9.-10. Fejezet

 

9. fejezet

 

Jay

 

Fordította: Mandy

 

– Ez egy rémálom. – Ugyanúgy kortyolgatom a kávémat, mintha egy vonatszerencsétlenséget néznék. Mert igazából, ez ugyanaz. – Ne csináld! Ne csináld!

Gabrielle felmászik egy létrán, ami a háznak van támasztva. A lábak nem egyenes talajon állnak, és esély sincs arra, hogy a létra állva maradjon, ha néhány fokkal feljebb mászik. A gyomrom felkavarodik, és visszatartom a lélegzetem.

Egy lépés. Kettő.

– Francba – sziszegem, mikor elkezd imbolyogni.

Átnéz a válla felett. Aztán lassan visszaereszkedik a talajra. Amint a lábát megveti a földön, megkönnyebbülten kifújom a levegőt.

A tekintetem a ház végére siklik, ahol Dylan üldögél a terasz végén. Úgy bámulja a fúróját, mintha még sose látott volna ilyet. Lehet, így is van.

– Ne nézelődj – motyogok hangosan, elfordulva az ablaktól. – Nem a te problémád.

Kényszerítve magamat bemegyek a nappaliba – abba a helyiségbe, ahonnan nincs kilátás a szomszéd házára. Azon kaptam magam, hogy a reggel nagy részét úgy töltöttem, hogy őket figyelem, mint egy megszállott őrült.

Nem számít, hogy ma nincs semmi dolgom, és néhány óra alatt meg tudnám csinálni a dolgaikat. Egyáltalán nem számít. Miért? Mert nem keveredek bele.

Mert tegnap este kurvára majdnem megcsókoltam Gabrielle-t.

Annak ellenére, hogy az a pillanat már tizenkét órája történt, még mindig nem sikerült lenyugodnom. Még mindig buzog bennem az adrenalin.

Nem tudom, mi történt vagy mi jött rám. Nem szoktam így elveszíteni a kontrollt. De a szám már csak centikre volt az ajkaitól, mikor a valóság megcsapott és rájöttem, hogy mit csinálok.

Lehet, hogy beszippantott a pillanat. Vagy a lány valódisága, sebezhetősége lágyított meg. Már nagyon rég volt, hogy valaki ilyen nyílt, ilyen őszinte volt.

– Csak újra nőnek akarom érezni magam. A szerelem nem is szükséges. Csak egy okot akarok, hogy péntek esténként kiöltözhessek. Csak szeretnék valakit, akivel nevethetek, akihez odabújhatok – valakit, akivel jókat szexelhetek.

Megfeszül az állam. És a farkam is.

Az önuralmam volt az egyetlen puha dolog.

– Lehet, hogy el kéne költöznöm – mondom, és megrázom a fejem. – Ha nem tudom kitalálni, hogy kezeljem ezt, összecsomagolok és elindulok valahova. Alaszka szép az évnek ebben az időszakában.

De még talán Alaszka sincs elég messze ahhoz, hogy kitöröljem őt az agyamból.

Az a baj, hogy Gabrielle egy csodálatos nő, akivel eltölthetném az időmet, ha készen állnék rá. De nem állok. Ha elképzelem őt a karjaimban, az ágyamban, elveszve benne… azt azonnal követi az a gyomorforgató érzés, ami túlságosan is ismerős.

Ez olyasmi, amit nem akarok újra. Nem hiszem, hogy túlélném.

– Egy pillanatig a helyén kell tartanod a csavart, Dylan – mondom, és rájövök, hogy újra a konyhaablaknál vagyok. A csavar újra leesik a földre. – Gyerünk, kölyök. Nézz után a YouTube-on, vagy valami.

Visszapillantok a ház elejére, és majdnem félrenyelem a levegőt.

Gabrielle áll az elülső gyepen, szemben a házzal és egy pöröly van a kezében.

– Ó, bassza meg! – Lecsapom a bögrét a pultra, és kiviharzok az ajtón. – Egyszerűen képtelen vagy nyugton maradni, Jay. Nem okolhatsz majd senkit, csak magadat.

Gabrielle felnéz, csípőre teszi az egyik kezét és morcos az arca. Nem örül, hogy lát.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdezem átmasírozva a gyepen.

– Mi közöd hozzá?

– Nem is tudom. Hívj csak egy aggódó polgárnak.

Olyan arcot vág, ami azt üzeni nekem, hogy húzzak el a francba. – Bontós nap van. Úgyhogy ha megbocsátasz, dolgom van.

– Nézd – szólalok meg, és a frusztrációm egyre csak nő. – Tudom, hogy a bontós nap bájos az összes otthonfelújító műsorban. De a való világban, ha nekiesel valaminek egy pöröllyel, csak még nagyobb rendetlenséget csinálsz, amit fel kell takarítani.

– És?

A szememet forgatom. – Mit próbálsz csinálni?

– Most például egy nagyon kíváncsi és nem szívesen látott szomszédomat próbálom rávenni, hogy hagyjon békén.

Apró állát makacsul előretolja, mintha kemény csajnak akarna látszani. Mellei majdnem kicsúsznak az asszimmetrikus felsőjéből. Egy védőszemüveg lóg a nyakában és bakancsot visel – rövidnadrággal. Nehéz komolynak maradni.

– Hadd segítsek – mondom, leküzdve a mosolygást.

– Már megköszönted a pólót. – Elfordul a tornác felé. – Már eleget tettél.

Ó. Szóval erről van szó.

Hátrahúzza a pörölyt, készen áll megtámadni egy ártatlan korlátoszlopot. Kikapom a kezéből, mielőtt lecsaphatna.

– Hé! – kiált fel, és megpördül. Ujjai még mindig behajlítva, ahol a nyél volt a kezében. – Mit művelsz?

– Abbahagynád végre a hisztit, és beszélnél velem?

Felhorkan. – Nevetséges vagy. Nevetséges. Én hisztizek, és te akarsz beszélgetni. Megszakadok a röhögéstől.

– Akkor látnod kéne, mikor vicces próbálok lenni.

– Tegnap este az első sorba szólt a jegyem, hapsikám.

Vigyorgok. – Hapsikám?

Legyint egyet a levegőben. – Mindegy. A nagymamám szokta ezt mondani. De nem ez a lényeg. – Elém lép. – A lényeg az, hogy...

– A lényeg az, hogy nem csókoltalak meg tegnap este.

Gabrielle beszívja a levegőt, és most először nem szólal meg. Teljesen a tudatában vagyok annak, hogy Dylan bármelyik pillanatban feltűnhet a ház oldalában, úgyhogy gyorsan és csendesen beszélek.

– Azt hiszem, ez sokkal hatásosabb volt, hogy elhallgattassalak, mintha megcsókoltalak volna.

Ez visszahozza őt az életbe.

– Tudni akarod, hogy miért vagyok dühös? Rendben. Elmondom neked – mondja. – Nem azért, mert nem csókoltál meg. Hiszed vagy sem, túl fogom élni a csókod nélkül. Az dühített fel, hogy teljesen hülyét csináltál belőlem. Te kezdeményeztél. Te viselkedtél úgy, mintha akarnád. Aztán mikor már én is nyitott lettem volna rá, te a képembe nevettél.

– Én nem nevettem a képedbe.

Rám mered.

Szemeiben a felszínre úszik a fájdalom. Az ajka még lejjebb biggyed. Hangja tele van frusztrációval és fájdalmasan élesedik. Ezért magamba rúgok egyet.

Erre nem számítottam, hogy azt hiszi, szórakoztam vele. Nem veszi észre, hogy ő egy főnyeremény? Minden normális férfi a lelket is kicsókolná belőle.

Egyértelmű, hogy velem van a probléma. Ő nem látja ezt?

– Gabrielle, ne haragudj – mondom, miközben a szemébe nézek. – Meg akartalak csókolni, de aztán meggondoltam magam az utolsó pillanatban.

Megrándul, de gyorsan összeszedi magát.

Basszus! – Nézd, ha megcsókoltalak volna, az a pillanatnak szólt volna. Meg akartalak csókolni? Hát persze. Gyönyörű vagy.

Te vagy az első nő hosszú idők óta, aki megdobogtatta a szívemet. Ezért vagy veszélyes.

Arca halvány rózsaszínbe borul.

– De rosszul tettem volna, ha megteszem, mert sehova nem vezetne – folytatom. – Nem akartam hamis reményt kelteni.

– Mi olyan szörnyű bennem, hogy nem vezethet sehova? Mármint elméletileg, természetesen.

– Egyetlen porcikád sem.

Bámulunk egymásra, egyikünk sem hajlandó feladni. Nem én fogok félrenézni először. Azt akarom, hogy lássa, igazat mondok.

Azt akarom, hogy tudja, nem ő a probléma.

Végül leereszti a vállait. – Mindegy. Add vissza a pörölyömet.

– Ha tényleg ki akarod szedni a korlátoszlopokat, csak egy sima kalapácsra van szükséged – mutatok rá az egyikre. – De nézd, hogy kapcsolódnak egymásba. Kívülről vannak szögelve. Ha erről az oldalról gyepálod, nem fognak kipattanni. Legalábbis nem könnyen.

– Ó. – Előrehajol és tanulmányozza a szögeket. – Szóval a tornácon kéne lennem és belülről kéne kiütögetnem őket, amerre állunk.

– Sokkal egyszerűbb lenne, és tisztább is.

Kifújja magát. – Rendben. Jó meglátás. Köszi.

– Szerezz magadnak egy kalapácsot, Mindentudó kisasszony – meglengetem a pörölyt, ahogy elsétálok. – Megmutatom a fiadnak, hogy kell használni egy fúrót.

– Meg tudom neki én is mutatni.

Ránézek a vállam felett. – Ezt fájdalmas nézni is. Ne hagyd, hogy a szükségesnél tovább szenvedjek.

Állja a tekintetemet néhány másodpercig. Ahogy múlnak a másodpercek, az arckifejezése bosszankodóból játékosan arrogánsba változik, amitől baromi keménnyé válik a farkam.

– Ha itt akarsz lődörögni, csak tessék – mondja vigyorogva. Végigsiklik a tekintete a testemen, le a nadrágomban lévő dudorig, majd újra felpillant a szemembe. – Addig foglak hagyni szenvedni, míg csak tudom.

Összehúzom a szemem. Menj haza. Fordulj meg, és addig tűnj el innen, míg nem cseszel mindent el. Most, Jay.

De amíg ezt végiggondolom, már a hátsó teraszon találom magamat Dylannel.

– Mit keresel itt? – kérdezi, és feláll, ahogy megjelenek a ház oldalánál. A fúró az oldalán lóg.

Bárcsak tudnám. – Kell egy kis segítség?

– Nem.

Nekitámasztom a pörölyt a terasznak. – Minden rendben. Ne aggódj.

Megfeszül az álla, és csendben marad.

– Nézd, fiú, én nem az ellenséged vagyok – mondom.

– Azt majd én fogom eldönteni.

Á, hát itt van az a nagyszájú kis szarházi, akire emlékszem.

Dylan keménykedik, és egy részem pokolira tiszteli ezért. Minden bizonnyal egy kis faszfej lesz. De férfi próbál lenni, a legjobb módon, amit ismer. Megpróbálja megvédeni az anyját és az otthonát tőlem, a pasitól, akiről az ösztönei azt súgják neki, hogy veszélyt jelenthet.

Nem téved, és nem akarom semlegesíteni a veleszületett érzékét, hogy hallgasson a zsigereire.

Ki kell találnom, hogy tudnám rávenni, hogy engedjen segíteni, miközben hagyom, hogy megőrizze a hatalmát a területe felett.

– Hé, nem hibáztatlak – felelem. – Mindig bízz az ösztöneidben.

Zavartam összehúzza a szemöldökét.

Rápillantok az egyik kilazult korlátra, amit az ablakból láttam, hogy bütyköl.

– Ó, fogadok, hogy ezzel rengeteg időd elmegy majd – mutatok rá a korlát végére, amit megpróbált helyrehozni. – Ez szívózik veled, mi?

Óvatosan bólint.

– Lehet, hogy nincsenek elég hosszú csavarjaid, hogy rögzítsd, igaz? – kérdezem.

– Nincsenek. De majd szerzek.

Végigsimítok az államon. – Ács vagyok, és láttam már ilyet sokszor. Próbálkozhatsz a csavarokkal, de jobb lenne, ha az egész deszkát kicserélnéd. – Megvonom a vállam. – Ez a szakmai véleményem. Vagy megfogadod, vagy nem.

Nyel egy nagyot, és engem néz figyelmesen. – Miért vagy ilyen rendes velünk?

Sarokba szorít a kérdésével. Egy pillanatra kizökkent. Miért vagyok ilyen rendes veletek?

– Úgy értem, tudom, miért vagy ilyen kedves az anyámmal – folytatja. – Valószínűleg le akarod fektetni.

– Nos, Dylan, ez nem az a beszélgetés, amit veled fogok lefolytatni.

– De akkor miért vagy kedves velem?

A szívem zakatol a mellkasomban és úgy döntök, hogy őszinte leszek vele. – Mert azt remélem, hogy valaki most ugyanilyen kedves az én lányomhoz… csak szimplán azért, hogy kedves legyen. Hátsó szándékok nélkül.

– Rendben – kis szünetet tart. – Ő hol lakik?

Remegve kifújom a levegőt és leszakítom a kérdéses deszkát a teraszról. Ennyi őszinteség elég is mára. – Egy csomó ilyen deszka van nálam a garázsban, csak a helyet foglalják. Akarod ezeket? Segíthetek áthozni őket.

Tekintete az enyémet kutatja.

– Szívességet tennél vele – mondom neki, remélve, hogy követi az utasításomat. – Amúgy is már el akartam ajándékozni valakinek. De elviheted te is. Csak el akarom tüntetni az útból.

Nem vagyok benne biztos, hogy belemegy. De végül sóhajt egyet. – Persze, miért ne.

Elindulunk a garázs felé, Dylan néhány lépéssel mögöttem jön. Adok neki néhány percet, hogy összeszedje magát, és előálljon egy tervvel, hogy fogja ezt kezelni. Ha nem teszem, úgy fog viselkedni megszokásból, mint egy gyerek, és azt senki nem akarja.

Én is kihasználom ezt a pár percet, hogy rendezzem a gondolataimat. Ez a reggel olyan irányba ment, amit nem láthattam előre.

Belépünk a garázsba, kiválogatom a deszkákat, összeszedek egy kupaccal, amit fel tud használni. A zaj miatt egy ideig nem tudunk beszélgetni. Hála Istennek.

– Ha túl hosszúak, csak jelöld meg, hol kell őket levágni, és itt le is tudjuk vágni őket – mutatok a fűrészeim felé.

– Igen. Rendben. – Kinyújtja a karját, míg én rápakolom a deszkákat. – Tényleg csak úgy nekünk adod?

– Hónapok óta itt hevernek.

Bólint. – Oké. – Körülnéz. – Jó sok szerszámod van.

– Már azóta szerettem dolgokat építeni, mikor annyi idős voltam, mint az öcséd.

– Ismered Cartert?

– Odajött hozzám tegnap este, azt akarta, hogy segítsek neki kosarazni. Az a srác egy örökmozgó.

Dylan elvigyorodik. – Ez Carter. – Tisztán látszik az öccse iránti szeretete. Ez érdekes, mivel láttam, hogy beszél mindenki mással. – Szóval, hogy tanultál meg építeni?

– Gyakorlással, többnyire. Szakiskolába jártam középiskolás koromban, és ott megtanultam az alapokat. Sokkal nehezebb, mint az emberek hiszik.

– Szóval házakat építesz, vagy mit?

– Nem az alapoktól. Az egy csomó macerával jár, amivel nem akarok foglalkozni. De sok felújítást végzek, és ez néha azt jelenti, hogy hozzáépítek egy szobát vagy lebontok egyet. Ilyesmiket.

– Ez nagyon menő.

– Van rosszabb módja is a megélhetésnek.

Bólint, láthatólag elégedett a kis vizsgálódásával. – Áll még az ajánlatod, hogy segítesz? Nem azért, mert nem tudom megcsinálni. Hanem, mert, tudod, lehet, hogy gyorsabban megy, ha ketten dolgozunk rajta.

– Nem gond. Van egy kis időm.

Elmosolyodik, a megkönnyebbülés az arcára van írva. – Köszi. Mit is mondtál, mi a neved?

– Jay vagyok.

– Én meg Dylan.

– Rendben, Dylan. Akkor menjünk át, és álljunk neki.

Visszaindulunk és átvágunk a gyepen. Gabrielle a tornácról figyel minket. A vigyora azt mondja, Köszönöm. Intek neki, azt mondva, Ne aggódj.

De én aggódok. Emiatt az egész miatt nagyon aggódok. Mert segíteni egy egyedülálló anyának, akihez rettenetesen vonzódom, az utolsó hely, ahol lennem kéne. Ez az a hely, ahol megesküdtem magamnak, hogy soha többet nem leszek.

Tudom ezt.

Szóval, miért nem maradtam egyszerűen csak távol?

10. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Mandy

 

Összegyűjtöm a földön heverő törött korlátoszlopokat és kupacba teszem őket a bejáró mellett. A ház eleje kicsit kopárnak tűnik nélkülük, de így még mindig jobb, mintha hiányzik minden harmadik és törött minden hatodik.

Az izmaim sajognak, miközben visszapillantok a házra és felmérem a kezem munkáját. Nem rossz.

A korlátoszlopokon kívül a teraszra vezető lépcső is hiányzik. Kitéptem az összes gazt a kertből és kirángattam néhány elburjánzott növényt. A teraszlámpa, ami legalább a nyolcvanas évek óta nem volt kicserélve, most a kukában van.

Még ki kéne takarítanom a facsemetéket az ereszcsatornákból.

A létra még a falnak támasztva áll, ahol hagytam. Megrázom, összeszedem a bátorságom, hogy újra megpróbáljam megmászni, Az ereszcsatornák álltak a támadási tervemben az első helyen, de berezeltem, amikor egy nem-is-erős szellő majdnem átdobott a gyepen.

Legalábbis én így éreztem.

– Szedd össze magad, Gabby! – mondom, miközben előveszem a kesztyűimet a zsebemből, és felhúzom őket. Aztán megmarkolom a létra rácsát. – Vonszold fel a segged oda, és intézd el ezt a szart.

Hangok szállnak a ház körül, felváltva az elmúlt néhány órában hallott kalapálást és fúrást. Egyik lábamat az alsó fokra helyezem. Dyan és Jay pillanatokon belül itt lehetnek, és megpróbálhatnak lebeszélni arról, hogy felmásszak. Basszus, ma már mindketten meg is próbálták. Azonkívül, ha három méter magasan leszek a levegőben, nehezebb lesz Jaynek felhozni a korábbi beszélgetésünket.

– Nézd, ha megcsókoltalak volna, az a pillanatnak szólt volna. Meg akartalak csókolni? Hát persze. Gyönyörű vagy. De rosszul tettem volna, ha megteszem, mert sehova nem vezetne.

Hmm.. Rendben.

Az ereszcsatornák, Gabs! Az ereszcsatornákra koncentrálj!

A létra most stabilabb, mint korábban volt. Ennek ellenére a testsúlyomat előredöntöm, hogy ne billenjek hátra. Nincs szükség arra, hogy az eddiginél több felesleges kockázatot vállaljak.

Jay hangja meleg, mély tónusai előbb találnak meg engem, mint én őt. A hangja végigsimít a testemen, és oly módon cirógatja, ami nem biztonságos egy nő számára sem, aki ilyen magasan van a földtől. Ha jobban belegondolok, akkor sem lenne biztonságos, ha mindkét lábammal szilárdan állnék a földön.

Még egyszer köszönöm az inget.

Még egyszer köszönöm az inget – motyogom Jay szavait, amik a fejemben visszhangzanak.

Belenyúlok a csatornába és kihalászok egy nehéz, elázott, undorító csomót. Ezt kéne hozzád vágnom, Jay!

Miért zavarta össze az agyamat a vegyes jelzéseivel? Nem akar kapcsolatot az emberekkel. Elfogadta a kávémat. Majdnem megcsókol, és gyönyörűnek nevez. Mindent megtett, hogy segítsen a fiaimnak. Nem akar semmit köztünk, nyilván, de akkor hogy kellene értsem a viselkedését?

Miért jön át? Miért tűnik fel nálunk két egymást követő nap? Miért fújja fel Carter labdáját, és segít Dylannek befejezni a verandát?

Összeszorul a belsőm, amikor eszembe jut a nadrágjában lévő dudor.

Nem hiszem, hogy azért packázik velem, hogy seggfej legyen. De azért mégis csak packázik. És azt tervezem, hogy én is szórakozni fogok vele.

Beledobom a kupac undormányt a vödörbe, amit korábban a létrára akasztottam.

– Ha anya a létrán van, annak sosem lesz jó vége – mondja Dylan.

Lepillantok rá. – Nagyon vicces.

– Bemegyek és lezuhanyozok. Nem akarom látni, hogy végződik ez a dolog.

– Mindent befejeztél a teraszon? – kérdem, figyelmen kívül hagyva, hogy Jay ott áll mellette.

Dylan bólint. – Igen. Jay segített nekem. – A szeme sarkából a férfi felé pillant. – Adott nekünk néhány deszkát.

Nem igazán értem Dylan hangszínét. Határozott és nyílt, szarkazmus nélküli, de szavai kicsit túl nyersek a társalgási stílushoz. Remélem nem volt egész délután ilyen kis vadóc Jayjel.

A figyelmemet most Jayre fordítom. A látványtól, ahogy az izzadt pólója a testére feszül, összeszalad a nyál a számban. Csak lazán, Gabby.

– Köszi még egyszer a deszkákat – mondom, utánozva a szavait a flanelinggel kapcsolatban.

Tudálékosan bólint, és nyelvét az arcába nyomja. Szemtelenül elvigyorodok, amit valószínűleg később meg fogok bánni. Ó igen. Most már csak sodródok az árral.

– Bemehetek? – sóhajt Dylan.

– Persze. Bemehetsz – mondom neki. – Köszönd meg Jaynek a segítséget.

Átugorja a hiányzó lépcsőket, és a teraszon landol. – Már megtettem.

– Dylan…

Az ajtócsapódás a válasza.

Felnézek az égre. – Szeretem őt. Szeretem őt. Szeretem őt.

Jay felkuncog.

– Remélem nem volt ilyen nyűgös veled – ááááá!

Előrehajolok, és olyan erősen szorítom a létrát, hogy égnek a bütykeim.

Jay tekintete égeti az arcomat. Nem merek ránézni.

– Miért nem jössz le onnan? – kérdi óvatosan.

Veszek egy mély levegőt és újra az ereszcsatorna felé fordulok. – Mert az ereszt tisztítom.

– Biztos vagyok benne, hogy várhat pár percet.

– Nem, ha már itt vagyok fent. – Végighúzom a kezem a trutyiban, és egy újabb marék undormányt merek a vödrömbe. A szagától felfordul a gyomrom. – Istenem, de büdös.

– Ha lejössz, befejezem helyetted.

– Köszi, de megoldom.

– Gabrielle…

Ahogy kimondja a nevemet – na az a vég! Gabrielle. Mintha ingerült lenne, hogy nem figyelek rá.

Hát, Mr. Stetson, bassza meg!

– Nézd – szólalok meg, és felé fordulok, míg meg nem pillantom. De vagy túl gyorsan mozdulok, vagy túlságosan elhajolok a háztól, vagy a létra áll ferdén… Vagy talán a három egyszerre. De bármi is az oka, a létra elkezd hátrafele dőlni. Nekicsapom a mellkasom a létrafokoknak, és próbálom a felső fokokat a tetőszegélyhez szorítani. – Szent Is-ten.

Zakatol a szívem. Izzadság gyöngyözik a hátamon. Azt számolgatom, hány törött csonttal fogok felébredni holnap, de aztán rájövök, hogy három méterre vagyok a talajtól.

Amikor lepillantok, Jay kezei a létrán vannak. A nagyon haragos tekintetéből ítélve bosszús.

Ennek nem kéne ilyen dögösnek lennie.

Nem mondom el neki, hogy ez nem segít. Lehet, hogy ezzel megállítja a létra billegését, de engem nem állít meg abban, hogy leessek, ha a térdeim zselatinná válnak a tekintetében lévő forróságtól. A létra tartása nem fog megakadályozni abban, hogy lecsússzak a fémen, miközben az orgazmikus vágytól pocsolyává olvadok.

Vigyorog.

Nem mondtam ki hangosan, ugye?

– Nézd, biztos vagyok benne, hogy te is meg tudod csinálni – szólal meg. – De elfogadni egy kis segítséget, amit felajánlanak, nem a gyengeség jele. Hanem az erősségé.

A szememet forgatom.

– Ne csináld, Gabrielle.

– Ne csináljam.. mit?

Viszonzom a vigyorát, amikor a célzás arcul csapja. Elsötétedik a szeme.

Igen, Jay. Képzelj csak el így engem.

– Ne aggódj – mondom. Lehúzom a kesztyűket és a vödör szélére dobom. – Nem várok választ. Már tudom.

– Akkor válaszolj.

A vállam felett figyelem őt. A vonásai kemények, az álla vonala olyan éles, hogy gránitot lehetne vágni vele. Olyan könnyű lenne hagyni, hogy ő nyerje ezt a szellemi párbajt… ha hajlandó lennék veszíteni.

– Csinálhatok bármit, amit akarok, míg annak nincs köze hozzád. – Vigyorgok, és felhúzom az egyik szemöldökömet. – Igaz?

Összehúzza a szemöldökeit.

– Ó, hagyd abba – sóhajtok drámaian, ahogy lefelé lépkedek a létrán. – Nyugi. Tudom, hogy nem akarsz engem. – Vagy legalábbis ezt mondod.

Alig lép hátra annyit, hogy legyen helyem lemászni.

A fenekem, aztán a hátam súrolja őt, ahogy lelépek a talajra. Egy hőhullám csap át rajtam, és tócsába gyűlik a hasamban. A szembefordulás egy tűzijátékhoz lesz hasonló, tudom. De azt is tudom, hogy nem tagadhatom meg, hogy szembeforduljak vele.

Megtörlöm a kezeimet, és ellépek Jay mellől. – Szóval Dylan az idegeidre ment, vagy emlékezett néhány illemszabályra, amit kemény munkával belé neveltem?

– Egészen jól viselkedett. – Jay elfojtotta a szavakat. Nagyon is. – Tanult is néhány új dolgot.

– Az mindig egy jó nap, ha valami újat tanulhatsz.

Megköszörüli a torkát. – Úgy látom, kiszedted a korlátoszlopokat. De mi a fene történt a lépcsőkkel?

– Ó! Azokkal? – Arra a helyre fókuszálok, ahol egykor a lépcsők álltak. – Nem voltak vízszintben, és tegnap délután majdnem beszakadt alattam a jobb oldalán, amikor a bevásárlószatyrokat cipeltem fel. Úgy gondoltam, hogy holnap újjáépítem őket, amikor felrakom az új korlátoszlopokat.

Várom a válaszát. Mikor világossá válik, hogy nem szólal meg, végül ránézek.

Egy vigyor játszik a szája szélén. Kezeit karba fonja a domború mellkasán. Szórakozottság látszik a vonásain a legnyugodtabb, leggondtalanabb módon, amit valaha is láttam rajta.

Ez nem akármilyen látvány.

– Lássuk, jól értem-e – mondja, és áthelyezi a súlyát a másik lábára. – Meg fogod javítani a korlátot. Új lépcsőket építesz. Kitisztítod a csatornát. Van még más is?

– Hát… – a ház felé fordulok. – Azt hiszem, az elülső teraszon valaha volt egy mennyezeti ventillátor. Megnézem azt is, hátha rájövök, újra fel lehet-e szerelni. Fel fogok szerelni biztonsági kamerákat. Már úton vannak egy webáruházból. Kicsit ki akarok festeni, és megjavítani a WC-t, ami folyamatosan folyik. Ó és van néhány konnektor a házban, amit kell cserélni. Dimmeres kapcsolójuk van, de már kezd tönkremenni. Néhány szobában csak pislákol a fény, amitől megfájdul a fejünk. – Rámutatok Jayre. – De ezt nem mondhatod el Cricketnek.

– Miért nem?

– Mert ő azt hiszi, hogy nem értek az elektromos dolgokhoz.

Hümmög. – Nem láttalak még elektromos dolgot szerelni, de le merném fogadni, hogy Cricketnek igaza van.

Kapkodok a levegő után. – Arcátlan.

Kuncogva járja körbe a kertet, néhányszor megáll, és különböző szemszögekből megnézi a házat. Fogalmam nincs, mit csinál, de el tudnám nézni egész nap, ahogy mozog. Még akkor is, ha kicsit irritál, hogy megkérdőjelezi a képességeimet.

Végül abbahagyja a járkálást, és visszajön hozzám.

– A projektet, amin ezen a héten dolgoztam volna, lefújták – közli, és a farmerzsebébe dugja az egyik kezét.

– Igen…

– Hadd jöjjek át segíteni.

– Kizárt dolog.

Megdörzsöli a homlokát.

– Mondtam neked, hogy mi itt önellátók vagyunk – mondom, aztán kissé elszégyellem magam. – Úgy értem, nagyra értékelem a segítségedet. De nem szorulunk jótékonyságra.

– Ezt senki nem állította.

Mégis azt sugalltad. Felkapok egy gereblyét, és összehúzom a gazt, amit korábban már kiszedegettem.

– Kedves vagy, hogy felajánlod – mondom neki. – De ez nekem jó móka. Az egyetlen móka, amim maradt és nem akarom beszennyezni a boldogságom szigetét azzal, hogy valaki sajnálatból segít nekem.

– Ez nem sajnálat.

Megállok a gereblyézéssel. – Akkor micsoda?

Tekintetét rám szegezve közeledik felém. Minden egyes lépése növeli a hőmérsékletet közöttünk.

Fegyelmezett és elszánt.

Centikkel előttem áll meg, majdnem harminc centivel tornyosul fölém. A kölnije megtölti a teret köztünk azzal az illattal, amit tegnap este szaglásztam a pólóján, mielőtt bedobtam a mosógépbe. Megnyugtató, erőt sugárzó, és egy csepp izgalmat kelt bennem.

– Miért nem lehet ez csak egyszerűen annyi, hogy nekem van szabadidőm, neked pedig tennivalód? – kérdi.

– Mert senki nem akar dolgozni, ha nem muszáj.

– Akkor mit akarsz, mit csináljak? Azt akarod, hogy álljak az ablakom előtt, és figyeljem, ahogy felmászol a létrán, és majdnem a halálba zuhansz?

Felháborodottan felszisszenek. – Először is, nem estem majdnem a halálba. Másodszor, nem érdekel, mit csinálsz. Harmadszor, mi a fene van veled, hogy az ablakod előtt álldogálsz? Ez egy kicsit hátborzongató.

A szemeit forgatja.

Sokkal lelkesebb, mint vártam. És bár nem értem, miért töri magát annyira, hogy segítsen, nem mondhatnám, hogy nem tetszik vagy hogy ne akarnám. De olyan jó móka felhúzni őt – látni, ahogy a zárkózott Jay Stetson kezdi elveszíteni féltve őrzött önuralmát.

Azonkívül, ő majdnem megcsókolt engem. Rászolgált.

– Hé – szólalok meg, csípőmet a szükségesnél kicsit hangsúlyosabban ringatva, ahogy felkapom a vizes palackomat. – Gondoltál már arra, hogy valamelyik haverod esetleg nem keres-e egy kis kalandot? Átjöhetne és segíthetne nekem. Két legyet üthetnénk egy csapásra. Dolgozhatna velem, aztán meg rajtam.

És…ez beválik.

Jay egy pillanat alatt a felére csökkenti a távolságot köztünk. Szemei ingerülten felvillannak. Teste mellett a kezei ökölbe szorulnak. Lepillant rám, mintha ketté akarna tépni – és már fontolgatom, hogy felajánlok egy meghívást. De már világossá tette, hogy az nem fog megtörténni.

Én meg nem vagyok az a könyörgős típus.

Bár, szerintem ő viszont hajlamos hazudni.

– Zavar ez a kérdés? – kérdezem a pilláimat rebegtetve. – Mert úgy tűnik, hogy igen.

Ahelyett, hogy válaszolna, elindul a gyepen át. – Mikor kezdünk holnap?

– Mi?

– Mit szeretnél, hányra jöjjek holnap?

Felnevettem. – Mondtam, hogy nincs szükségem a segítségedre.

– Kilencre itt leszek – szól vissza a válla felett.

Megmosolyogtat a ragaszkodása, hogy segítsen nekem. Persze, meg tudom csinálni magam is – vagy legalábbis megpróbálhatom. De izgalmas, ha Jay itt van körülöttem. És ha figyelhetem dolgozni és izzadni néhány napig, csak hab a tortán.

– Rendben – mondom. – De te vagy a segédem. Ezt ne felejtsd el!

Megrázza a fejét, és eltűnik a házában. Bár nem igazán értem, mi a szándéka, de a házam felé menet végig mosolygok.