11.-12. Fejezet

 

11. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Mandy

 

– Ugyanúgy főzöl, ahogy a Nagyi – mondom, eltéve az utolsó tányért. – Finom volt a vacsora, Cricket.

Cricket konyhája az enyém tökéletes ellentéte. Maga a tűzhely valószínűleg többe kerül, mint az én összes konyhai készülékem. Smaragdzöld, aranyszínű, gombokkal, ami passzol a helyiség másik oldalán álló, méretre készült hűtőhöz. Van mixere, aprítója és szeletelője minden egyes előkészítési lépéshez. Elég nagy különbség az én szekrényemben található egyetlen konzervnyitóhoz és vágódeszkához képest.

– De édes vagy, hogy ezt mondod – mosolyog hátra a válla fölött. – Az egyetlen dolog, amit bánok, hogy soha nem volt lehetőségem főzni vele. Úgy értem, persze, kutyulgattunk meg kevergettünk, de soha nem álltam a konyhában és készítettem vele ételt.

– Le lenne nyűgözve tőled.

Az unokatestvérem szinte sugárzik.

– Mi van desszertnek? – jön be Peter a konyhába, és odaadja Cricketnek a teáspoharát. – Készítettél tepsis sütit?

– Nem – válaszolja, miközben a poharat a mosogatóba teszi. – Fordított ananászos sütit csináltam inkább.

– Ó. Azt hittem, tepsis sütit beszéltünk meg.

– Igen. De megváltoztattam a menüt, és a tepsis süti nem illett volna az előételünkhöz, szívem. – Kényszeredetten rámosolyodik, aztán felém fordul. – Kérsz egy szelet sütit?

– Én kérnék! – Carter viharzik be a konyhába, az utolsó néhány lépést a zokniján csúszva teszi meg. – Imádom a sütit.

Összeborzolom a haját. – Ne rohangálj a házban, Carter.

Hátrahajtja a fejét, és szélesen elvigyorodik.

– Szóval, milyen érzés újra visszatérni Aldenbe, Gabby? – kérdi Peter.

– Imádjuk – feleli Carter. – Ugye, Anya?

Elveszi a sütijét Crickettől.

– Ülj le vele az asztalhoz az ebédlőben – szólok neki.

Peter elvigyorodik, mikor Carter feltartja a sütit, mint valami díjat és elindul az étkezőbe. – Nagyon édes kölyök. Emlékszem, mikor Kyle volt ilyen kicsi. Mintha tegnap lett volna. – Feláll. – Ha már az ördögöt emlegetjük…

Kyle sétál be, mint az apja kiköpött mása. Egyik karját a nyakam köré fonja, mintha fojtófogást alkalmazna.

– Néhány barátom labdázni megy a sportközpontba. Mehetek én is?

– De ne gyere haza túl későn – mondja neki Cricket. – Holnap iskola.

– Az Isten szerelmére, Cricket. Már tizenhat éves. Hadd éljen egy kicsit.

Cricket megfordul a tortalapáttal a kezében. – Tudom, hány éves, Peter. Ott voltam, mikor született.

– Nyolcra itt leszek – Kyle leveszi rólam a kezét. Aztán a szülei közé lép és puszit ad az anyjának. – Nagyszerű volt a vacsora.

– Köszönöm.

– Szia Gabby – köszön el tőlem.

– Szia.

Ökölpacsizik az apjával, és Peter követi kifelé.

Cricket arca olyan vörös árnyalatban izzik, mint a kötényén a szín.

– Hé, jól vagy? – kérdezem közelebb lépve hozzá.

A szükségesnél kicsit erősebben dobja le a tortalapátot a tálcára. – Igen. Jól vagyok. Csak dühös vagyok.

– Anya, elmehetek Kyle-lal? – Dylan áll az ajtóban. Tisztán látszik az arcán a bizonytalanság. – Ő hívott.

– Persze. Jó mulatást.

Óvatosan bólint, és eltűnik a sarkon.

Cricket leveszi a kötényét és a pultra dobja.

– Nem tartozik rám és nem akarok kíváncsiskodni sem – mondom óvatosan. – De itt vagyok és figyelek, ha szeretnél beszélni valamiről.

– Jól vagyok, Gabby. De köszönöm a kedves ajánlatodat.

A szemeiben égő tűz azt sugallja, hogy nincs jól. De arra is figyelmeztet, hogy ne piszkáljam.

Egy hangos dörrenés hasít a levegőbe, ami Cricketből szemforgatást vált ki.

– Ez mi? – kérdezem.

– Kyle kocsija.

– Ó. Hát ez egy kicsit…

– Idegesítő? – vágja rá. – Rühellem. Annyira közönséges. De Peter elvitte őt, hogy megvegyék azt a … nem is tudom, milyen alkatrészt, ami ezt a hangot adja. Most mit mondjak?

Az arckifejezése elárulja, hogy valószínűleg ezt már sokszor elmondta. De teljesen figyelmen kívül hagyták.

– Az egyik jó oldala annak, hogy egyedülálló szülő vagyok – mondom. – Senki nem vitatkozik velem vagy tromfol le. Enyém a végső szó.

– Szóval, mi a véleményed Delláról és Scottie-ról? – kérdezi Cricket, hangja egy oktávval magasabb a szokásosnál. – Della kicsit rámenős, Scottie egy kicsit túl drámai, de nagyon aranyosak.

– Szerintem is nagyszerűek voltak. Úgy tűnik, jól mulatnak együtt.

– Jól mulatnak, igen. – A nappali felé pillant, ahonnét Peter hangja hallatszik. – Nincs kedved kiülni a teraszra? Gyönyörű este van.

– De szeretnék.

A nap melegen süt, ahogy leülünk a fonott székekre, pont a Bittersweet Court felé nézve. Egy pillangó repked az út és a terasz közti virágágyás körül. Boldogan repdes egyik virágtól a másikra, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

Smith tiszteletes hajnali miséjének nagy részét azzal töltöttem, hogy az életemen gondolkodtam, miközben Dylant bökdöstem a könyökömmel, hogy ébren tartsam. Erőt adott nekem, hogy belépve annyi barátságos, ismerős arcot láttam. Inspiráló volt abban a padban ülni, ahol annak idején a nagymamám és az anyám ült.

Olyan nők hosszú sorából származom, akik erősek voltak. Szívósak. Akik átélték a nagy gazdasági válságot, válást, vetéléseket, háztüzeket és még több mindent is. Szenvedtek, de az ellenállóképességük, keménységük és elszántságuk vitte őket előre. Továbbléptek. És valahol a prédikáció és a “Csodálatos kegyelem” között rájöttem, hogy én is közéjük tartozom. Megcsináltam. Csak tovább kell lépnem.

De csak mert átléptél a tűz másik oldalára, még nem jelenti azt, hogy az élet visszatér a szokásos medrébe. Miközben átérsz a lángokon, megégsz. Azok a sebek sohasem hegednek be teljesen.

Hogy fog kinézni az életem most, hogy a másik oldalon vagyok? Olyan rég volt már, hogy nem túlélő üzemmódban működtem, hogy fogalmam sincs.

– Min gondolkozol? – kérdezi Cricket.

– Ha elmondanám, kinevetnél.

– Tegyél egy próbát.

Hátradőlök a székemben. – Jól van. Azon tűnődtem, hogy milyen lehet normális életet élni.

– Mi? – elmosolyodik, de nem nevet. – Komolyan?

– Igen. Lábujjhegyen jártam hónapokon keresztül, várva, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat az ég. Csak most érzem, hogy talán rendben lesz, ha levegőt veszek. Ha gyökeret eresztek, és lépek egyet előre, talán a világ nem fogja az arcomba vágni a reményeimet.

– Ó, drágám! – Megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja. – Az elmúlt év szörnyű lehetett neked.

– Tudod, ez a gondolat járt minden egyes nap az eszemben. Ez szörnyű. Újra és újra. De lehet, hogy ez a gondolat tartott ott, ha ennek van valami értelme. Amikor Smith tiszteletes elkezdte a misét, azzal a résszel indított, hogy felejtsük el a régi dolgokat és ne időzzünk a múltban. És az elmém szárnyra kelt.

Elmosolyodik.

– Scottie is mondott nekem valamit tegnap, ami nem hagy nyugodni. Arra vártam, hogy megváltozzon Dylan viselkedése. De talán én tartom vissza, hogy megtegye, mert én nem változtatom meg az enyémet. – Megfordulok, hogy szembe kerüljek vele. – Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem továbblépni, hogy tudja, biztonságos.

– Ez tetszik.

Nekem is.

Csendben ülünk, figyeljük a pillangókat.

Carter jön ki és a labdáját pattogtatja a járdán. Nyelvét kidugja oldalt, ami megmosolyogtat minket.

– Bemegyek egy pillanatra – szólal meg Cricket. – Hozzak neked egy italt, ha jövök vissza?

– Nem, megvagyok. De azért köszi.

Feláll és bemegy a házba.

Előveszem a telefonomat és átpörgetem a közösségi médiát. Egy bostoni barátom posztja alá írok egy hozzászólást, mikor felzümmög egy üzenet.

Szia, Della vagyok. Crickettől kaptam meg a számodat.

Az ujjaim köröznek a billentyűzet felett.

Én: Szia.

Della: Van valami terved péntek estére?

Én: Nincs.

Della: Nagyszerű. Menjünk el meginni valamit.

Újra elolvasom az üzenetet. Menjünk el meginni valamit. Mikor volt, hogy utoljára kimozdultam péntek este?

– Mi a baj? – kérdezi Cricket, ahogy leül.

– Della épp most kérdezte meg, hogy nem akarok-e elmenni vele iszogatni péntek este.

– Hát, az emlékezetes lenne. Ezt megígérhetem.

Rámosolygok. – Elmenjek?

– Azt mondtad, hogy tovább akarsz lépni. Itt az esélyed. – Lepöccint egy porszemet a karjáról. – Majd én vigyázok a fiúkra. Peter golfozni megy a hétvégén, úgyhogy lesz mit csinálnom.

– Nem akarsz velünk jönni?

Hangosan felnevet. – Dellával? Nem, hölgyem. Én egy boldog férjezett nő vagyok, és az is akarok maradni.

Én is nevetek, és válaszolok Dellának.

Én: Csapjunk bele!

Della: Később megírom az időpontot.

Én: Jól hangzik.

– Tényleg olyan vad, amilyennek mondod? – kérdezem, és leteszem a telefonomat egy virágtartó szélére.

Megfontolja a választ. – Igen is, meg nem is. Egyszer két jól megtermett úriember hagyta el a házát öt perc különbséggel. És hallottam meséket róla, egy másik párról, karamellszószról és egy hajszárítóról.

– Tényleg?

Megvonja a vállát.

– Anya! – Carter vékony kis hangja visszhangzik az utcáról. – Anya!

Felnézek és látom, hogy a fiam fut le a járdán, a hóna alatt a labdájával. Egy másik kisfiú szalad mellette.

– Anya! Elmehetek a parkba Hayes-szel? – kérdezi nagy levegőt véve. – Kérlek?

– Az anyukám is jön – teszi hozzá Hayes, és rámutat egy hölgyre, aki egy babakocsit tolva közeledik a járdán. – Látod? Az ott ő.

– Kérlek? – ugrabugrál Carter.

– Hadd beszéljek előbb Hayes anyukájával – mondom.

A fiúk két oldalról hozzám simulva kísérnek, mintha attól tartanának, eltévednék.

– Freya vagyok – mondja vigyorogva.

– Szia. Én meg Gabby. Meg akartam köszönni, hogy a múltkor figyeltél Carterre. Dylan fiam mondta, hogy találkozott veled, és megengedte Carternek, hogy veletek menjen.

– Remélem, nem volt gond.

Elmosolyodom. – Dehogy. Csak nem akartam, hogy azt hidd, hogy rossz anya vagyok. Még soha nem találkoztunk előtte, és a kicsi fiam csak úgy elcsellengett veletek a parkba.

Felnevet. – Szokásom, hogy sosem ítélek el anyákat. Tudom, milyen nehéz. Ezenkívül Dylan nagyon udvarias volt, és megmondtam neki a nevemet.

Tényleg? Nekem nem is mondta el.

– És láttam Jay Stetsont dolgozni a teraszodon – folytatja. – Arra gondoltam, ha esetleg gondot jelent, hogy elvittem Cartert, Jay megnyugtathat, hogy nem vagyok gyerekrabló.

– Igen, említette, hogy ismer téged és a férjedet.

Freya egy cumit ad a babakocsiban ülő babának.

– Mennünk kell, különben a kis bogárkám ordítani kezd, ahogy az utóbbi öt órában is tette. – Felnevet. – Az anyaság örömei.

– Sok szerencsét.

– Majd bedobom Cartert, ha megyünk haza, úgy körülbelül egy órán belül – mondja.

– Tökéletes. Addigra otthon leszek.

Bólint, összetereli a gyerkőcöket, és elindulnak a park felé.

Már épp fordulnék vissza Cricketékhez, mikor egy fekete kocsi tűnik fel az úton. Lassít, ahogy közelít, és megáll mellettem.

Jay feltolja az arcáról a napszemüveget. Elnéz felettem, és int Cricketnek.

Aztán rám emeli a tekintetét.

– Most délután már barátságosabb vagy, mint ma reggel? – kérdezi vigyorogva.

Ez a vigyor a jéghegyeket is megolvasztaná.

Én is elvigyorodom. – Én mindig barátságos vagyok, Jay. Nem tudom, mire gondolsz.

Kuncog, s ettől a hangtól elektromossá válik köztünk a levegő.

– Hova mész? – kérdezem.

– A boltba indultam. Mivel egész héten otthon leszek, vennem kell reggelire- és ebédrevalót. – Megnyalja az ajkát. – És te mi járatban?

– Cricket készített vacsorát. Most csak üldögélünk itt kint, és élvezzük a napot. De valószínűleg hamarosan megyek haza, és megpróbálok pár dolgot még elintézni.

– Ó. Milyen dolgokat?

– Nevet adok babáknak.

Elkerekedik a szeme. – Szórakozol velem.

– Nem – nevetek fel. – Mellékállásban nevet adok babáknak.

– Az emberek fizetnek neked ezért?

Még hangosabban nevetek, és nem fáradok a válasszal.

– Rendben – mondja az ülésben fészkelődve. – Jobb, ha megyek. Szép vasárnapot.

Megpaskolom a kocsiját, és hátralépek. Lassan elindul. Ahogy elér az útra, felgyorsít. A motor hangja végigmorajlik a levegőben.

– Mi volt ez az egész? – kérdi Cricket.

Összerezzenek, mert ott áll mögöttem a járdán. Kezei karba fonva a mellén, és mindentudó vigyor ül vörös ajkain.

– Semmi. Csak köszönt – válaszolom.

– Gabrielle, Jay Stetson senkinek nem köszön az utcában. Legalábbis nem szívesen.

Felemelem az állam, és lelépek az útról, pont mellé. – Velem beszél.

– Érdekes.

– Hát, szomszédok vagyunk, úgyhogy van értelme. Nem igaz?

– Igen – mondja kíváncsian. – De azért meglepő. Eléggé zárkózott. Elgondolkodtat… Vajon elbűvölted már a titokzatos Jay Stetsont a női fortélyaiddal?

Mindketten elnevetjük magunkat.

Megint azokra a “majdnem” pillanatokra gondolok.

De rosszul tettem volna, mert nem vezetne sehova.

– Nem – sóhajtok fel. – Azt mondta, hogy soha nem lehet köztünk semmi. De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék flörtölni vele.

– Te és a világ összes többi nője. De ő nem flörtöl vissza a többieknek.

Az utat bámulom. Már rég elment.

– Velem sem épp flörtöl – mondom. – De ha mégis, akkor gondoskodik róla, hogy valamivel tompítsa, amiről aztán eszembe jut, hogy soha nem fog lépéseket tenni.

Cricket hümmög. – Hát, akkor, szerintem csak várd meg, mi sül ki belőle.

– Semmi sem fog történni, Cricket. Elég hangosan és világosan közölte. Én meg csak azért vagyok túlságosan kívánós, mert már rohadt régóta nem szexeltem. – Rákacsintok. – De a héten tökéletesítgetni fogom rajta a képességeimet, hogy használhassam péntek este Dellával.

– Ó, te jó ég!

Elnevetem magam az arckifejezése láttán. – Ha már témánál vagyunk, el is indulok haza. Köszönöm a csodálatos vasárnapi vacsorát.

Röviden megölel. – Örültem, hogy itt voltál.

– Én is. – Elhúzódom. – Köszönöm, hogy segítesz nekem és a srácoknak berendezkedni. Aldent újra az otthonomnak érzem.

Az élet most már sokkal kevésbé… magányos.

– Mi is örülünk, hogy visszajöttetek.

Cricket bemegy a házba, én pedig elindulok hazafelé.

12. fejezet

 

Jay

 

Fordította: Mandy

 

– Jay, én tényleg aggódom miattad – mondom a tükörképemnek a fürdőszobai tükörnél. – Mi a baj? Miért csinálod ezt? Elmehetsz szerezni egy csajt, ha ez az, amire vágysz.

Megremeg a gyomrom, mert nem erre vágyom. Legalábbis nem kifejezetten.

Elfordulok a mosdótól, és visszamegyek a hálószobába. Elsuttogok egy imát, hogy az utóbbi húsz percben egy vihar alakuljon ki, így a házon kívüli projektek szóba se jöhetnek. De ahogy várható volt, ez a legfényesebb nap Ohióban, mióta ideköltöztem.

A francba.

Rég elfelejtett érzések kavarognak bennem. A vágy, hogy valaki legyen mellettem, a szinte elviselhetetlen késztetés, hogy a nevén szólítsam. Ez több, mint a dugás vagy a futó kalandok utáni vágy. Több annál. Magába foglalja az összes érzékszervet – látni a mosolyát, belélegezni a parfümét, megérinteni a puha bőrét, hallani a nevetését. Az egyetlen dolog, amit nem tudok, hogy milyen az íze.

– Bassza meg! – mordulok a levegőbe. És nem is fogom soha megtudni, milyen az íze.

Mondhatnék nemet. Egyszerűen csak nem megyek át, vagy azt mondhatnám neki, hogy dolgom akadt. Semmi nem lenne rosszabb. És bár nem kéne, látni akarom őt.

Amennyire foglalkoztat Gabrielle, annyira vagyok dühös Melodyra. Már régóta nem voltam rá dühös – legalábbis nem ennyire. Az érzés inkább keserűség volt. Megvetés. Annyira undorító, hogy még gondolni sem tudtam rá. De most, hogy Gabrielle a szomszédom, és képtelen vagyok uralkodni magamon, nagyon pipa vagyok Melodyra, hogy ezt tette velem.

Nem csak a gyönyörű lányomat vette el tőlem. Hanem elvette a jövőmet is.

Felhúzom a bakancsomat, és az ajtó felé indulok.

Kint a madarak üdvözölnek a csicsergésükkel. Megállok a verandán, egy percet szánok arra, hogy fókuszáljak, összpontosítsak az előttem álló napra.

– Lehetek a közelében – mondom magamnak. – Jól érezhetem magam vele. Csak nem léphetek át egy bizonyos határt.

A gyomrom összeszorul és tudom, hogy igazam van. Tudom, hogy meg fogok állni, mielőtt átlépem a határt. Szerintem akkor sem tudnám átlépni, ha akarnám.

– Szerencse, hogy nem fizetek neked!

Gabrielle hangja felé fordulok. A hátsó teraszon áll kávéval a kezében és egy rózsaszín masnival a copfjában.

Ez a nő lesz a halálom. – Miért is?

– Mert késtél.

Átvágok a gyepen. – Borzalmas volt a forgalom.

Vigyorog. – Mind ezt mondják. Kérsz kávét? A gyerekek iskolában vannak ma, úgyhogy nem olyan barátságtalan a környezet, mint szombaton volt.

Felugrok a teraszra, és sietve megtartom az ajtót neki. Elmosolyodik, és elismerően bólint, ahogy elsőként belép a házba.

– Azt nem fogom mondani, hogy Dylannel barátok lettünk – mondom. – De azt hiszem, haladunk.

Gabrielle tölt nekem egy csésze kávét. – Nem mondott rólad semmi rosszat tegnap este. – Átadja a bögrét. – Mondjuk, jót sem mondott. Vedd úgy, hogy ez számít.

Kuncogok.

– Hadd küldjem el ezt a mail-t, aztán kezdhetünk is. – mondja, és leül a számítógépéhez. – Ha ez a nő nem Elodie-nak és Ophelia-nak nevezi az ikreket, én meghalok.

– Szóval az emberek tényleg fizetnek neked, hogy nevet adj a gyerekeiknek.

Ujjai szinte száguldanak a billentyűzeten. – Azért fizetnek, hogy javaslatokat tegyek. Tényleg nehéz elnevezni a gyerekeket. – Megáll, és a válla felett rám néz. – Neked van gyereked?

Megköszörülöm a torkom, és leülök vele szemben. – Soha nem volt gyerekem, akinek nevet adtam volna.

Furcsa válasz egy nem kívánatos kérdésre. Miért nyaggatnak engem ezek az emberek azzal, hogy van-e gyerekem? Először Carter, aztán Dylan és most Gabrielle.

Összehúzza a szemöldökét, de folytatja a gépelést. – Akkor nem tudod, milyen nehéz tud lenni. És néha túl érzelgőssé válik, és a szülők összevesznek. Egy harmadik személy bevonása segíthet. – Lendületes leüti az Entert. – Így. Elküldve.

Csend telepszik ránk. Máskor és máshol örülnék neki. Van valami nagyszerű abban, hogy képes vagy egy másik személlyel a csendben üldögélni. De ezzel a nővel, meg a kérdéseivel és célozgatásaival, jobb, ha inkább kitöltöm az űrt.

– Szóval mi a terv mára, Főnökasszony? – kérdezem.

– Ó. Ehhez hozzá tudnék szokni.

Felnézek rá a bögrém felett. – Ne tedd.

Felnevet. – Tényleg nem tudom, hol is kezdjük. Annyi dolog lenne, de valahogy ma semmit nem akarok belőlük megcsinálni.

– Lebontottad a lépcsőket az elülső teraszodról.

– És?

– És? Nem hagyhatod csak úgy.

Megvonja a vállát. – Már miért ne? – Szélesen elvigyorodik, mikor látja a bosszúságot az arcomon.

Ez a nő.

– Rendbe hoztam tegnap este a lefolyót a mosdóban – közli, miközben becsukja a laptopját. – Tudod, hogy kell megállítani a vízfolyást a WC-ben?

– Általában csak a hátuljában kell beállítani az úszót. Hacsak nem kell a tartály belsejében valamit kicserélni.

Grimaszol – Undorodom a WC-ktől. Meg tudnám csinálni? Persze, biztosan. De ha meg tudnád szerelni… – az orrát ráncolja, mintha arra számítana, hogy nemet mondok.

Nem tudok neki nemet mondani. Sarkalatos pont: itt vagyok. Ha ellen tudnék állni neki, nem álldogálnék a házában, készen arra, hogy megjavítsam a rohadt WC-jét.

Próbáld keményebben, Stetson.

– Merre van? – kérdezem.

– Fent az emeleten. Jobbra a második ajtó. Figyelmeztetlek, az a fiú WC.

Felállunk az asztaltól, és elindulok a lépcső felé. De ő nem követ.

– Feljössz velem? – kérdezem.

– Be kell fejeznem valamit idelent. Aztán dolgozhatok kint.

Megvonom a vállam. – Érthető.

A lépcsők recsegnek, ahogy megyek fel, a lépcsőforduló pedig megnyikordul, ahogy rálépek. Két ajtó van a jobb oldalamon, egy szemben a végén és kettő a bal oldalamon. Ahogy mondta, belépek a második ajtón jobbra.

A fürdőszoba kicsi. A falak világoskék színűek, mint a madártojás. A tusoló mustárszínű. Eltűnődöm, milyen régi lehet. És a WC, ahogy említette, folyik.

Egy perc alatt megállítom. Ahogy visszateszem a tetejét, hallom Gabrielle sikolyát és egy hangos pukkanást a földszintről. Ezzel egyidőben elmegy az áram.

A francba.

– Gabrielle?

– Erről ne szólj Cricketnek.

Kuncogva rázom a fejem, ahogy lesétálok a földszintre. – Miről ne szóljak Cricketnek?

– Itt vagyok – szól a nappaliból.

Egy falból kilógó konnektor mellett áll. Szégyenlősen rám vigyorog.

– Az áram alatt van – mondom neki.

– Tudom, hogy áram alatt van – forgatja a szemeit. – Ki tudok cserélni egy konnektort.

– Hát, a hangjából ítélve, szarrá csapattad magad vele.

Sírást színlel, amitől nevetnem kell.

– Fáj – mondja a karjait rázva. – Végigment az egész testemen, és mintha szikrázott volna vagy valami.

– Ezért mondta Cricket, hogy semmi elektromosság.

– Cricketnek a saját dolgával kéne foglalkoznia.

– Hol van a biztosítéktábla?

Megvonja a vállát. – Fogalmam sincs.

– Van a háznak pincéje?

– Igen. A lejárat a konyhába vezető folyosón van.

– Van zseblámpád?

– Aha – Feltartja a mobilját. A tetején világít a lámpa. – Látod? Készültem.

Sóhajtok. – Rendben, mutasd a lejárót, légy szíves.

Elvezet a konyhán keresztül egy kis folyosóhoz. A végén van a mosókonyha. A bal oldalon rámutat egy zárt ajtóra.

– Ez az – mondja, felém nyomva a telefonját.

– Mit csinálsz?

– Odaadom a lámpát.

– Jaj, nem, Ezermester Kisasszony. Te is jössz.

– Én aztán nem – zihál.

– De igen.

Megfeszül az állkapcsa. – Jay, néhány napja egy kígyó volt odakint. A pince a kígyók búvóhelye. És a pókoké. Meg a bogaraké. És… Csak tedd meg nekem, kérlek.

Olyan könnyű lenne megtenni neki. De ez nem olyasmi, mint a korlátok vagy a lépcsők. Ha azok tönkremennek, várhat napokat, akár heteket is, hogy valaki segítsen neki rendbe hozni. De ha lecsapja a biztosítékot? Tudnia kell, hol van a villanyszekrény.

– Gyerünk – csábítom magam felé.

– Nem.

– Gabrielle.

– Jaaay – nyafogja.

– Hol van most az a meg-tudom-csinálni érzés? Hm? Hol van a nem kell a segítséged?

– Az árammal együtt eltűnt. Úgyhogy kérlek, kapcsold fel a biztosítékot, és hozd vissza a lelkesedésem.

Kinyitom az ajtót, és megvárom, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. A lépcső eléggé masszívnak tűnik – valószínűleg úgy húsz lépcsőfok lehet.

– Tudnod kell, hol van a biztosítószekrény, Gabrielle. Gyerünk!

Rám bámul, aztán mögém lép. – Te mész elöl.

Csuklóját a vállamra teszi, a telefonja ott lóg az ujjai között. – Itt van.

Elveszem tőle. – Tudod, mikor felajánlottam, hogy segítek, nem igazán gondoltam, hogy ilyesmi is szóba jöhet.

– A te hibád. Leestem a verandáról, és neked kellett megmentened. Nehezen hiszem el, hogy nem gondoltad, hogy ilyesmi is szóba jöhet.

Belépünk a sötétségbe. Gabrielle egész idő alatt a hátamon tartja egyik kezét. Alig ér hozzám, de úgy érzem, mintha beleégne a bőrömbe. A forróság átjár, és a farkamban gyűlik össze.

Szerencse, hogy sötét van.

Azt kívánom, bárcsak ne érezném magam ilyen jól vele. Bárcsak lenne benne valami bosszantó, ami megkönnyítené, hogy otthon üljek egy sörrel a kezemben a szabadnapomon, ahogy mindig is szoktam. De ez nem így van. És ez baj.

– Jay… – Hátulról szinte hozzám simul. – Látod a dobozt?

Körbeforgatom a lámpát a pincében. Nagyobb, mint amire számítottam. – Nem. Még nem.

Valami eliszkolt a sötétbe. Gabrielle felkiált, és bebújik a karom alá.

Ahogy mellei nekem nyomódnak, karja átöleli a hátamat, fejét az oldalamba temeti – olyan, mintha tűzijáték robbanna minden egyes porcikámban.

– Nyugi – mondom, átvezetve őt a sötétségen. – Itt vagyok.

– Szeretem, mikor ezt mondod nekem – mondja halkan.

– Mikor mit mondok?

– Itt vagyok.

A szívem elkezd hevesen verni.

– Tudom, hogy ez csak egy szófordulat – folytatja. – És tudom, hogy nem úgy mondod, hogy bármit is jelentsen. Te nem csábítasz engem. De akkor is jó, hogy van ilyen ember, tudod?

Igen. Tudom.

Nem tudtam. Eddig nem tudtam, hogy ez egyáltalán hiányzott.

Óvatosan, Jay.

– Itt van – mutatok rá a lámpával a falon az ezüstszínű szekrényre. Megkönnyebbülve felsóhajtok. – Nyissuk ki.

Elenged, és máris hiányzik az érintése.

– Nézd – felfeszítem az ajtót, és felkapcsolom a főkapcsolót. Visszajön az áram. – Láttad, hogy nyitottam ki?

– Igen.

Lepillantok rá. Szart se látott belőle.

Elvigyorodom azon, ahogy a pincéjét vizslatja, minden sarkot tanulmányoz, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna egy bohóc a fal mögül. Lassan eltávolodik tőlem, és körbebóklászik.

– Szép száraz itt lent – mondom. – De ezt tudnád is, ha lett volna műszaki átvizsgálás.

Felnevet. – Ne kezdj el kötekedni velem ezen.

Gabrielle odébb lép a fél faltól, ami kettéválasztja a teret, de fölé hajol, hogy átkukucskáljon a másik oldalra. A feneke égnek áll, a rövidnadrágja szárai felcsúsznak addig az édes pontig, ahol a feneke találkozik a combjaival.

Odasurranhatnék mögé, félrehúzhatnám a rövidnadrágot, és mélyen belemeríthetném a farkamat. Hátratolná magát, hozzám dörgölőzne aztán rám nézne a válla felett és könyörögne, hogy keményebben csináljam.

Állj le, Jay!

– Nem látok kígyókat, úgyhogy ez rendben van – szólal meg. – Hé, elkaptad már azt, amelyik meg akart engem enni?

– Meg sem próbált megenni. – De lehet, hogy én igen.

Szembefordul velem. – Elkaptad?

– Igen, elkaptam. Biztonságban vagy.

– Jó. – Körbenéz. – Készen állsz felmenni?

– Nincs több áramod.

Fújtat, mikor visszaadom neki a telefonját. – Nem vagy vicces.

Ó, de lehetnék.

Elsötétedik a szeme. – Most mire gondolsz?

– Miről?

– Milyen gondolat szaladt át a fejeden?

– Miért?

– Mert volt ez a tekintet a szemedben, és tudni akarom, mi okozta.

Fontolgatom, hogy hazudok neki. Az lenne az érett dolog. De valami azt súgja, leleplezne, és ez a beszélgetés tízszer hosszabb lenne – és a végén úgyis elmondanám neki.

– Tudni akarod, mire gondoltam? – Az agyam sikít, hogy álljak le. Hogy ne küldjem ezt ki a világba. Hogy ne menjek túl messzire. – Azon gondolkodtam, milyen hangot adnál ki, ha a falra hajolva hátulról megdugnálak.

Gyors zihálással fújja ki a levegőt.

– Sikítanál nekem, bár azt mondtad, hogy nem fogsz? – kérdezem, fogva tartva a tekintetét. – Nyögnél? Milyen kis hangok jönnének ki a szádból, amikor a farkamra élveznél?

Figyelem, ahogy a mellkasa zihál.

– Szóval, ezen gondolkodtam – mondom, mielőtt a lépcsők felé fordulok.

– Várj.

Továbbmegyek. Nem tudok megállni. Nem kellett volna ezt mondanom – nem kellett volna idáig elmennem.

Gabrielle beszorul közém és a lépcső közé. Felugrik az alsó fokra, és felém fordul, így szinte csak a ruháink vannak közöttünk.

Szemei vadul villognak, és úgy zihál, mintha kifogyott volna a levegőből.

Forr a vérem a vágytól, hogy rajtam legyen, hogy fölöttem legyen. Egy zabolátlan késztetés ordít rám, hogy ne hagyjam elillanni a pillanatot.

Ez az, amire szükségem volt, hogy megtörjem a sötétséget, amiben olyan sokáig éltem. A nevetése. A mosolya. A játékossága.

De ha megteszem, hogy végződik majd? Hogy garantálhatnám, hogy nem az lesz a vége, hogy egyikünk vagy mindketten belepusztulunk?

Egy ujját a számra teszi.

– Sikítanék neked – suttogja. – A nevedet nyögném. Elmondanám, hogy milyen jó téged magamban érezni, és könyörögnék, hogy még többet adj.

Édes Istenem!

Elhúzza az ujját és a tekintetemet keresi. Végül elmosolyodik. Szomorkásan, talán.

– Nem tudom, mit teszel Jay, de nem kell félned tőlem.

Mielőtt válaszolhatnék, felsétál a lépcsőn és magamra hagy. Hálás vagyok érte. Mert nem tudom, mi a fene történt.

Elmondanám, hogy milyen jó téged magamban érezni, és könyörögnék, hogy még többet adj.

Nem igaz, mert tudom, hogy mi történt. Játszottam a tűzzel, és most úgy tűnik, megégetem magam.