17.-18. Fejezet

 

17. fejezet

 

Jay

 

Fordította: BaBett

 

A holdfény beárad a hálószobám ablakán. Árnyékok villódznak a falon, az ablak előtt álló óriási tölgyfa ágait fújja a szél. Közelebb húzom Gabrielle-t az oldalamhoz, és belélegzem.

Négy hosszú, nehéz év után először érzem úgy, hogy a béke – ha csak egy kis szelete is – elérhető. Általában az ágyban fekszem, és túlgondolok mindent – szétszedem minden döntésemet, minden beszélgetésemet, ami ide vezetett. Egy helyre, amit a legtöbb éjszaka utálok.

Senki sem szeret keseregni – a harag kellemetlen –, de mindkét érzelem hosszú ideig uralta az életemet. Egyszerre gyűlöltem és kívántam, és ragaszkodtam hozzá, mert jobb volt, mint az az alternatíva, hogy sajnáltam magam.

– Mire gondolsz? – suttogja a csendbe Gabrielle.

– Nem sok mindenre. És te?

Halkan dúdol az oldalamnál.

– Azt hittem, alszol – mondom.

– Igen, de nem vagyok hozzászokva, hogy valaki az ágyamban van velem. Minden egyes alkalommal, amikor realizálom, hogy egy test van az enyém mellett, felébredek.

Kérlek, mondj nemet!

– Haza akarsz menni?

Felemeli a fejét annyira, hogy rám nézzen. A szeme álmos, a szemhéja nehéz. Egyszerűen gyönyörű.

A mellkasom megfeszül, mintha páncélt öltene magára. Jól ismerem ezt az érzést. De ezúttal nem akarok elzárkózni a vélt fenyegetés elől. A gondolat, hogy egy lepedőnél több van köztünk, igazságtalan. Csak nem olyan könnyű megtörni a régi szokásokat.

– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezi.

– Gyere ide.

Lehúzom, hogy a feje a mellkasomnak támaszkodjon, és a karjaimmal átkarolom, feje az állam alá simulva.

– Kérdezhetek valamit? – Ujjbegyeivel mintákat rajzol a hasamra. – Nem akarok nyomást gyakorolni rád. Csak kíváncsi vagyok.

– Oké.

Az ujjaival rajzolt minták lelassulnak a hasamon.

– Szeretném, ha tudnád, hogy igazad van. Amit mondtál korábban – hogy ha szexelünk, azt nehéz lesz elfelejteni. – A körök megállnak, és a tenyere kisimul a hasamon. – Már most is nehéz elfelejteni.

Nézem, ahogy a mennyezeti ventilátor módszeres körökben forog. Ezek a szavak figyelmeztetések voltak – nekem is, neki is. Kimondva azt, amiről tudtam, hogy igaz, hogy ha lefekszem vele, akkor engedek az érzéseimnek, amiket iránta érzek, mióta megláttam őt abban a bokorban feküdni. Hogy akarom őt. De féltem, hogy ez több lesz ennél. Ha tudnám, hogy milyen érzéseket érez akkor, az a vágyat szükségletté változtatná. Látva őt azzal a seggfejjel a bárban, olyan féltékenységet váltott ki belőlem, amire nem számítottam. Ha arra gondoltam, hogy valaki mással van együtt... Nem tudok.

– Szóval... – mondja, és ezzel válaszra késztet.

– Nem kérdeztél tőlem semmit.

Érzem, ahogy mosolyog.

– Rendben. Hadd fogalmazzam újra. – Szünetet tart. – Hogyan tovább?

A francba. Lassan kifújom a levegőt.

– Nem akarom erőltetni – mondja. – Amikor ma este elmentem a házból, nem voltam biztos benne, hogy készen állok egy egyéjszakás kalandnál többre. De te nem akarod, hogy ez az legyen, és szerintem én sem. De azt sem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű.

– Szerintem sem az.

– Egymás szomszédságában lakunk. Még egy hónapja sem ismerlek. De itt vagyok, az ágyadban, egy olyan éjszaka után, ami határozottan szerepel a listámon a valaha volt legjobb éjszakák között.

– Hé! – mondom, és átkarolom.

Ő nevet.

– És azon gondolkodom, hogyan fog ez kinézni holnap reggel.

Veszek egy mély lélegzetet.

– Te hogyan szeretnéd, hogy kinézzen?

 

– Nem tudom.

A teste megfeszül, ahogy a szavak elhagyják az ajkait. Felemelkedik rólam, a haját az egyik vállára húzza. Megfordul, és szembefordul velem, az ingem, amit korábban felvett, amikor kiment a konyhába, most lazán lóg le a válláról. A combjára teszem a kezem, és gyengéden megszorítom. A következő szavai meghatározzák a jövőnk alakulását – akár együtt, akár külön-külön. Lehet, hogy amit én akarok, az nem a helyes, vagy a legjobb dolog. Lehet, hogy sincs más választásom.

Összeráncolja a homlokát.

– Csak egy figyelmeztetés: ez gyorsan mélyre fog menni.

A szavait egy kacsintással lágyítja, ami valahogy eloszlatja a félelmemet.

– Szóval – mondja, és leengedi a vállát. – Christopherrel  nem rossz viszonyban váltunk el.

Még mindig barátok voltunk, jó barátok, és volt annyi önismeretünk, hogy belássuk, jobb barátok vagyunk, mint szeretők. Ez három évvel ezelőtt volt. A válásunk után hat hónapba telt, mire egyáltalán fontolóra vettem, hogy újra randevúzzak. De ha talpra álltam is, és elkezdtem találkozgatni más férfiakkal, soha, de soha nem vittem őket haza magammal. A fiúk soha nem láttak engem az apjukon kívül más férfival.

Oh...

– Szóval, amikor Dylan besétált, és téged talált a konyhában, az egy új élmény volt számára – mondja. – Nem mondom, hogy ez mentség a viselkedésére, de talán megmagyarázza.

Bólintok, mert így van, még ha nem is volt szükségem erre a magyarázatra.

Dylan lehet, hogy az anyjával szemben bunkó, de a viselkedése a konyhában abból a vágyból fakadt, hogy megvédje őt. Szeretetből fakadt. Én ezt tiszteletben tartom.

Újra bólintok, teret adva neki, hogy rendezhesse a gondolatokat, amelyeket a gyönyörű szemében kavarogni látok.

– Ez valószínűleg nevetségesen hangzik neked...

– Nem – mondom komolyan –, nem így van. Te jó anya vagy. Persze ők az első dolog, amire gondolnod kell. Nekik kell lenniük.

– Mindezt azért mondom, és azért hangzik nevetségesen számomra, mert alig ismerlek, Jay. Soha nem hoznám szóba... a jövőnket ezen a ponton valaki mással – grimaszol. – Biztos úgy hangzik, mintha bolond lennék.

– Nem úgy beszélsz, mint egy bolond. Felnőttnek tűnsz, aki szeretne beszélgetni a helyzetünkről, és ez tiszteletre méltó.

Felsóhajt. – Szóval érted?

– Igen, értem.

Ugyanazok a kétségeim, mint neked. És szerintem teljesen logikus lenne, ha még mielőtt hazamész, tisztáznánk, hol is tartunk – hogy ne legyen kínos.

Felhúzza a térdét, és eltakarja az ingemmel. Kíváncsi vagyok, vajon ez öntudatlan demonstrációja annak, hogy védi magát tőlem. Bárcsak mondhatnám neki, hogy ne tegye. De nem tudom.

Mert nem tudom, hogyan válaszoljak a kérdéseire.

– Őszinte lehetek veled? – kérdezi.

– Kérlek.

Lassan elengedik a karjai a térdeit, és azok visszahullanak az ágyra. A ing ismét szabadon lóg. Azt hiszem, az arca kipirul, de nehéz megmondani az elsötétített szobában.

– Nagyon kedvellek, Jay. Szeretem, hogy a közelemben vagy, hogy beszélgetünk, és szeretem, hogy szexelek veled. – Elvigyorodik. – És lehet, hogy ez túl gyors, és lehet, hogy túl rámenős vagyok – és nem tudom, hogyan egyensúlyozzam ki az egészet –, de nem akarok visszatérni ahhoz, ami ma este korábban volt. Belehalnék, ha ez a láthatatlan kerítés lenne az udvaraink között, amin nyilvánvalóan csak Carter tud átkelni.

Kuncogok. – Jó kis pumpám van.

– Az bizony. – Ráteszi a kezét a farkamra, és megszorítja a lepedőn keresztül. – Folyton az jut eszembe, amit a barátaim mondtak nekem mostanában. Arról, hogy tovább kell lépni, és meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy ez biztonságos. Hogy csak egyszer élünk, és hogy boldoggá kell tennünk magunkat.

– Gondolod, hogy én boldoggá tudlak tenni?

– Igen.

Nem habozott. Hogy lehet ennyire biztos benne? Az elmúlt néhány év súlya egyenesen a mellkasomon ül. Ez egy teher, amit magammal cipeltem, és amit továbbra is magammal fogok cipelni. De valami arra késztet, hogy ha egy kicsit Gabrielle-re pakolok belőle, ha őszinte vagyok vele arról, hogy honnan jövök, talán a teher néhány tömbje feloldódik, és továbbléphetek. A szívem már a gondolatra is kalapál. Mit jelentene ez? Mit tehetne velem, ha megismerném Gabrielle-t és a fiait?

Képes lennék rá? Akarom-e ezt kezelni?

– Mire gondolsz? – kérdezi, és a hangja meginog.

Most vagy soha.

Felülök, hagyom, hogy a lepedő a derekamra csússzon. Küzdök a felszínre törő düh és harag ellen. Nem, Jay. Ez nem Melodyról szól. Ez Gabrielle-ről szól.

Megfogja a kezemet, és átfűzi az ujjait az enyémen. Mintha tudná, hogy szükségem van az érintésre. Elvigyorodom, és rájövök, hogy a dolgok köztünk olyan természetesek. Igen, talán gyorsak. De ez nem jelenti azt, hogy rossz. A plafonra nézek, és egy rövid, feszült nevetés szakad ki belőlem.

– Akár hiszed, akár nem, évek óta kerülöm ezt a helyzetet, ezt a beszélgetést.

– Nem kell elmondanod semmit, amit nem akarsz.

Felállok, és a kezembe fogom az állát.

– De igen. – Egy lágy csókot nyomok az ajkaira, mielőtt újra a párnáknak dőlnék. A szorongás egyre nő, és a tenyerem izzadni kezd. Mi van, ha azt hiszi, hogy egy bolond vagyok? Mi van, ha azt hiszi, hogy gyenge vagyok? Mi van, ha azt hiszi, hogy még mindig lógok Melodyval, és le akarja fújni az egészet?

– Jay – mondja, a nevem puhán gördül le az ajkairól. – Nem kell mondanod semmit. De szeretném, ha beszélnél.

Hajrá!

– Kilenc évvel ezelőtt közös barátok révén találkoztam egy nővel. Volt egy vakrandink, pont egy bowlingpályán, és jól összemelegedtünk. – Gabrielle nem pislog. Megnyugtatóan megszorítom a kezét – mindkettőnk számára. Izzadság csorog a hátamon, ahogy felkészülök arra, hogy beszéljek arról az egy dologról az életemben, ami majdnem megölt. Az egyetlen dologról, amitől valaha is féltem. Hogyan beszéljek életem legpusztítóbb részéről? Miért érzem hirtelen szükségét, hogy beszéljek róla? Mert ő Gabrielle. És ő talán megéri a sebezhetőséget. – Melody, ez volt a neve – mondom. – Ő és én ezután szinte minden napot együtt töltöttünk. Azon az első randin tudtam meg, hogy van egy kisbabája, egy Isabella nevű lánya. Tizenegy hónapos volt. – Összeszorul a torkom, olyan forrón ég, hogy nehéz megszólalni. – Néhány évig jártunk, aztán hozzám költöztek – mondom, és visszaemlékszem arra a napra, amikor Melody kisautójával megálltak. – Izzy harmadik születésnapját a konyhámban ünnepeltük.

– Aranyos név egy kislánynak.

Szomorúan mosolygok. – Tényleg aranyos kislány. – Vagyis az volt. Már nem ismerem.

Egy árnyék vonul át az arcán, de olyan gyorsan eltűnik, ahogyan érkezett

– A dolgok nagyszerűek voltak vagy egy évig – mondom. – És aztán... már nem.

– Mi történt?

Megvonom a vállam. – Mi történik, ha olyan kapcsolatban vagy, amibe nem is kellett volna belekezdened?

– Ó, Jay...

– Meg akart házasodni. És minél többet beszélt róla, annál követelőzőbb lett és annál távolabb kerültem attól, hogy feleségül akarjam venni. Ő bűntudatot keltett bennem Izzy miatt – hogy Izzy apának szólított, és hogy utasíthattam volna vissza, hogy törvényes családot alkossunk? Hogy tehettem volna ezt velük?

Gabrielle a másik kezével betakarja a kezünket. – Ez nem igazságos.

– Idővel teljesen megváltozott, már nem ismertem rá, és ha őszinte akarok lenni, valószínűleg én sem voltam a legjobb. Mindkettőnk részéről sok neheztelés volt. Megannyi rossz döntés. – Összeszorul a szívem. – De mindennek a közepén ott volt Izzy. Egy kislány, akit még azelőtt neveltem, hogy járni tudott volna. – Hosszú, remegő lélegzetet fújok ki, és kétségbeesetten szeretném abbahagyni. De tudom, hogy nem tehetem. – Az a gyerek az én gyerekem volt, Gabrielle. Az én lányom volt. A biológiai apja sosem volt képben, és csak engem ismert. Együtt horgásztunk. Kosaraztunk. Teadélutánokat tartottunk, és hercegnős filmeket néztünk. – Visszafojtom az érzelmeimet. – Láttad valaha a Szépség és a szörnyeteg című filmet? Az egy jó film.

Gabrielle elengedi a kezemet, és leül mellém.

– Egy nap hazajöttem a munkából – mondom fogcsikorgatva. – És eltűntek.

Elakad a lélegzete.

– Minden. Mindenük eltűnt.

– Jay!

– Hagyott egy üzenetet, hogy Oregonba költözik a nővéréhez, mivel nekem nem állt szándékomban feleségül venni. És megváltoztatta a számát, és hogy soha többé ne keressem, különben hívja a hatóságokat.

A szoba túloldalán lévő falat bámulom.

– Nem tudom, mit mondhatnék erre. – Gabrielle szünetet tart. – Sajnálom, Jay.

Megvonom a vállamat. – Igen, hát, nem sok mindent lehet mondani.

A szívem ezer kusza és dühös darabra tört emiatt...és soha nem gondoltam volna, hogy ezek a darabok újra összeillenek. Soha nem akartam, hogy összeálljanak. Ez soha nem is volt szempont. Egészen mostanáig.

– Próbált valaha is kapcsolatba lépni veled?

– Egyszer. Felhívott, és hagyta, hogy beszéljek Izzyvel. Azt hiszem, megpróbált rávenni engem arra, hogy valami elbaszott játékban a lányunkat csalinak használva utána menjek.

– Annyira sajnálom.

Felülök. Gabrielle átkarolja a vállamat, és a fejét a karomra támasztja. A torkom kiszárad. A gyomrom összeszorul. A lábaim viszketnek, hogy megmozduljak – felálljak és lépkedjek, hogy eltereljem a gondolataimat. De nem teszem. Azt akarom, hogy Gabrielle mindent halljon, hogy megértse.

– Milliószor gondoltam már arra, hogy egyszerűen el kellett volna vennem őt – mondom, a hangom üres. – Ennyire rossz lett volna? Kit büntetnek itt valójában? Engem és Izzy-t.

– Nem vehetsz el valakit, akit nem szeretsz, Jay. Nem veheted el őt, mert valamivel – a lányoddal, az ég szerelmére – zsarol. Ez... ez kegyetlenség.

Ránézek, és vigasztal a szemében lévő aggodalom.

– De vajon jobb lett volna Izzy számára? – kérdezem. Ez az egymillió dolláros kérdés. Az, ami miatt nem tudok aludni éjszaka. Vajon a döntésem tönkretette annak a kislánynak az életét?

– Nem, Jay. Izzy számára sem lett volna jobb. Egy házban nevelkedni két olyan szülővel, akik nem szeretik egymást, akik állandóan veszekednek és viszályt szítanak... mit tanítana ez neki?

– Mit tanított neki az, hogy sosem látta az apját? – Küzdök a könnyek kútja ellen, hogy lecsorogjanak az arcomon. – Azt hiszi, hogy nem szeretem őt? Hogy én nem gondoltam rá minden nap az elmúlt négy évben? Fel fog nőni, és nem fog bízni a férfiakban, mert én... elrontottam?

Gabrielle az ölembe mászik, és a vállához húzza a fejemet. Szorosan magához ölel, a kezét fel-alá járatja a hátamon.

– Nem te rontottad el őt – mondja. – Te szeretted. Kiléptél egy olyan helyzetből, amely során rengeteg egészségtelen, mérgező dolgot hozott volna az életébe, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ez megölt téged. – Megcsókolja a vállamat. – Megmutattad neki, mi a szeretet, Jay.

Hátradőlök, és úgy helyezem Gabrielle-t, hogy rajtam üljön. Megfogom a combjait, és felnézek erre a nőre – erre az egyedülálló anyára, akibe belezúgtam.

– És ezért vagyok... – Nem tudom, hogyan fejezzem be a mondatot. – Tudod, mire gondolok.

– Ezért félsz attól, hogy kapcsolatba kerülj velem. Mert én egy egyedülálló anya vagyok, akárcsak Melody.

– Igen. Ironikus, nem igaz? – Sóhajtok. – Nem azt mondom, hogy valaha is tennél ilyesmit.

Elmosolyodik. – Persze, hogy nem. De emberfeletti lennél, ha nem éreznél némi félelmet.

Veszek egy hosszú, mély lélegzetet, és lassan kifújom. – Nem akarom, hogy ez újra a fejem fölött legyen.

– Akkor azt hiszem, ez közös bennünk, nem igaz?

– Hogy érted ezt?

– Én sem akarom többé minden lépésemet megkérdőjelezni. Újra élni akarok. Nem akarok félni.

A kezem megtalálja a csípőjét. Izgalom és szorongás keveredik egy olyan energiakoktéllá, amely buborékokat kavar a gyomromban. El sem hiszem, hogy ezt fogom mondani. De nem kimondani lehetetlen. Pontosan azt teszem, amit megígértem magamnak, hogy nem fogok? Úgy néz ki, hogy nem. Láthatom másképp is?

Úgy vigyorog rám, mint egy kibaszott angyal.

Nem. Ennek így kell lennie.

– Akarod látni, mi lehet ebből? – kérdezem. – Az előéletem nem túl jó, és lehet, hogy nem éri meg az idődet. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem vagyok méltó a te...

– Befognád végre? – nevet, a hang nem más, mint zene a fülemnek. – Meglátjuk, mi lehet ebből, ha abbahagyod az ostobaságokat.

Vigyorgok. – Nem azt mondtad korábban, hogy beszéljek?

– Vicces, hogy változnak a dolgok, mi? – Az arcát széles mosoly hasítja. – Nagyon óvatos akarok lenni a fiúk körül. Nem vagyok ellenük tudva, hogy mi... baráti viszonyban vagyunk. Csak nem akarom őket sokkolni, azt hiszem.

Hála Istennek! – Nekem megfelel.

– Biztos vagyok benne, hogy igen. – Felemelkedik, és lehúzza rólam a lepedőt. Aztán ráülteti a punciját a farkamra. – Tudod, mi felelne meg nekem?

Felnyögök, és erősebben vezetem le a csípőjét. – Remélem, benne van, hogy meglovagolsz engem.

– Úgy tűnik, egy hullámhosszon vagyunk.

Emelkedni kezd, de megáll. A haja az arcába hullik, ahogy leereszkedik, ajkait az enyémhez tapasztja, és gyengéden megcsókol.

– Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem – mondja halkan. – Sokat jelent a számomra.

– Köszönöm, hogy meghallgattál.

A fájdalom a lelkemben már nem olyan erős, mint egy órával ezelőtt. A teher, amit a vállamon cipelek, egy kicsit könnyebb. Könnyebben lélegzem. Gabrielle-nek valószínűleg fogalma sincs róla, hogy ezt a történetet még soha senkinek nem meséltem el ilyen részletességgel. Nem értheti, milyen ajándékot adott nekem azzal, hogy a megadta nekem a teret, a biztonságot, hogy egy kicsit kibontakozhassak a fájdalmamból.

Felnézek rá.

A szemében nincs ítélkezés, nincs undor vagy gyanakvás. És ez könnyeket csal a szemembe. Gabrielle a legjobb anya, akit valaha is láttam, és mindent jelent nekem, hogy megérti a nézőpontomat, és az én oldalamra áll. A bűntudat, amit éveken át cipeltem magammal amiatt, hogy nem vettem feleségül Melodyt, hirtelen... enyhébb lett. Gabrielle soha nem fogja megtudni, milyen ajándékot adott nekem. Én pedig soha nem fogom elfelejteni.

– Gyere ide! – suttogom, és közelebb viszem magamhoz.

Olyan átkozottul gyönyörű. Annyira édes, annyira életvidám, annyira kedves. És ha óvatos vagyok, és jól játszom ki a kártyáimat, talán az enyém lesz. A kezembe veszem az arcát, és magamhoz húzom egy csókra.

 

18. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: BaBett

 

A nap ragyogóan süt a fejem fölött, miközben a Fő utcán sétálok. Enyhe szellő kíséri a gondtalan jókedvemet, ami nagyrészt az elmúlt napok élénk emlékeinek köszönhető. Az élet Jayjel, mióta megállapodtunk, hogy megnézzük, merre mehetnek a dolgok közöttünk, egyszerűen csodálatos. A jó reggelt és a nap végi sms-ei nevetségesen édesek. Ültünk a verandahintán, miután a gyerekek lefeküdtek, és sírásig nevettünk. Minden nap eljön ebédelni, és a végén legtöbbször én vagyok a főfogás.

Sosem gondoltam volna, hogy a dolgok lehetnek ilyen jók. Nem vagyok biztos benne, hogy mire számítottam, főleg azért, mert soha nem számítottam arra, hogy ez fog történni Jayjel. Olyan mogorva és zárkózott volt, amikor először találkoztunk. Minden bizonnyal elsajátította az emberek távol tartásának művészetét, amire gondolni is fáj a szívem. De most? Olyan... könnyű vele lenni. Természetes. Ez így van rendjén. És minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, akár csak egy rövid percig, akár néhány lopott órára, még jobban összeillünk.

– Szia, szépségem. Hová mész?

Lassítok a sebességemen, és vigyorgok, anélkül, hogy a mellettem lassító teherautóra néznék.

– Igazából a városban kószálok, és egy dögös ácsot keresek. Tudod, hol találok egyet?

– Ez a te szerencsenapod.

Nevetek, és Jay teherautója felé fordulok. Az utasoldali ablak le van húzva, így jól látom a jóképű arcát.

– Mit keresel a városban? – kérdezem. – Nem gondoltam, hogy ma ráérsz ebédre.

– Hát, be kellett ugranom pár dologért a barkácsboltba, és gondoltam, elugrom hozzád, hogy beköszönjek.

A gonosz vigyora elárulja, hogy nem csak köszönni akart.

– Úgy tűnik, egyáltalán nem az én szerencsenapom, mivel nem vagyok itthon – mondom.

– Mi szél hozott a városba?

– Túl szép nap ez ahhoz, hogy itt üljek. – Villantok neki egy huncut mosolyt. – És nagyon szerettem volna kicserélni a mennyezeti ventilátort a nappaliba, de...

– Az elektromos munka. – Szórakozottan rázza a fejét. – Van egy jobb ötletem. Nem akarsz bekapni egy szendvicset a Betty Lou's-ban?

– Veled? Szívesen.

Félreáll, leparkol, és átnyúl a konzolon, hogy kinyissa nekem az ajtaját. Bemászom, és még le sem ülök rendesen, mielőtt megcsókolna.

– És mit csináltál ma? – kérdezi, miközben elhúzódik a járdaszegélytől.

Választ vár egy ilyen édes, szédítő csók után?

– Elpakoltam a reggelit és kimostam a szennyest. Aztán dolgoztam egy új névlistán, ami egy kicsit gyötör. A nő rovarok ihlette neveket kért, mert a férje egy... akármi-ológus, aki bogarakkal játszik. Nyilvánvalóan Cricketet[1] rátettem. De a többi olyan fúj.

Behajtunk Betty Lou parkolójába, és kiszállunk a kocsiból.

– És mi lesz Beetle[2]-vel? – kérdezi Jay, és megfogja a kezemet. – Vagy Mantisszal[3].

Felvonom a szemöldökömet. – Nem hiszem, hogy bármelyik név is bekerülne a végső válogatásba.

– Ugyan már! A Mantis működhetne. Erős. – Kinyitja az ajtót. – Férfias.

– Tudtad, hogy jól dokumentált, hogy a nőstény sáskák párzás után leharapják a hím fejét, és elfogyasztják a hímek egyéb testrészeit?

– És ezt honnan tudod?

Nevetek. – Két fiam van, és mindkettőnek volt rovar korszaka.

Leülünk egy asztalhoz a sarokban, az utcára néző ablak mellett. A Betty Lou's felirat melletti pampafűre ráférne egy nyírás, és az elülső verandán álló whiskey-s hordók jobb napokat is láttak már. Mégis, az étterem egészen elbűvölő.

– Mi volt a legnehezebb névsor, amit valaha is össze kellett állítanod? – kérdezi Jay.

– Ó, ez kemény. Valaki a nemzeti parkok által inspirált listát kért. Azt hinnéd, ez könnyű lett volna, de egy darabig küzdöttem vele. Aztán… Ó! Egy hölgy megadta a nagymamája nevét, ami négy név volt, amelyek nem illettek össze, és megkért, hogy adjak tíz kombinációt az általa inspirált nevekből. A Maude Brandy Sheila Cooke-ból nem sok mindent lehet kihozni.

Jay elmosolyodik.

– És mi a helyzet veled? – kérdezem. – Mi volt a legnehezebb munka, amit valaha csináltál?

– Több köze van az ügyfélhez, mint a tényleges munkához. Nagyjából bármit meg tudok építeni, és élvezem a kihívásokat. Tehát minél nehezebb valami technikailag, annál valószínűbb, hogy szeretem. Néha azonban olyan ügyfelet kapunk, aki olyasmit kér, amiről azt hiszi, hogy azt akarja. Megépíted a specifikáció szerint, és utálják. Aztán nem akarnak fizetni. Ilyenkor a dolgok feszültté válnak. Az emberekről van szó, ember. Az emberek a nehéz része mindennek.

– Igaz, mert a gimnáziumban körülbelül öt másodpercig fodrász akartam lenni. Ez egészen addig tartott, amíg egy nap egy szalonban voltam, ahol a hajamat festették, és bejött egy nő, aki átnyújtotta a fodrásznak egy híresség képét. Elhatározta, hogy pont azt a frizurát akarja megcsináltatni. A fodrász próbálta finoman meggyőzni, hogy ez nem jó ötlet, de ő ragaszkodott hozzá. A fodrász levágta, a hölgy pedig üvöltött. Azt hitte, hogy úgy fog kinézni, mint Angelina Jolie, és el volt keseredve, hogy nem így történt.

Jay válaszolna, de a figyelmét a vállam fölött valami eltereli.

A vonásai szórakozott bosszúsággá változnak. Mielőtt arrafelé fordulhatnék, hogy utánajárjak, egy pezsgő, főiskolás korú lány jelenik meg az asztalunknál.

– Hé, Jay – mondja, nyilvánvalóan az emberemet ugratva. Nevetés ül a nyelve hegyén, amikor felém fordul. – Szia! Taylor vagyok. Üdvözöllek a Betty Lou's-ban, és meg kell említenem, hogy milyen rohadtul csinos vagy.

– Hűha. – Az arcom felforrósodik, ahogy a vigyorgó Jayre nézek. – Um, köszönöm, Taylor. Ez igazán váratlanul ért, de egyben nagyon kedves is.

Elmosolyodik. – Őszinte vagyok.

– Taylor… – mondja sóhajtva Jay. A lány nem vesz tudomást róla.

– Hónapok óta próbálom összehozni Jayt a barátom anyjával, és ő minden egyes alkalommal elutasított. Nem, még csak nem is gondolkodik rajta. Lark is a pokolra juttatja emiatt, de Jay durván és gondolkodás nélkül fújta le a dolgot. – Kihúzza magát. – Most már értem, miért.

Visszautasította őt? Jay keresztbe fonja a karját a mellkasán, és engem néz.

– Jay, haver, értem én, és sajnálom – mondja Taylor. – Hozhatok nektek valamit inni?

– Citromos vizet kérek – mondom.

– Legyen kettő. Legközelebb kevesebb kommentárral, kérlek – mondja Jay. Taylor végigneveti az utat a konyháig.

Felcsigázott kíváncsisággal az asztalnak dőlök, készen arra, hogy belevágjak. De mielőtt egy szót is szólhatnék, Jay is előrehajol. A szalvétaadagoló és egy kis hely a laminált asztallapon választ el minket. Az ebédvendégek körülöttünk zsonganak. De Jay tekintete eltünteti a külvilágot, és ez talán minden idők legjobb érzése.

– Szóval – mondom vigyorogva. – Mellékállás, mi?

– Hallottad őt. Azt mondta, hogy hónapok óta elutasítom.

– Miért? Láttad az anyukát? Nem az eseted?

A kezemért nyúl, és összefűzi az ujjainkat. – Nem kell, hogy lássam őt, hogy tudjam, nem az esetem.

– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?

– Mert – mondja, miközben az összefűzött ujjainkat bámulja – nemrég találkoztam ezzel a nővel. És azóta csak rá tudok gondolni. Igaz, néha azért, mert az őrületbe kerget. Felnevetek, és megszorítom a kezét. Elmosolyodik. – De ő az egyetlen nő, aki felkeltette az érdeklődésemet rohadt hosszú ideje. A pokolba is, nem is akartam érdeklődni iránta, de nem tudtam megállni.

– Biztosan csodálatos lehet.

– Az is. És minden egyes nap, amit együtt töltünk, remélem, hogy egy újabb következik. Azt mondja, ő újra élni akar. – A mosolya szégyenlős vigyorrá halványul, ami megolvasztja a szívemet. – De nem is tudtam, hogy én nem éltem, amíg nem találkoztam vele.

Az orrnyergem összeszorul, mint ahogyan akkor szokott lenni, mielőtt könnyek árasztják el a szememet. Hogy csinálja ezt? A szavai úgy érintenek meg, ahogyan ő soha nem fogja megérteni. Nemcsak azért, mert tudom, hogy ezt nehéz neki megosztania, hanem azért is, mert lassan bebizonyosodik, hogy ő az a fajta férfi, akiről én túlságosan féltem még álmodni is. Elégedett voltam a Christopherrel kötött házasságomban. Kedves volt, felelősségteljes és megbízható. Hűséges. Csodálatos apa volt. Nagyszerű beszélgetéseket folytattunk, és könnyedén választottunk nyaralóhelyeket. Büszke voltam arra, hogy a felesége lehetek. Amikor felvetette a válást, annak ellenére, hogy tudtam, hogy így lesz a legjobb, én még mindig összetörtem. Hamar rájöttem, hogy nem azért, mert elveszítem őt, konkrétan, ez azonban lesújtó volt. Az fájt, hogy egy olyan férfival voltam házas, akiről azt hittem, hogy a „tökéletes” férj volt, aki nem akart küzdeni a házasságunkért. Nem voltam elég. És hogy ilyen könnyen elengedett engem.

Ez volt a fájdalmam lényege. Féltem álmodni valami nagyobb dologról, mint a házasságom. Nem vettem észre, hogy ezt teszem, amíg nem találkoztam Jayjel. A célom az volt, hogy találjak valakit, aki helyet foglal az életemben. Egy férfit, aki miatt kevésbé érzem magam egyedül. Egyszerűen szükségem volt egy helykitöltőre, és az a néhány férfi, akivel a válásom után randiztam, pont ilyen volt.

De Jay? Ő meg tudná építeni azt az átkozott széket. És a legjobb fából csinálná, és nem hagyna ki egy csavart sem – nem szóviccnek szántam. Lassan felnyitja a szememet és a szívemet arra a lehetőségre, hogy lehet, hogy ennyi éven át nem voltam elégedett magammal. Megmutatja nekem, hogy egy férfi lehet a barátom és a szeretőm. Lehet egy szoba tele emberekkel, és ő csak engem lát.

– Mire gondolsz? – kérdezi, és végigsimít a hüvelykujjával a kézfejemen.

Nyelést erőltetek a torkomban lévő gombócon át. – Igazából semmire. Csak arra gondoltam, hogy te is rohadtul elképesztő vagy.

– Én…

– Gabrielle? Te vagy az? – Egy nő, akit homályosan felismerek a középiskolai háztartástan órámról, megáll az asztalunknál. – Nem is tudtam, hogy itthon vagytok.

Jay lecsúsztatja a kezét az enyémről, és rám kacsint.

– Igen, itthon vagyok – mondom, és rámosolygok Mrs. Westonra. – Visszaköltöztem Aldenre a két fiammal.

– Carter? – Összevonja a szemöldökét. – És Dylan, ugye? Azok a te fiaid?

Nevetek. – Remélem, ez nem azt jelenti, hogy bárkinek is gondot okoztak.

– Miután három évvel ezelőtt nyugdíjba vonultam, azon kaptam magam, hogy halálra unom magam. Ezért szinte minden nap önkénteskedtem az iskolában. A múlt héten Carter tanárnőjét helyettesítettem az általános iskolában – szívből nevet. – Gabby, hadd mondjam el, hogy a kisfiad a legaranyosabb, legviccesebb kis dolog.

Hála Istennek! Megereszkedik a vállam. – Annyira örülök, hogy ezt hallom.

– Nos, a nagyobbik fiad nem olyan... vidám – mondja, keresve a megfelelő szót. – A minap beszélgettem vele egy kicsit a gimnázium büféjében. Nagyon udvarias volt, és kiváló modora volt, ne érts félre. Csak kevésbé tűnik társasági embernek, mint Carter.

Kikényszerítek egy mosolyt. – Szerintem ez egy elég pontos megfigyelés.

– Nos, alig várom, hogy megismerjem őket. Legközelebb majd azt mondom nekik, hogy ismerem a mamájukat, és ezzel talán nyerek néhány piros pontot.

Vagy nem.

Mrs. Weston Jayhez fordul. – Hogy vagy, Jay? Nem akartalak figyelmen kívül hagyni téged. Csak nem láttam Gabbyt már egy örökkévalóságnak tűnő ideje.

– Jól vagyok. Remélem, ön is így van, Mrs. Weston – mondja a férfi.

– Ó, igen, nagyon jól, köszönöm, Jay – válaszolja a nő.

Jobbra-balra néz kettőnk között. Egy pimasz vigyor csúszik az arcára.

– Hagyom, hogy ti ketten folytassátok a dolgotokat – mondja. – Jó volt látni téged, Gabby. Gyere el hozzám valamikor. Még mindig a baseballpályák mellett lakom. Ugye emlékszel, hogy az hol van?

– Persze. Jó volt látni önt, Mrs. Weston.

Ránk mosolyog. – Jó étvágyat az ebédhez.

Jay búcsúzóul biccent, miközben elsétál.

Visszatelepszem a székembe, és nagy levegőt veszek. – Ugye tudod, hogy az a nő az egyik legnagyobb pletykafészek a városban?

– Nem.

– Nos, ő az. A fél város tudni fogja, hogy látott minket ketten együtt ebédelni, mire hazaérek.

Jay engem tanulmányoz. – Zavar ez téged?

A tekintete erősen rám szegeződik, miközben elgondolkodom a kérdésén. Az azonnali reflexem az, hogy pánikba esem, és azt mondom, igen, zavar. Azt várom, hogy meg akarom védeni a fiúkat, és nem akarom, hogy megtudják, hogy együtt vagyunk. Várom, hogy kialakuljon egy szósor, ami elmagyarázza, hogy egyelőre miért nem biztos, hogy jó ötlet nyilvánosan ebédelni. Ez az egész annyira új. És Jay nem akarja, hogy ez nyilvánosan... ugye?

– Téged zavar? – kérdezem ahelyett, hogy válaszolnék neki. Elgondolkodik, mielőtt válaszolna. Végül a szemei az enyémekre szegeződnek.

– Azt akarom, hogy kényelmesen érezd magad – mondja halkan. – Ha azt akarod, hogy ez titokban maradjon – különösen a fiúk előtt –, akkor megértem. Ezt fogjuk tenni. De ha ez az én döntésem, akkor nem érdekel, hogy ebben a városban bárki megtudja, hogy érdekelsz. Mert így van. – Vigyor csiklandozza az ajkát. – Tetszel nekem, Gabrielle. Nagyon is.

Melegség árasztja el az ereimet, és az ajkamba harapok, hogy ne nevessek fel megkönnyebbülten.

– Én is kedvellek, Jay. Nagyon.

– Mennyire vagy éhes? – kérdezi.

Összeszorul a gyomrom.

– Mert maradhatunk még, és ehetünk egy hamburgert – mondja. – Vagy...

Felállok. – Vagy. Én a vagyot választom.

Hangosan nevet, ahogy feláll. Kivesz egy húszast a tárcájából, és átadja Taylornak, amikor az elsétál mellette.

– Mennünk kell – mondja neki Jay. – Tartsd meg az aprót.

Taylor olvas a sorok között, és kuncog.

– Tűnjetek innen, mielőtt ti ketten felgyújtjátok ezt a helyet.

Jay megfogja a kezem, és gyakorlatilag az ajtóhoz vonszol.

 

---

[1] Cricket-Tücsök

[2] Beetle-Bogár

[3] Mantis-Sáska