13.-14. Fejezet

 

13. fejezet

 

Jay

 

Fordította: Suzy

 

– Mi újság, Jay? – kérdezi Mr. Thomas a pult túloldaláról.

Az ajtó cseng, ahogy becsukódik. A THOMAS VASÁRUHÁZ feliratú tábla vibrál az üvegen, létrehozva a saját riasztását.

A barkácsbolt nem sokat változott, mióta az 1900-as évek elején megépítették. Porréteg ül mindenen, amiből arra lehet következtetni, hogy nem forgalmas. De az. A Betty Lou’s mellett ez a legforgalmasabb hely Aldenben.

– Jól vagyok, Mr. Thomas. Hogy van? – kérdezem.

– Jól, jól. Bár elállhatna az eső. – A fogain keresztül fütyül. – Három nap egyhuzamban bőven elég nekem és a reumámnak.

– Minden eddigi sportsérülésem fájt ezen a héten.

Megemeli a szemöldökét. – Sportoltál? Hol?

– Otthon, Indianában. Egy kisvárosban, a kukoricaföld közepén.

Végignéz rajtam. – Úgy nézel ki, mint egy baseball játékos.

– Köszi! – mondom tétován.

Kuncogva körbenézek a boltban. Én vagyok az egyetlen vásárló pillanatnyilag.

– Hogy megy a munka mostanában? – kérdezi, elfoglalva magát egy halom papírral. – Tudom, hogy sokszor voltál itt, úgyhogy szerintem ezt azt jelenti, hogy jól.

– Igen, jól. Egyik hétfőig függőben, a másikat meg… elmosta az eső.

Mr. Thomas kinéz az ablakon a borús égre. – Oké. Persze. Értem.

A homlokom ráncolom. Nem az eső mosta el. Csak hülye vagyok és biztos, hogy most már ő is tudja.

Mindegy. Fontosabb dolgom is van.

Gabrielle eltűnt a szemem elől, mióta hétfőn elmentem az egész megszakító doboz incidens után. Egy-két alkalommal láttam be- vagy kiszállni a kocsijából, de a szokásával ellentétben, azóta nem jött ki az utcára. És ez idegesít.

Az eső egyáltalán nem segített a helyzeten. Hétfő este kezdődött, és azóta legalább köd vagy szitálás van. Pár nap munka nélkül általában jól jön, de ezúttal kezdtem megőrülni a bezártságtól.

– Kéznél van a számlám? – kérdezem, és előveszem a pénztárcámat.

– Fogadok, hogy igen. Adj egy percet, míg átnézem ezt a halmot.

– Tudja, ha használná a netet, sokkal könnyebb lenne.

Felhorkant. – Nem fog megtörténni. Megcsináltunk ötven évet internet nélkül. Szerintem, még pár évig menni fog. – Megnyalja az ujját és kihúz egy lapot. – Itt is van. Ez a tiéd.

Rápillantok. Ha máshol lennék, soronként nézném át. De egy dolog van, amiben biztos vagyok, hogy Mr. Thomas az utolsó fillérig pontos.

– Nekem rendben van – mondom az alján aláírva. Aztán átadom neki a hitelkártyámat. – Tessék.

– Köszönöm, Jay.

Bedugja a kártyámat a gépbe, én leülök az egyik székre a pultnál. Ha még valami, amiben biztos vagyok, hogy Mr. Thomasnak egy örökkévalóságig tart majd levenni a pénzemet. Ez az egyetlen rossz dolog abban, hogy őt találtam a pult mögött és nem a segédjét, Franket.

– Hol van Frank? – kérdezem.

– Ah, a felesége köszvénye visszatért. Mondtam neki, hogy vegye ki a napot. Én boldogulok itt.

Bólintok, figyelem, ahogy nyomkodja a gombokat, majd frusztrálttá válik. Menni fog. Próbálkozzon.

Megrándulnak az ajkaim, amikor eszembe jut, amikor utoljára ezt mondtam – Carternek nem egészen tizenkét órával ezelőtt, amikor átjött, hogy használja a pumpámat.

– Nem tudok cselezni, Jay. Nem vagyok jó dobó. Talán több levegőre van szükségem – mondja legyőzötten.

– Menni fog. Próbálkozz!

Mindent megtettem, hogy ne kérdezzem az anyjáról. Abba az irányba tereltem, remélve, hogy ad valami információmorzsát, de nem tette. Ehelyett, mindent elmesélt a napjáról az iskolában, hogy miért Hayes a legjobb barátja, hogy mennyire szeretne egy kutyát, de az anyja azt mondta, semmiképpen sem.

Felállok, túl nyugtalan vagyok ülni. Mr. Thomas elölről kezdi, így körbesétálok a boltban.

Mostanra már régen túl kellett volna tennem magam ezen a gondolatspirálon. Három napnak anélkül, hogy láttam volna Gabrielle-t, elégnek kellett volna lennie, hogy emlékeztessem magam, jobb nekem egyedül. Elég időnek kellett volna lennie, hogy meggyőzzem magam, csak a vágy beszélt belőlem, nem a valódi vonzalom.

Ő egyedülálló anya. Hogyan is vonzódhatnék egy ilyenhez megint?

Megszólal a csengő, amit a tábla csattanása követ. A vállam felett hátranézek az ajtóra, és Scottiet látom. Azonnal kiszúr, és integet. Röviden vált pár szót Mr. Thomasszal, aztán odajön hozzám.

– Új slagot keresel? – kérdezi.

– Mit?

A mögöttem lévő polcra mutat. – Slagok. Egy új slagot keresel?

– Ó, nem. Csak eltöltöm az időt, amíg kitalálja, hogyan vegye le a fizetni valómat. Nyitottam itt egy számlát, és minden csütörtökön fizetek.

– Értem. Hol van Frank? – kérdezi.

– Brendának köszvénye van.

– Ah! – Bólogat. – Vettem. – Körbejárkál, úgy tesz, mintha a madáreleség érdekelné. – Szóval, mit csináltál mostanában? Történik valami mókás a te végeden az utcai oldaladon?

– Nem. Mi történik a te végeden?

A szemeit forgatja. – Nem érdekes, mi történik az enyémen. A te oldalad az érdekes.

– Honnan veszed?

– Egy kismadár mondta nekem.

Mosolygok. – Ezért keresed a madáreledelt?

– Mit?

A mögötte lévő polcra mutatok. – Madáreledel. A madarakkal barátkozol?

Kitör belőle a nevetés, az arca rózsaszínné válik. – Ez jó.

– Igyekszem. – De nem igazán. Kerülöm a kapcsolatot Scottie-val és Dellával – az összes nővel, akivel rutinszerűen találkozom. Karnyújtásnyira tartom őket magamtól, megakadályozva, hogy kutakodjanak, hogy raguval jelenjenek meg a küszöbömön, ahogy Cricket tette aznap, amikor beköltöztem.

Ez megóv attól is, hogy a házukban kössek ki, villanyt szerelve – és magammal is kiszúrva.

– Szóval, a múlt hétvégén a lányok és én Dellánál vacsoráztunk, és hallottam, hogy te és az új barátom, Gabby, megismerkedtetek. – A szemei huncutul csillognak. – Mit gondolsz az új szomszédodról?

Belül felnyögök.

Ez a legtöbb, amit Scottie-val beszéltem az elmúlt négy évben, amióta a Bittersweet Courton élek. Miért beszélgetek most vele?

– Visszamegyek a nyugtámért – mondom óvatosan.

– Ó, ugyan már, Jay. Gabby gyönyörű. Egyedülálló. Rá kellene mozdulnod, mielőtt más megteszi. – Olyan közömbösséggel vonja meg a vállát, ami keresztül megy rajtam. – Ő az új lány. Amint híre megy, hogy van egy független dögöske a városban, sorban fognak állni a férfiak az ajtajánál.

Mindegyikkel megküzdök.

Összeszorítom a fogaimat, hogy nehogy mondjak valamit. Ez nem az én dolgom.

Akkor miért gondolom azt, hogy nagyon is az én dolgom? Miért akarok vad dolgokat csinálni a gondolatra, hogy valaki mással van?

Ez egy kérdés válasz nélkül. Egy probléma megoldás nélkül – legalábbis olyan nélkül, ami kielégítő.

Gondoltam arra, hogy megdugom. Gondoltam arra, hogy megadom magam, és remélem, hogy egyéjszakás kalandot csinálhatok belőle. Talán ez megszüntetné ezt az őrjítő intenzitást, és tisztábban látnék.

De nem tettem, mert tudom, hogy egyik sem lehetséges.

Nem lenne visszaút Gabrielle Solomonnal. Ha megérinteném, akkor az lenne a vég számomra. Nem tudom, ezt honnan tudom, de így van. Ez egy tény. És ezzel együtt jár egy csomó szarság – megnyitva egy hatalmas sebezhetőséget, amit eltökéltem, hogy elzárva tartok.

Alaszka, itt jövök, szerintem.

– Ez neked rendben van? – kérdezi Scottie. – Nem zavar, ha mással látod?

Hátralépek tőle. – Miért csinálod ezt? Húsz szónál többet nem beszéltünk, mióta találkoztunk. Miért vagy ilyen beszédes most?

– Mert ő a barátom. És a barátok segítenek egymáson, amikor lehetőségük van rá.

– És szerinted ez segít neki?

Mosolyog. – Te egy jó ember vagy, Jay Stetson. Csak egyszer találkoztam Gabbyvel, de igazán lenyűgözött. Mi a baj azzal, ha azt remélem, két jó ember összejön?

Felemelem a szemöldököm és a bolt eleje felé indulok. – Hagyd meg Cupido dolgát Cupidónak, Scottie.

– Nem vagy vicces, Jay.

Mondták már máskor is.

Mr. Thomas átadja a kártyámat és a számlát. Megköszönöm neki és kimegyek a boltból, beszállok a kocsimba, mielőtt bárki más sarokba szorítana.

A Scottie-val való találkozás megizzasztott. A gondolat, hogy egy másik fickót látok kisétálni Gabby házából reggel, ahogy azt Dellánál láttam, megemelte a vérnyomásom.

Senki sem érdemli meg Gabbyt. Ezen már rengeteget gondolkodtam. Éjjelente ébren tartott, reggelinél is ezen járt az agyam, délutánonként is elkísért. Nem is arról van szó, hogy csupán vonzódom hozzá. Ez több annál. Ez a több annál tart benn engem a házamban. A saját sávomban. A bajtól távol.

Senki sem elég jó neki. Ki az, aki elég megbízható ahhoz, hogy kezelje az ő édes, jóhiszemű személyiségét és vagány, keményfejű természetét?

Kiben lehet bízni, hogy átsegíti Dylant a nehéz éveken, és távol tartja Cartert a leeresztett kosárlabdától.

Én biztosan nem. És más se, akit ismerek.

Valószínűleg a világon senki.

De ez nem tántorítja el őket a próbálkozástól. És őt sem fogja megállítani, hogy az egyikükbe beleessen.

Beindítom a kocsit, és kihajtok az utcára. Fontolóra veszem, hogy megállok Betty Lou-nál egy szelet pitére, de meggondolom magam. Pocsék a hangulatom, és nem akarok bunkón viselkedni senkivel.

Megcsörren a telefonom, és megnyomom a gombot a kormányon, hogy felvegyem. – Halló?

– Mit csinálsz? – kérdezi Lark.

– Hazafelé tartok a barkácsboltból. Veled mi van?

– Megyek egyik farmról a másikra. Utálom, amikor minden nedves, mint most. Nyakig ér a sár, akármikor szállok ki a kocsiból.

– Válts szakmát.

– De hát olyan jó vagyok abban, amit csinálok.

– Folyton ezt mondod.

Nevet. – Azért hívlak, mert megígértem az egyik ügyfelemnek, hogy a hétvégén meglátogatom a fia új bárját Loganben.

Felnyögök, mert tudom, hová vezet ez az egész, és most nincs kedvem bárba menni.

– Figyelj, ez egy új hely – a Murray’s on State. Fél órán át beszélt róla. Aztán vett tőlem egy csomó cuccot, és azt hajtogatta, hogy menjek el. Így azt mondtam, elmegyek. És te velem jössz.

– Ja, ami azt illeti. Szerintem nem tudok.

– De igen.

Pislogok. – Mit mondtál?

– Azt mondtam, velem jössz. Nincs okod arra, hogy egyedül ülj otthon a hétvégén, a Törölközős Lányra gondolva és arra, miért nem kaphatod meg.

Köcsög. – Nem ezt fogom csinálni.

– Nem, nem fogod, mert velem leszel. Megígértem az embernek, hogy megyek, Jay. És te vagy az egyetlen barátom, aki nem nős és nem totál nyomasztó.

– Jézus, köszi.

– Különben is, mi más dolgod lenne.

Bekapcsolom az irányjelzőt és elindulok a Bittersweet Courton. – Ó, millió dolog jut eszembe, amit csinálnom kell.

– Tedd lejjebb őket a listán.

– Én...

– Nem érdekel, Jay. Rohadtul nem érdekel, mit mondasz. Holnap velem jössz a Murray’sbe. Később írok egy időpontot.

Sóhajtva lassítok, ahogy Gabrielle felé közeledem.

A szívem megdobban, ahogy meglátom a kocsiját a felhajtón. A függönyök szét vannak húzva, és Carter a verandán van, a kosárlabdáját pattogtatja. Integet, és széles, ferde mosolyt villant rám.

Beállok a garázsba és kikapcsolom a motort, a telefont hangszóróra állítom. Ahelyett, hogy kiszállnék, csendben ülök.

Egy kis részemnek sincs kedve kimozdulni Larkkal holnap este. De ha nem teszem, akkor csak ülök majd és merengek.

Talán, ha elmegyek, megtöri rajtam Gabrielle bűbáját.

– Jó – mondom, kimászva a kocsimból. – Elmegyek.

– Pompás. Holnap írok. De most érek ide a farmra, úgyhogy mennem kell.

– Holnap találkozunk.

– Csá.

Bezárom a kocsit és megfordulok és... – A francba! Carter, haver, figyelmeztesd a fickót, ha csak így odalopakodsz.

Kuncog. – Mit csinálsz, Jay?

– Most értem haza.

– Honnan?

– A barkácsboltból.

– Miért?

Felnyögök. – Mert ki kellett fizetnem a számlámat. Akarsz még tudni valamit, mielőtt bemegyek?

Oldalra dönti a fejét. – Még mindig morcos vagy, értem.

– Nem vagyok morcos, Carter. Felnőtt problémáim vannak, és néha azokat komolyan kell venni. – És nem válaszolni a szomszéd kölyök millió kérdésére.

– Csináld azt, ami anya csinál, amikor felnőtt problémái vannak.

Beszélj csak, kölyök. – Mit csinál az anyád?

– Hát, néha bort iszik. Szereted a bort?

– Ez jó. Mi mást csinál még?

– Néha kifesti a házat. Egyszer, egy hét alatt három különböző színűre festette a konyhát!

Mosolygok. – Ez jó stratégia.

– És néha sír. – A mosolya reszketeg. – Azt mondja, nem azért, mert szomorú. Hanem mert feldolgozza a problémáit, és a sírás segít. – Vállat von. – Nem értem, de azt hiszem, van értelme. Mit tudom én? Gyerek vagyok.

Rés hasad a szívem közepén.

Leguggolok, így szemtől szemben vagyunk. – Sírt mostanában?

– Um… – Az arca ráncolódik a gondolkodástól. – Igen. Tegnap este, szerintem. De Dylan bunkó volt vele, és aztán elvesztett egy középső nevet vagy valami  ilyesmit. Nem tudom. Nyilvánvalóan, ez rossz. És aztán azt mondta, hogy csak egy ölelést akar. Így a lehető legnagyobbat adtam neki, amit tudtam, és ragacsos puszit nyomtam az arcára. Ragacsos cukorkát ettem. Azt utálja. De egy ragacsos puszi is jobb a semminél. Ezt mondtam neki is.

Kuncog, és a repedés a mellkasomban elmélyül.

– Jó, hogy van ilyen ember, tudod?

Gabrielle szavai a pincéből átlendülnek az agyamon.

Megérdemel egy olyan embert, aki átöleli és fedezi a hátát. Tudom, hogy akarja. És férfiak sora fogja várni, hogy megadja neki.

Vajon könnyebb lesz, látni, hogy valaki más adja meg neki a figyelmet? Könnyebb lesz lenyelni, hogy nem az enyémet kapja meg?

A fenébe, Melody, hogy ezt tetted velem. És a fenébe, Scottie, hogy eszembe juttattad.

– Jobb, ha hazamész, kölyök – mondom, és újra felállok.

– Oké.

– Tégy meg egy szívességet, rendben?

Bólint, kis fürtjei ugrálnak.

– Ha anyukád szomorúnak látszik, mindenképp öleld meg nagyon. Megteszed? – kérdezem.

– Oké.

Szélesen elmosolyodik, mielőtt rám veti magát. A karjai körülfogják a lábaimat, és teljes erejéből szorítja őket, szinte felborít.

– Mi az? – kérdezem kuncogva.

Felnéz rám. – Te is szomorúnak tűntél. Így megölellek. Jobban érzed magad?

– Igen. – Lehúzom magamról. Úgy csüng rajtam, mint egy majom. – De most jobb, ha hazamész.

Leül, megszakítva a kapcsolódást. Aztán hátracsúszik, és feláll.

– Legyen szép estéd, Jay – mondja.

– Neked is, Carter.

Felveszi a labdáját a felhajtóról, és a járdán pattogtatja.

Kirekesztem őt, a labdát és a sok gondolatot az anyjáról, amennyire tudom, és bemegyek a házba.

„De Dylan bunkó volt vele és aztán elvesztett egy középső nevet vagy valami ilyesmit. Nem tudom. Nyilvánvalóan, ez rossz. És aztán azt mondta, hogy csak egy ölelést akar.”

Emlékeztetnem kell magam – folyamatosan –, hogy Gabrielle nincs egyedül. Vannak gyerekei. Barátai. És végül lesz valami fickó, aki átkarolja, megöleli, és segít, hogy ne egyedül élje az életét.

És én… itt leszek.

Bármennyire is idegesít, így kellene lennie.

Így kell lennie.

14. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Suzy

 

– Ne tegyetek be mindent a kosárba, amit megláttok, jó? – kérem a két gyerekemet.

– De anya – mondja Carter a nevemet egy egész mondattá formálva. – Ezek kellenek.

Kikapom a dobozt a kezéből. – Nincs szükséged cseppfolyósított cukorra piros ételfestékkel és savanyú szórással. – Visszateszem a polcra. – Rengeteg okom van rá, miért nem fog ez megtörténni.

Az élelmiszerbolt Loganben kellemesen zsúfolt. Elég ember van odabent, hogy nyitva tartsák az ajtókat, de nincs olyan sok, hogy elkezdjek nekik menni a saját kocsimmal. A legtöbb ember a nagyáruházban vásárol a város másik felén. Én inkább a családi vállalkozásokat kedvelem, ahol van kézműves szappan és diákcsemege.

– Milyen volt a suli? – kérdezem Dylant. Nem igazán beszélt velem azóta, hogy vagy egy órája felvettem. A legtöbb kommunikációnk morgás és bólintás. Ez nagyon mókás számomra. – Jó napod volt?

Morog.

– Mit szólnál ehhez – mondom, felkapok egy doboz instant zabpelyhet. – Egy morgás az igen és kettő a nem.

Rám néz.

– Vagy használhatsz angolt is – mondom. – Rajtad áll.

– Néha tényleg nem kedvellek – mondja.

– Ja, hát, legalább angolul mondtad.

A szemeit forgatja, és nem hajlandó rám nézni.

Carter megfogja a karomat, és a bicepszemre támasztja a fejét. – Nekem jó napom volt, anya, Bedobtam egy büntetőt a tesiórán. Mindenki tapsolt.

– Ez csodás, Carter.

– És a legszebb virágot is én készítettem rajzórán. Tudom, hogy Mrs. Templesman is így gondolta. Láttam az arcán. Addig rángat, míg lefelé nem nézek. Ismered azt az arcot, amikor azt mondod valakinek, hogy aranyos a babája, de nem igazán gondolod komolyan?

Küzdök a nevetés ellen.

– A tanárnő mindenki virágjára így nézett, az enyémet kivéve. – Ragyog. – Majd hazahozom neked, amint leveszi a folyosó faláról.

– Alig várom.

– Kaphatok szárított marhát? – kérdi Dylan feltartva egy dobozt.

– Persze.

Fesztelenül bedobja a kocsiba.

Ez a hét kudarc volt. Az eső miatt semmit sem tudtam csinálni odakint, és a Jay Stetson miatti frusztrációm sok mindenben megakadályozott odabent. Akárhányszor megfogtam egy kalapácsot, vissza kellett fognom magam attól, hogy ne hajítsam keresztül az udvarán az ablakába, azt kiabálva – Szedd össze magad, seggfej. Szerdára inkább frusztrált voltam, mint dühös. Tegnap inkább zavart voltam, mint frusztrált. Megtanultam, hogy a szomszédommal való foglalkozás egy utazás.

Jóképű. Vicces, amikor leereszti a védelmét. Meglepően jól bánik a fiúkkal.

A hangjától megremegek, és az érintésétől elolvadok.

És ezért nem fogok vele foglalkozni többé.

Megállok a kocsival, és leveszek egy zacskó popcornt a polcról. – Ez jó móka lehet Cricketnek ma estére. Ez parmezános fajta.

– Nem maradhatnék egyedül otthon? – kérdezi Dylan.

– Nem.

– Anya. – Kitágulnak az orrlyukai. – Tizennégy vagyok. Nem vagyok kisgyerek.

– Tudom, Dylan. És tudom, hogy egy kicsit el kell engednem téged. De csak most költöztünk a városba és…

– És nem engeded, hogy otthon maradjak, miközben Cricket az utcában lakik. Ugye tudod, hogy arra kényszerítesz, hogy bébiszitterhez menjek a hétéves öcsémmel?

Sóhajtok. – Ott lesz Kyle.

– Ő ott lakik, anyám.

Figyelmen kívül hagyom egy idős nő pillantását, ahogy elmegy mellettünk, és a gyerekemre fókuszálok.

– Megbeszélhetnénk ezt máshol, jó? – kérdem.

– Persze. Vagy inkább ne beszéljünk róla soha. Egyébként is ezt akarod.

Hátat fordítok Carternek, és az idősebbik fiamra nézek. Amint beszélni kezdenék, Scottie szavai jutnak eszembe.

– Emlékszem, arra gondoltam, ha ő újra mosolyogni tud, akkor én is. Akkor még nem tudtuk, de segített nekünk meggyógyulni azzal, hogy meggyógyította magát.

– Az ok, amiért nem akarom, hogy otthon maradj ma este, az, hogy aggódni fogok érted – mondom nyugodtan. – Még nem érzem magam jól amiatt, hogy a városon kívül vagyok, miközben te egyedül vagy otthon a sötétben. De – mondom, mielőtt közbevágna –, elkezdhetek adni neked nagyobb szabadságot, ha továbbra is jársz iskolába, jól viselkedsz Carterrel és kedves leszel velem. Ez a tiszteletről szól, Dylan. A bizalmat ki kell érdemelni. Mutass felém egy kis tiszteletet, és én egy kicsit jobban bízom benned.

Kissé elkomolyodik. – Vagy egyszerűen csak otthon maradhatnál.

Erről van szó? Azért taszít el, mert azt akarja, hogy otthon maradjak? Vagy csak mérges, mert terveket készítek, először azóta, hogy Christopher meghalt?

– Nézd, ezt meg kell tennem, Dylan. Nekem is nehéz. De ideje abbahagyni a félelmet és a szomorúságot, és tovább lépni az életünkben. Nem kell egyszerre megcsinálnunk, de lépéseket kell tennünk ebbe az irányba.

– Gondolod, hogy apa is ezt akarta volna?

Édes fiam. Megfogom a kezét. – Tudom, hogy apa is ezt akarta volna.

Elhúzza a kezét, és elfordul. Szipogok, ahogy csatlakozik Carterhez a kocsi elejénél.

– Te vagy az, Gabrielle? – Egy golfsapkás idősebb férfi áll meg mellettem. – Teringettét, te vagy az. Hogy vagy, kedvesem?

Ahogy azt mondta, kedvesem, az vezet nyomra. Nevetek. – Billy Madrid, hogy van?

– Még virulok – mondja egy gyors ölelésbe húzva. – Hallottam, hogy visszajöttél a városba. Az Alden Közösségi Klubban beszélték a múlt este.

– Pontosan mit?

Visszatartom a lélegzetem, míg elmagyarázza, remélve, hogy nem említi a törölközőt.

– Csak, hogy Juanita Miller látta a minap, hogy kiteszed a gyerekeket az iskolánál – mondja. – Azon voltunk, hogy küldünk neked egy kártyát, és meghívunk a találkozónkra. De mivel itt vagyok, akkor inkább meghívlak téged személyesen.

– A régi Alden Közösségi Klub. Mit csinálnak mostanában?

– Még mindig végzünk jótékonysági munkát, természetesen. – Megrázza a fejét. – Az anyád volt a legjobb adománygyűjtő, akit valaha ismertem. Bárkit meg tudott győzni, hogy adományozzon.

A szívem megdagad az említésére.

– Hé, anya – mondja Carter Dylannel a sarkában.

Megvárom, míg odaérnek, és rájuk nézek, hogy emlékeztessem őket a jó modorra.

– Gyerekek, szeretném nektek bemutatni Billy Madridot – mondom. – Ő volt a középiskola igazgatója, amikor oda jártam, és egy klubba járt a nagymamátokkal.

– A nagymamátok csodálatos hölgy volt – mondja Billy megrázva mindkettejük kezét. – És az anyukátok is elég különleges.

– Mi nagyon szeretjük őt – mondja Carter felmosolyogva rám.

– Fogadok, hogy így van – mondja Billy. – Tudod mit, Gabby, fejezd be a vásárlást. A klub minden pénteken Betty Lou-nál találkozik halfogyasztós estére, és keddenként van a heti találkozónk a közösségi épületben a parkban. Örülnénk, ha csatlakoznál.

– Megpróbálok.

Vigyorog. – Öröm volt veletek találkozni, fiúk.

– Magával is – mondja Dylan, nézve, ahogy elsétál.

Carter nem vesztegeti az időt, hogy visszatereljen az aktuális tevékenységhez. – Hallgass meg minket. Kapunk egy egészséges gabonapelyhet és egy cukros gabonapelyhet. És így van egy tál egészséges kajánk, és egy tál finom.

– Jó – mondom, túl könnyen megadva magam. Ez nem ígér túl sok jót a bevásárlás többi részére. – Hé, fiúk. Elfelejtettem narancslevet venni. Visszaszaladnátok, és hoznátok egy kannával, kérlek?

– Rostost vagy nem rostost? – kérdi Dylan.

– Kicsit rostost, de ne legyen darabos.

Elindulnak a bolt hátsó részébe, közben Dylan okítja Cartert, hogy ne zavarja az embereket, amit ironikusnak találok.

Megállok az akciós fűszeresrekesz mellett, hogy megnézzem az emailjeimet. De amint betöltődik, jön egy üzenet.

Della: Készen állsz a ma estére?

Én: Alig várom.

Della: Felvegyelek nyolc körül?

Én: Általában már ágyban vagyok nyolckor. Ha! Ha elalszom, támassz fel és adj italt a kezembe.

Della: 😐

– Hűha – mondom, ahogy a kocsi zörög. Egy nyalábnyi dolgot tesznek a többi dolgaink közé. – Ez több volt egy narancslénél.

– De egészséges – mondja Carter. – Sajtrudak. Joghurt eperrel.

– Bagelek – mondja Dylan összerezzenve. – De a krémsajt tejtermék. Kábé.

Sóhajtok és elindulok. – Fogalmatok sincs srácok, hogy manapság mennyibe kerül az étkezés. Ha továbbra is így fogtok enni, muszáj lesz valódi munkát szereznem. – Elnevetem magam. – Ugyan, fiúk. Ez vicces volt.

– Totál anyás vicc – mondja Carter megnevettetve Dylant.

– Egy hétéves viccén nevetsz, az enyémen meg nem? Király.

Carter elszalad tőlünk, és egy doboz fánkkal jön vissza.

– Nem – mondom fejrázva. – Van bagelünk és krémsajtunk, Dylannek hála. Nincs szükségünk ilyen sok ételre. Pocsékba megy. – Gondolom. Úgy, ahogy esznek, talán nem.

– Ez nem nekünk lesz – mondja Carter.

Dylan összehúzott szemöldökökkel néz rám.

– Akkor kinek lesz? – kérdezem.

– Jaynek.

Lelassulok. Azt mondta, Jay? Biztosan nem. – Tessék?

– Ez Jaynek lesz – mondja megint.

Eltart egy darabig, míg összeszedem magam.

– Miért veszünk fánkokat Jaynek? – kérdezem zavartan.

– A szomszédunkról beszélünk? – kérdi Dylan.

Vállat vonok. – Azt hiszem.

– Igen, butus. A szomszédunkról, Jayről. Hány másik Jayt ismersz? – kérdi Carter.

Megvakarom a homlokom. – Szóval, miért veszünk fánkokat Jaynek?

– Mert – mondja Carter, mintha túl lassúak lennénk és fel kéne zárkóznunk – szomorú volt. Így valami finomság kell neki. Mert ez kedves dolog, és kedvesnek kell lennünk a szomszédainkkal. Ezt mondod mindig. Bánj úgy a szomszédaiddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Ha én lennék szomorú, fánkot akarnék.

Ez azelőtt volt, hogy a szomszédunk dühítő, zavarba ejtő, káprázatos férfi volt, akinek a létezését ez idő tájt szeretném elfelejteni.

Dylan rám néz. – Nálad van a labda.

Elkezdek beszélni, de megállok. Olyan sok kérdésem van, hogy nem tudom, hol kezdjem.

– Nem láttuk Jayt a múlt hétvége óta – mondja Dylan. – Honnan tudod, hogy szomorú?

Hát, hétfőn láttam őt a pincében, de az nem oszt, nem szoroz.

– Lehet, hogy te nem láttad őt, de én igen – mondja Carter egyik lábáról a másikra ugrálva. – Tegnap találkoztam vele.

– Hol? – kérdezem.

– Elmentem a házához. Megint fel kellett fújtatni a labdámat, és megkérdeztem, hogy használhatnám-e a pumpáját. De megint morcos volt, így nem kérdeztem meg.

Kénytelen vagyok nyelni. – Nem megkértelek, hogy hagyd őt békén?

– Igen, így volt. De ő a barátom. És felnőtt problémái vannak, és szomorú. Ezért találkoznom kell vele. Te is ezt csinálod. Te tanítottál erre.

Sosem gondoltam, hogy megbánhatom, amiért a gyerekeimet jó modorra tanítom. De tessék.

– Miért gondolod, hogy felnőtt problémái vannak? – kérdezem olyan hanyagul, ahogy csak tudom, míg az agyam túlórázik.

– Ő mondta. – Vállat von, óvatosan a kocsiba teszi a fánkokat. – Elmondtam neki a trükkjeidet és azt, hogy próbálja ki őket.

Kidüllednek a szemeim. – Mit mondtál neki?

– Hogy bort iszol. Vagy, hogy többször kifestesz egy szobát. Vagy… sírsz.

Egy pillanatra behunyom a szemeim, és próbálok nem meghalni a helyszínen.

Dylan grimaszol. – Carter, miért nem megyünk megnézni, hogy van-e görögdinnye?

– Oké!

Rámosolygok Dylanre, miközben elszökdécselnek a zöldség-gyümölcs részlegre.

– Engedd el – suttogom. – Nem számít, mit mondott Carter Jaynek. Jay számodra semmi. És ő akarja, hogy így legyen. Szóval, kit érdekel?

Lenézek a telefonomra, és egy újabb ördög emojis üzenetet látok Dellától.

– Érezd jól magad ma este, és csak lépj tovább – mondom halkan. – Baszd meg, Jay.

Csak ne szó szerint.