egyet.

Betty Lou Étkezdéje, Alden kitűnő étterme – és az egyetlen, ami négy után is nyitva van – zsúfolt. Mind a tizenhárom asztal, és a pultnál lévő öt szék is foglalt azóta, hogy Lark és én egy órával ezelőtt megérkeztünk, és Taylor, Betty Lou unokája nem állt meg azóta.

Közel négy évvel ezelőtt, az első városban töltött napomon tévedtem be az étterembe. Élénkzöld koszorú volt az ajtón, és egy belépésre csalogató tábla. És mivel nem ismertem senkit a városban, és csak a bérelt lakásomba tudtam volna visszamenni, hogy kipakoljak, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

Azóta ez szinte mindennapos esemény lett.

– És te, Jay? – kérdezi Taylor. – Kérsz még valamit?

Leteszem a poharam. – Nem, kösz.

– Nagymama csinált kókuszkrémes pitét – mondja Taylor, a kedvenc desszertemmel csúfolódva. – Tudom, hogy meghalsz egy szeletért.

Ma este még Betty Lou pitéje sem tudná csillapítani a sóvárgásomat, Taylor. Az agyam kihasználja a lehetőséget, hogy visszajátssza a nap eseményeit. Vagy inkább a nap fénypontját.

Sima, szeplős bőr. Élénkzöld szemek. Mélyedés a dereka tövében, ami tökéletesen illik a kezembe.

Na, ez finomnak hangzik.

– Nem kérek – mondom. – Az extra krumplisaláta, amit hoztál, teljesen eltelített.

– És fel is dobott?

Lark kuncog, figyeli a heti csörténket Taylorral.

– Nem – válaszolom.

– Ne már, Jay! – mondja könyörögve. – Imádnád! Olyan szép és okos, és tanít…

– Nem, Taylor! – nevetek. – Nem fogok randizni a pasid anyjával.

Fújtat. – Szóval hagyod, hogy mindez – leteszi a korsót az asztalra, és úgy integet a kezével, mint egy hostess – kárba vesszen.

– Honnan tudod, hogy mit hagyok kárba veszni?

– Nem csinálhatsz semmi fantasztikusat, mivel minden áldott este itt vagy.

– Touché.

A szemét forgatja.

A kaja és a társaság jó. Miért mennék máshová?

– Kérjük a számlát, ha lesz egy kis időd – mondja Lark mosolyogva.

– Máris. – Felveszi a korsót, és a szeme sarkából rám néz. – De felszámítom a dupla krumplisalátát.

– Kicsi ár azért, hogy elkerülj egy randit.

Az üres tányérjainkat – és a majonézt, ami nélkül Lark nem tud megenni semmit – a tálcájára pakolja. – Az az álmod, hogy egyedül élsz életed hátralévő részében? Ki bántott?

Ez egy vicc. Ismerem Taylort. Aranyos lány. Ha lenne fogalma róla, hogy a kérdése mennyire betalált, betojna.

– Anyakomplexusa van – mondja Lark rám kacsintva.

– Inkább mennyeien hangzik az elképzelés, hogy nem kell más problémáival foglalkoznom, vagy más érzéseit figyelembe vennem, vagy reggelente a sok szart elpakolni a fürdőszoba pultról, hogy fogat tudjak mosni – felelem.

Taylor kifejezve az elégedetlenségét rám fintorog, aztán elsiet a konyha felé.

A nap utolsó sugarai besütnek az ablakon, meleg, tompa ragyogással árasztva el az éttermet. Ismerős illatok és barátságos hangok töltik meg a levegőt, pihentető, otthonos hangulatot árasztva, ami legalább annyira vonzza a vendégeket, mint az étel. Bár nagyon szeretem a pénteki halas estéket, és Betty Lou messze földön híres házias leveseit, a hangulat hoz vissza mindig.

Ásítok, és kinyújtom a lábam magam előtt.

– Hogy ment ma a bejárás Weatherspoonnal? – kérdezi Lark, kiközben apró golyóvá gyűri a szívószál csomagolását. – Aláírt, vagy pöcs volt?

– Hát, ő mindig pöcs…

Lark kuncog.

– Aláírt. Szerintem még húzni akarta az időt, futni a köröket, köszönhetően az ellenőrrel való pisilőversenyének. – Ide-oda forgatom a fejem, hogy a feszültség kimenjen a tarkómból. – De a tulaj véletlenül eljött a házhoz – tiszta szerencse –, és áradozott, hogy mennyire tetszik neki a famunka. Azt hiszem, ez segített kijutnunk onnan.

– Valószínűleg. Mi lesz a következő munkád?

– Egy farmháznak állunk neki Fell’s Creekben. Nem nagy munka. Felújítjuk a meglévőt, és hozzáépítünk egy napozót a déli oldalhoz. Ahhoz képest jó pénz.

– Így szeretjük.

Vigyorgok. – Így szeretjük.

– Tudod, még mit szeretünk?

– Mit?

Lassú, huncut mosoly önti el az arcát. Ez az ő vad mosolya, és elég ahhoz, hogy félelmet keltsen egy egyszerű halandóban. De elég régóta ismerem Larkot ahhoz, hogy tudjam, nem kell megijedni. Csak óvatosnak kell lennem.

– Szeretjük a 155, talán 158 centi magas sötétszőke vagy világosbarna hajú nőket, akik törülközőben mászkálnak az udvar közepén, és úgy néznek ránk, mintha mi lennénk álmai férfija.

Felsóhajtok, és a plafon felé fordítom a fejem. Nem így nézett ki Gabrielle. A francba!

Valahogy eszembe se jutott, hogy bárki láthatta a pár órával ezelőtti kígyó-incidenst. Pedig eszembe juthatott volna.

És tudhattam volna, hogy Larkhoz is eljutnak a hírek.

Nem kínos beszélni arról, ami történt. Eltekintve attól. hogy Gabrielle gyönyörű, és hogy nem megy ki a fejemből, milyen érzés volt a karjaimban tartani – különösen, hogy néhány futó kapcsolatot kivéve nem volt nő a karomban – a találkozásunk csak egy dolog volt. Talán egy sztori, amit sörözés közben felhozol, vagy nevetsz rajta, ha meglátsz egy kígyót. De nem volt nagy ügy.

Akkor miért érződik annak?

– Egész kajálás alatt vártam, hogy felhozd a dolgot – mondja vigyorogva. – Vicces, hogy nem tetted.

– Tényleg? Mert szerintem veled is történtek ma olyan dolgok, amiket nem mondtál el nekem.

– Hidd el, ember! Ha egy angyal esett volna le az égből, és a karomban landol…

– Fogd be! – Hitetlenkedve nevetek.

Az asztalra könyökölve előrehajol. – Nézd, ha felhoztad volna, nem gondoltam volna róla semmit. De… nem tetted. És ebből arra gondolok, hogy tűz van a füst mögött.

– Tessék?

– Tudod, az a dolog, hogy „ahol füst van, ott tűz is van”. Ez most az.

Elveszem a számlát Taylortól, és azt kívánom, maradjon beszélgetni. Sajnálatomra, a kezembe nyomja a papírt, és továbbáll.

Lark hátradől. – Rossz természete van? Rossz lehelete? Szemét volt?

Nagyon igyekszem nem elmosolyodni.

Azóta ismerem Larkot, hogy a városba költöztem. Az első napomon bejöttem Betty Lou-hoz, és ő ott ült, ahol most is. Amikor szólt, hogy még sohasem látott itt, mondtam, hogy új vagyok Aldenben. Aztán már csak azt vettem észre, hogy segített a költöztetődobozokkal, és meghívott a házába focimeccset nézni.

A barátságunk az eddigi legkönnyebb kapcsolatom. Mindketten szeretjük a sportot, a kocsikat és a szabadtéri tevékenységeket. Egyikünk se szeret üzenetet írni, vagy közösségi médiát használni. Napokig elvagyunk beszélgetés nélkül, találkozunk a Halas Pénteken, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Annak ellenére, hogy Lark a legközelebbi és egyetlen barátom, tudom, hogy nem érti. Csodálkozik, hogy miért találkozgatok egy nővel egy-két hétig, és aztán szakítok vele, és kíváncsi, hogy miért nem érdekelnek a kapcsolatok. Lark szeretné megérteni, miért váltok témát, ha a házasság vagy a családalapítás kerül szóba.

De soha nem kérdezi. Én pedig tisztelem ezért.

– Nagyon jó ember – mondom őszintén, mert nem hagyhatom, hogy a Lark kérdései miatti frusztrációm rossz színben tüntesse fel Gabrielle-t. – A lehelete egy kicsit pizzás, de nem zavart.

Lark felnevet.

„Jó fiú! Menj vissza a kocsidhoz! Én megleszek.”

Halkan kuncogok. – Tudod, mit? Egy kicsit szemét volt, most hogy így belegondolok.

– Az az én kriptonitom. Szeretem, ha egy nő egy kicsit szemét. Kicsit harcias. – Felmordul. – Olyan dögös velük a szex.

Taylor behajol közénk. – Ez egy családi hely, fiúk. Csak halkan dumáljatok a szexről. – Rám néz, és megemeli a szemöldökét. – Hacsak nem akarod randira hívni a…

– Szia, Taylor! – mondom nevetve.

Morog és elsétál.

Lark elhelyezkedik velem szemben, várja, hogy befejezzem a gondolataimat. A beszélgetésünk vissza fog térni Gabrielle-re, és Lark addig fog szurkálódni, amíg meg nem kapja az információt, amit akar. A legjobb megoldás az, ha átveszem az irányítást, és minél előbb véget vetek a csevelynek. De hogy csináljam? Mi vonja el a figyelmét…

Bingó.

– Honnan tudtál Gabielle-ről? – kérdezem, de már tudom a választ.

– Della.

– Ó! – mondom, mintha meglepődnék. – Beszéltél Dellával?

Lark arca elvörösödik, amitől szőke haja még világosabbnak tűnik. A szemei üvegesek lesznek, mint egy rajzfilmfigurának. Nem lepődnék meg, ha boldogan felsóhajtana.

Mindenki azt mondja, hogy a szemben lakó nő egy bombázó. Della a húszas évei közepén jár, feszes kis teste van, mindig tökéletesen néz ki – mindig minden hajszála a helyén van. Végigkocog az utcán, és minden férfi, aki kint sepreget, megáll és bámulja.

Nekem is tetszik. Csak éppen nem az esetem.

De Larknak igen.

– Ma visszajött a városba – mondja. – Hívott, hogy akarok-e vele lógni a hétvégén.

– Helyes.

– Egy hónapja nem láttam. Valószínűleg a gatyámba fogok élvezni, mint egy tinédzser.

Felnevetek. – Hol volt? Egy ideje már nem láttam az autóját.

– Volt néhány elintéznivalója a városon kívül – mondja.

– Mit is dolgozik?

Vállat von. – Igazából nem tudom. Nem sokat beszélgetünk, és akkor is inkább csak az időpontokról és helyekről.

– De beszélgettetek annyit, hogy beszéljen Gabrielle-ről.

– Nem minden nap történik meg, hogy egy nő egy szál törülközőben leesik a verandáról, és neked kell kihúzni a bokorból. Aztán a te ingeddel a dereka körül megy be a házába.

– Della mindent látott?

Lark bólint. – Azt mondta, jól elbeszélgettetek.

Ahelyett, hogy válaszolnék, előhúzom a tárcámat a zsebemből. Megtalálom a hitelkártyámat, és az elhaladó Taylor kezébe nyomom.

Lark felemeli a kezeit. – Oké, rendben! Nem akarsz róla beszélni.

– Nincs miről beszélni, Lark.

Egy köteg bankjegyet húz elő a zsebéből, és néhányat az asztalra dob borravalónak. – Mit csinálsz a hétvégén?

– Lecserélem az olajat a kocsimban, és elpakolom a sok szart a garázsomban. A Weatherspoon meló miatt egész hónapban rohangáltam. A garázsom szerszám és anyagraktárrá vált. Megőrjít.

Visszakapom a kártyámat Taylortól. – Köszönöm!

– Szívesen – mondja. – Viszlát, srácok!

– Viszlát – mondja Lark, és a kezébe nyomja a készpénzt.

Felállunk, és kimegyünk. A nap időközben lebukott a horizont alá. Csillagok ragyognak a tiszta égbolton.

– Ha te és Della korán végeztek, gyertek át! – mondom, miközben elérjük a kocsinkat.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kihasználjuk a hétvégét.

Felnevetek, és kinyitom a vezetőoldali ajtót. – Értettem. Érezzétek jól magatokat!

– Meglesz. Próbálj ne túl sokat pakolászni. Nem tesz jót a lelkednek.

Megrázom a fejem, bemászok a kabinba, és beindítom a motort. Most, hogy lement a nap, kicsit csípős lett a levegő, én pedig otthon hagytam a pulcsimat. A flanelingem meg Gabrielle-nél van.

A derekát mintha a kezembe öntötték volna. A lehelete melegítette az arcomat. Az emléktől, ahogy az ingem lógott a testén, megkeményedtem.

Az biztos, hogy eseménydús módon találkoztunk, és lehetetlen őt elfelejteni. Végül is nem sok izgalmas dolog történik Aldenben, és nem minden nap lát az ember leesni egy meztelen nőt a verandájáról.

Különösen, ha úgy néz ki, mint Gabrielle.

A szívem zakatolni kezd, és felforrósodik a vérem. Megmarkolom a kormányt, és elképzelem a puha bőrét. A tökéletes csepp formájú melleire gondolok. A csípője ívére. A szemei úgy gúnyolódtak az enyémmel, mintha nála lenne a belsőm kulcsa.

Nem tudtam, hogy így tudok reagálni egy nőre.

Azok után, ami Izzyvel történt, nem.

Az ujjaim elengedik a kormányt, és kifújom a levegőt.

És ezért kell kordában tartanom magam.

Ez csak egy pillanat volt Gabrielle-lel. És soha nem is lesz több.

 

4. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Tony

 

Leszedem a tányérjainkat és az üres pizzásdobozt az asztalról, és gondolatban feljegyzem, hogy szóljak Cricketnek, hogy a fiúk az utolsó morzsáig mindent megettek.

Az a hír, hogy Alden még mindig nem biztosít szelektív hulladékgyűjtést a lakosságnak, elborzasztott. A szemétszállító cég korábban a nap folyamán kihozta a szemétgyűjtő konténereket, és a szegény fickó értetlenül állt, amikor a szelektív kukákról kérdeztem. Biztos vagyok benne, hogy még soha senki nem kért ilyet.

Carter lépteit hallom a konyha feletti padlón. Az emeleti két szoba közül a kisebbet akarta. Meggyőződése, hogy a router közelsége jobb pinget biztosít a videojátékaihoz. Bármit is jelentsen ez. Időnként egy-egy nevetés szűrődik át a vékony falakon, és üti meg a fülemet. Minden alkalommal megállok, és értékelem a hangot, amikor hallom őt.

A mosogató felé fordulok, miközben Dylan belép a konyhába. Csak egy morgásra méltat. Már pizsamanadrágban van, póló nélkül, ahogy átsétál a helyiségen.

– Hé, haver – mondom, és a mosogatóba dobom a tányérokat. Próbálok nem úgy nézni rá, mint egy sebzett állatra, habár pontosan olyan kisugárzása van. – Hova mész?

– Kajáért.

A kukába dobom a pizzásdobozt. – Nem ettél eleget vacsorára?

– De igen. De megint éhes vagyok.

Nem néz rám beszéd közben. Csak egyszerűen kinyitja a hűtő ajtaját, és bedugja a fejét. Szerintem nem is vett volna tudomást a létezésemről, ha nem szólítom meg.

– Nem nagyon van itthon ennivaló – mondom. – Nem tudtam elmenni a boltba.

Az ajtó nagyobb erővel csukódik be, mint kellene. Már megszólalnék – emlékeztetném, hogy ne legyen durva –, de meggondolom magam. Ezt a csatát nem akarom megvívni ma este.

– Van valami a kamrában? – Megfordul, és most először néz rám. – Egyáltalán van kamránk?

– Igen. Van kamránk. – A mellette levő magas szekrényre mutatok. – De abban sincs sok minden.

– Érdemes megnézni?

– Nem tudom, Dylan. De valószínűleg gyorsabb lenne, ha szánnál rá öt másodpercet, és megnéznéd, mint hogy csak állsz ott, és engem faggatsz.

Összehúzza a szemét, a tekintete végigsiklik rajtam, aztán elfordul.

– Jól érezted magad Kyle-lal? – kérdezem, miközben a kekszes dobozok között turkál, amiket Bostonból hoztunk. – Nem igazán mondtál semmit, amikor hazajöttél.

– Jó volt.

– Úgy tűnt, Carter jól érezte magát.

– Hát, Carter hét éves. Persze, hogy jól érezte magát. Idősebb gyerekekkel lehetett a rekreációs központban. – A kamraajtó becsapódik. – Jó lehet hétévesen ilyen szabadságot élvezni. Nekem tizennégy évesen alig van. – Összeszorítom az államat, és emlékeztetem magam, hogy direkt csinálja. Bökdös és szurkál, próbál felbosszantani, hogy bizonyítsa az igazát. Ha reagálok, az nem segít.

– Nem mondasz erre semmit? – kérdezi felvont szemöldökkel.

– Sok mondanivalóm van, Dylan. De nincs energiám felmelegíteni a témát, amit már milliószor átrágtunk.

– Úgy érted, hogy nem bízol bennem!

– Dylan…

A fiamra nézek, és némán könyörgök, hogy fejezze be.

Ő nem ez a gyerek – ez a vitatkozós, néha gyűlölködő, szabályokat áthágó személy, akivel az elmúlt egy évben együtt éltem. Ha az lenne, tudnám. Már azelőtt ismertem őt, hogy erre a bolygóra érkezett volna.

Ismerem a légzését alvás közben, a csiklandós pontot a jobb térde mögött, és hogy a haja alatt két forgó van a feje tetején. Huszonhét szeplő van az orrán, és egy tejcsoki színű anyajegy a bal combján. Szeret építeni és szétszedni dolgokat. Utálja a tűket és az almát. És valahol mélyen, eltemetve a sok harag és frusztráció alá, egy kisfiú van, akinek hiányzik az apja.

– A bizalmat ki kell érdemelni – mondom óvatosan. – És segítetted a dolgot azzal, hogy ma elmentél Kyle-lal, és időben hazajöttél, nem keverted bajba, és hagytad, hogy Carter veled tartson.

– Nem hagytál sok választást!

Felsóhajtok. – Azt akartam, hogy ismerkedj. Hétfőtől ezekkel a gyerekekkel jársz iskolába. Nem lenne könnyebb, ha már ismernél néhány arcot?

– Könnyebb lett volna a bostoni iskolában maradni. Szóval ha emiatt aggódsz, akkor máris átvertél.

– Dylan… – szólok utána, de ő már a lépcsőn van, mielőtt kimondhatnám a nevét.

– A francba, Christopher! – mondom, és egy pillanatra hagyom, hogy a volt férjem halála miatt érzett harag nyalábjai égessenek.

Chris és én három éve váltunk el, amikor Carter négy, Dylan pedig tizenegy éves volt. A közös barátaink azt mondták, mi voltunk a legbékésebb elvált pár, akiket valaha láttak. Próbáltuk elmagyarázni, hogy nem szerettünk ki egymásból… csak megváltozott a szeretetünk. Inkább barátok voltunk, mint házastársak.

„Továbbra is együtt fogjuk élni az életünket. Csak más házakban.” Christopher rám mosolyog, ugyanazzal a bolondos vigyorral, amilyet Dylanen szoktam látni. „Megérdemelsz egy szeretőt, valakit, aki értékeli mindazt a vad jóságot, amit nyújtani tudsz. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek, Gabs. Csak azt jelenti, hogy van valaki más, aki jobban tud szeretni téged. És én eléggé szeretlek ahhoz, hogy ezt akarjam neked.”

Könnyek öntik el a szemem, ahogy próbálom visszafojtani az érzelmeket. Annyira hiányzik.

– Itt kellene lenned – suttogom az üres szobába. – Segítened kellene nekem ebben.

Elködösült szemmel felnézek a plafonra, és próbálom visszanyerni a nyugalmam.

– Anya! A pingem úgy kétezer, és megölnek, mielőtt még be tudnék renderelni! – kiabál Carter az emeletről. – Otthon két pingem volt! Ez nem fair!

A kis hangjától elmosolyodok, habár a szívem megszakad, hogy még mindig „otthon”-nak hívja Bostont. Hát persze. Adj neki egy kis időt! Megtörlöm a kezemmel a szemem, és megköszörülöm a torkomat. – Beszélj magyarul, kérlek! – kiabálok vissza.

– Az internetünk szívás!

Elmosolyodok. – Nem tehetek róla!

– Nem tudok így élni!

– Ez egy tragédia, tudom.

Becsukódik az ajtaja. Kicsit nehezebbek a léptei, mint korábban.

Nagy levegőt veszek, és a sütőpolc felett meglátom a régi palacsintareklámot, ami évtizedekig anyám konyhájában lógott. A kötényem, amit Christophertől kaptam a halála előtti utolsó karácsonyra, a takarítószekrény melletti kampón lóg. A hűtőn a fiúk által régebben készített mágnesek vannak. Iskolai képek, festékkel készített és az örökkévalóságnak megőrzött kéznyomatok, és egy flitteres pacni Dylan elsős évéből, amit soha nem értettem igazán.

Egy részem úgy gondolta, hogy rendet rakok, amikor összepakolom a bostoni házunkat. Leszedtem a mágneseket a hűtőről, azzal a szándékkal, hogy kidobom őket. De ezek a kis csecsebecsék segítenek otthonossá tenni a házat. Emlékeztetnek a közös életünk folytonosságára. És valahogy emlékeztetnek arra, hogy mennyi mindent kell még megélni.

A ház hirtelen túl kicsi lett. Túl nyugtalan vagyok.

Hűvös szellő simogatja az arcomat, ahogy óvatosan kilépek a hátsó teraszra. Leülök a hintára, és a mellkasomhoz húzom a térdemet, meztelen talpammal a szélén egyensúlyozva. Hallom, ahogy Carter játszik – és a ping miatt mérgelődik –, ahogy lassan ringatózok előre-hátra.

A tekintetem átvándorol az udvaron, és Jay házának kivilágított ablakán áll meg. Egy árnyék mozog az üveg mögött – akkora árnyék, hogy ő is lehet.

Jay.

Lúdbőrözök a testemhez simuló, bőrkeményedéses kezeinek emlékétől. Dekadens vigyora meleg, lusta folyóként sodródik át az elmémen. Megborzongok attól, ahogy a tekintete átjárt engem. Kár, hogy csak az járt át.

– Szia! – Cricket lép a verandára, és összehúzza magán a kardigánt. – Bocs, ha megijesztettelek! Dylan engedett be.

– Nem szökött ki, ugye?

Felnevet, és leül mellém. – Nem, nem szökött ki. Egy doboz keksz volt a kezében.

– Nagyon ingerült, hogy nincs itthon még nasi.

– Nem hibáztatom. Én is ingerült lennék, ha nem nassolhatnék.

Meglököm a vállát a vállammal.

Felnevet.

– Kyle azt mondta, jól érezték magukat a rekreációs központban. Azt mondta, hogy Carter volt a buli lelke, és hogy Dylan lassan oldódott fel, de aztán szerzett néhány barátot. Ez jó hír.

– Kyle az új kedvencem a világon.

– Jó fiú. És, mit csinálsz itt kint egymagadban? Hideg van – mondja, újra a kardigánjába burkolózva. – Te nem fázol?

– Egy kicsit. Csak kellett egy kis friss levegő.

– Jól vagy?

– Igen. – Felsóhajtok, és a csillagokat bámulom.

Teljesen más a verandán ülve beszélgetni valakivel éjszaka, mint telefonon. Egymás mellett ülve őszintének és sebezhetőnek lenni áldás. Megerősít és felszabadít, és most az egyszer nem vagyok egyedül.

– Az elmúlt egy évben egyhelyben jártam – mondom, a szavak könnyedén csúsznak ki. – Christopher autóbalesete mindannyiunkat megrázott, és azt kell mondanom, hogy az elmúlt hónapokban csak azzal foglalkoztam, hogy a fiúk jól legyenek. De őszinte leszek, nekem is gyászolnom kellett.

Cricket megérinti a lábamat. – Ez természetes, szívem. Tudtam volna, hogy hazudsz, ha mást mondasz.

Az unokatesómra nézek, és lágyan elmosolyodok. – Ma mondtam Dellának, hogy újra szórakozni akarok. De ennél többről van szó. Újra élni akarok! Szórakozhatok éjszaka és hétvégén… és akarok is. De azt is akarom, hogy a mindennapjaim során azt érezzem… hogy ez én vagyok.

– Ezt örömmel hallom.

– Tényleg?

– Igen. Tényleg. – Ellöki magát, és megint hintázni kezd. – Reméltem, hogy attól, hogy hazajössz, egy kicsit lélegzethez jutsz. Sok volt a válladon.

Nem mondod!

Az elmúlt tizenhárom hónapban minden ébren töltött órámban a fiúkat figyeltem. El kellett rendeznem Christopher hagyatékát, mert mindent rám hagyott, hogy őrizzem meg a fiúknak. És ez, amellett, hogy a fiúk lelkiállapotára figyeltem, felemésztett. Megfojtott, és több szempontból is kimerített.

– Igen, nem tévedsz – mondom. – Az erőm és lelkem nagy részét arra fordítottam, hogy másoknak jó legyen, nem mintha másképp akartam volna. – Lenézek a lábamra. – De kész vagyok kimászni a gödörből, és újra élni az életemet. De…

Cricket összedörzsöli a kezeit, és ráfúj.

– Nincs olyan hideg – mondom, és megrázom a fejem.

– Neked lehet, hogy nincs. – Újra megdörzsöli, aztán az ölébe ejti a kezét. – Az engedélyemet kéred?

– Engedélyt? Mire?

– Az egész beszélgetés alatt próbáltad meggyőzni valamelyikünket, ha nem mindkettőnket, hogy megérdemled, hogy újra élj.

Hú!

– Gabby, ezt a te életed. Nincs szükséged senki megerősítésére vagy beleegyezésére, hogy úgy élj, ahogy akarsz. És ha Christopher itt lenne, ő is ugyanezt mondaná.

Habár téved – nem kértem a beleegyezését –, a szavai megérintették a szívemet.

– Köszönöm – mondom, a torkomban lévő gombóccal küzdve.

Csillog a szeme. – Nagyon szívesen. Most már bemehetünk? Mert lassan jégkockává fagyok.

– Legközelebb vegyél fel kabátot – mondom neki, miközben felállunk.

De mielőtt belépnénk a konyhába, megáll a korlát előtt.

– Mi történt itt? – kérdezi összehúzott szemöldökkel.

A tekintetem épp akkor ugrik Jay házára, amikor lekapcsolódik a villany.

Már a nyelvem hegyén van a történet, de inkább visszanyelem a szavakat.

Talán majd egy másik alkalommal. Talán ezt a történetet megtartom magamnak. Különben sem akarom megosztani. Még nem.

Intek, hogy menjen be. – Ó, semmi. Eltört tegnap délután. Holnap megjavítom.

– Előkészítem az elsősegély készletet.

– Hé!

Nevetünk, miközben becsukódik mögöttünk az ajtó.

– Hazamegyek – mondja, és átmegy a konyhán a bejárati ajtó felé. – Csak rád akartam nézni. És nem akartam többet a golfról hallani. Peter most golfozik, és az őrületbe kerget vele.

– Köszi, hogy átjöttél! Holnap biztos találkozunk.

A küszöbön megáll. – Holnap lesz a hónap első szombatja.

– Oké…

– Della, Scottie barátunk és én minden hónap első szombatján összejövünk. Hét órakor koktélozunk egyikünk házában. Ebben a hónapban Dellánál. Szóval, ha addig nem találkozunk, akkor majd ott.

– Mi van, ha nem tudok menni?

Felnevet, és elindul lefelé a járdán. – Eljössz, vagy átjövök érted. Csak az után kell átmenned. Nincs kifogás!

Nagyon tárgyilagos – egyszerű válasz egy olyan kérdésre, amit ő viccnek tart. Habár az időmet követelő emberek általában visszavágásra késztetnek, most jól esik.

– Ott találkozunk – mondom, mielőtt még túl messze lenne, hogy meghalljon.

Mielőtt becsukom az ajtót, balra pillantok. Remélem, a sötétség elrejti, ahogy tágra nyílt szemmel nézem Jay póló nélküli alakját.

A tekintetem végigköveti az izmokat a hátán. A feje feletti biztonsági lámpa megvilágítja. Kivesz valamit a kocsija fülkéjéből, aztán elindul befelé. De amikor épp elérné a garázsajtót, felém pillant.

A léptei lelassulnak. A szívem kihagy egy ütemet.

Várom, hogy köszönjön vagy mosolyogjon. Ehelyett egy intésfélét kapok, aztán eltűnik a garázsban.

– Férfiak – motyogom, és becsukom az ajtót magam mögött.