24.-25.-26. Fejezet

 

24. fejezet

 

Jay

Fordította: Sophie

 

Lenyelem az utolsó korty teámat a pohárból, majd kiöblítem és a mosogatóba teszem.

A nap a horizont felett lebeg, egy-két óra napfényt ígérve, mielőtt lenyugszik este. Egy órája otthon akartam lenni. De köszönhetően a felbukkanó zivataroknak, amik egész nap lecsaptak a munkahelyemre, nem tudtunk időben végezni.

A frusztrációm nem lehetett azonban az időjárásra fogni. Sokkal inkább a tegnap esti vacsora miatt görcsölt a gyomrom. Ez az, ami hajnalig ébren tartott a rövid szunyókálás előtt. Ez a megpróbáltatás járt az agyamban egész nap.

Dylan fájdalma kísértett az elmúlt huszonnégy órában.

Fájt a szívem mindannyiukért. Brutális olyan veszteséget elszenvedni, mint ők. Gabrielle azon képessége, hogy mindent a kezében tartson a tragédiában, az erejéről tanúskodik.

Ő egy csodálatos nő.

Mióta elhagytam a házukat, az zavart, hogy nem tudtam nekik segíteni. Ez nem olyan dolog, amibe belekeveredhetek, mert Dylan számára én voltam az ellenség. Vagy legalább is ezt szeretné, ha hinnénk.

A probléma az, hogy nem én vagyok az ellenség, és ezt mind a ketten tudjuk.

A telefonom megcsörren a pulton. Felveszem, amikor látom, hogy Gabrielle keres.

– Helló – mondom.

– Szia. Milyen volt ma a munka?

– Nedves.

– Most már tudod, hogy én mit érzek minden nap.

Vigyorgok – Vicces. Milyen volt a te napod?

– Kemény.

– Most már tudod, hogy én hogy érzek minden nap.

Felnevetett. – Nézd, tudom, hogy beszéltünk erről múlt éjszaka. De ha nem éreznéd jól magad azzal kapcsolatban, hogy átjöjj, én megértem.

– Nem akarod, hogy átmenjek?

– Nem ezt mondtam. Csak azért mondom, mert még nem vagy itt, és tudom, hogy körülbelül huszonhét perccel ezelőtt hazaértél, mert Carter abban a pillanatban, ahogy felhajtottál a kocsibeállóra, elkezdett kiabálni, hogy passzolgatni akar veled.

Megérintem a még mindig bedagadt szemem. – Gondolod, hogy meg tudna kedvelni valami kevésbé fájdalmas dolgot? Mondjuk… zongoraórák?

Gabrielle nevetésben tör ki. A hang a zsigereimbe hatol, és fellazul a csomó, ami egész nap gyötör.

– Nemet mondok a zongorára – mondja. – A szemednek talán jobbat tenne, de a fülednek semmiképp.

– A fenébe. – Nekidőlök a pultnak. – Feltesszük a lámpát a verandára, ugye?

– Igen. Majdnem megöltem magam, amikor a sötétben próbáltam bejutni múlt éjjel. Ez most már élet és halál kérdése. Úgy értem, megcsinálnám én magam, de…

– Elektromos – mondjuk kórusban.

Nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról. – Nemsokára ott leszek.

– Oké.

– Viszlát.

– Szia, jóképű.

Végigcsúsztatom a telefonom a pulton, amíg bele nem ütközik a banánokba. Ez a nő lesz a halálom.

A csizmám az ajtó mellett van

Belebújok, és elindulok a gyepen át. Carter már akkor észrevesz, amikor még csak három lépést tettem, és vágtázva elindul felém az udvaron át. A haja lobog mögötte, a mosolya pedig olyan széles, mint Texas. Valami történik tőle bennem, amitől kissé megijedek.

– Na jó – mondja, amikor hirtelen megáll mellettem. Aztán mellém szegődik, mintha semmi se történt volna. – Gondolkodtam. Néhány srác a pályára való, néhány meg ütőnek. Talán te ütőnek való vagy.

Ez a gyerek. – Carter, haver, van néhány régi videókazettám, amit még anyám vett fel, amikor a középiskolában baseballoztam.

– Tényleg? Akkoriban voltak már videókazetták? – Az arca összerándul. – Várj. Mi az a videókazetta?

Felsóhajtok. – Mindegy, talán le kéne ülnünk, és megnéznünk párat, mielőtt újra gyakorolnánk. Csak hogy tudd, tudom, hogy miről beszélek. – És ezért vettek fel a főiskolára az utolsó évemben.

– Oké.

Fogalma sem volt róla, hogy miről beszélek.

– Hé, Jay?

– Igen?

– A testvérem lehet, hogy utálja a beledet, de én nem. Én kedvellek.

Hűha! Megköszörültem a torkomat. – Dylan azt mondta, hogy utálja a belemet?

– Nem. De biztos vagyok benne, hogy úgy hangzott.

Eléggé biztos.

Ennek ellenére, az utált beleim összecsavarodnak, ahogy elérjük a verandát. Carter arról zagyvál, hogy hogy kell tartani a baseball-labdát, de az eszem máshol jár.

Kíváncsi vagyok, tudok-e beszélni Dylannal. Vagy ez túlzás lenne? Csak rontana a helyzeten?

Mély levegőt veszek. Nyugi, Stetson. Ez borzasztóan úgy hangzik, mintha mélyebben belekeverednél.

Bassza meg. De nem ez az, amit tenni szeretnék? Hogy belekeveredjek?

Fáj a szívem a fiúért. Szeretnék segíteni, mert tudom, hogy tudok. De a segítség mindig a seggembe szokott harapni.

Gabrielle rövidnadrágban, és egy őszinte mosollyal lép ki.

Talán most nem fog seggbe harapni. Ez most más helyzet, mint Melodyval és Izzyvel. A lelkemben érzem.

– Szia! – mondja Gabrielle, végigfuttatva ujjait Carter haján. Rám vigyorog. – Szerinted biztonságos így dolgozni, hogy ilyen nyirkos minden az esőtől?

– Amíg az elektromos részek szárazak, addig nem lehet probléma.

Ásít, és leül a veranda hintájára. – Csak én érzem úgy, hogy ez volt a leghosszabb nap az életben?

– Nekem is ez volt a leghosszabb nap – mondja Carter. – Zeneóránk volt ma. Tudod te, hogy az meddig tart? Örökké.

Úgy tűnik, a zongora tehát mégsem jön szóba.

– Nekem is elég hosszúnak tűnt – mondom. – Sok minden járt a fejemben.

– Ez mit jelent? – kérdezi Carter.

Kuncogok. – Azt jelenti, hogy nem tudtam koncentrálni, ami sosem jó dolog a munkában.

– Ó! – Hunyorogva néz rám. – A szemed még mindig fekete, tudod?

– Tisztában vagyok vele.

– Oké. – Gabrielle-hez fordul. – Kaphatok egy kis nasit? Csak egy icuri-picurit. Még sok idő van vacsoráig, így nem fog bezavarni semmibe.

Kinyújta a kezét. – Igen, ha szeretnél. De csak egyet.

Nem vagyok benne biztos, hogy Carter hallott bármit is az igen után a nagy győzelmi kiáltástól és az ajtó csukódásától mögötte.

– Leülhetek melléd? – kérdezem, és elindulok felé.

– Kérlek.

Leereszkedem a hintára, és Gabrielle mellém bújik. A napom minden stressze azonnal elillan. Hogy csinálja ezt? Hogy mindent csak úgy… jobbá tesz?

– Tudod, mi a fura? – kérdezi.

– Mi?

– Az, hogy itt vagy, mindent… jobbá tesz. – Felnéz rám és vigyorog. – Nem akarok tapadósnak tűnni, de ez az igazság.

Megcsókolom a feje búbját.

A beismerése nem hangzik tapadósnak. Inkább úgy hangzik, hogy szerencsés ember vagyok. De nem akarom neki beismerni ezt – nem itt. Nem a tegnap esti Dylan-féle balhé után, és akkor, amikor Carter bármikor kirohanhat a baseballról való zagyválással. De el akarom neki mondani, hogy hogy érzek. Azt akarom, hogy tudja Gabrielle, ez nem az a helyzet, amire gondoltam, amikor figyelmeztettem őt első éjszaka, amikor szexeltünk.

Ez sokkal több.

Ez igazi.

És bármennyire is féltem attól, hogy bárkibe beleszeressek – pláne egy egyedülálló anyába –, Gabriellel, Carterrel és Dylannal lenni könnyebb, mint a legtöbb helyes dolog az életben. Nem tudom, hogy hova a fenébe vezet ez, de remélem, hogy vezet valahova végül. Azt hiszem eljutunk oda is.

És pontosan ezt akarom, hogy Gabrielle is tudja. Hogy nincs egyedül. Itt vagyok, gazdagabbá és biztonságosabbá akarom tenni az életüket. És talán, valamilyen kezdetleges módon, még talán bele is szerettem. És talán jobban törődöm a fiúkkal is, mint amennyire be akarom vallani.

– Szerinted ki tudjuk találni, hogy sajátíthatnánk ki az estét holnap? – kérdezem.

– Valószínűleg. Miért?

Rámosolygok. – Csak magamnak akarlak, és szeretnék veled anélkül beszélgetni, hogy az egyik szememmel a felém repülő baseball labdákat kéne figyelnem.

– Csak azért fél szemmel, mert csak annyi van?

Megrázom a fejem, ami miatt felnevet.

– Rendben – mondja Carter, és kitör az ajtón egy csokoládétól felpörgött gyerek energiájával. – Elfelejtettem mondani neked valamit.

– Kinek? Nekem? – kérdezi Gabrielle.

– Nem – fordul felém. – Neked.

– Miért hangzik ez fenyegetően? – kérdezem.

Lehajol nevetve, noha nem hinném, hogy érti a viccet. Gabrielle viszont a bordáimba könyököl.

– Oké – mondom. – Miről felejtettél el nekem szólni? Tudok a monokliról. Szóval ha ez az, már tudok róla.

– Nem. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy az iskolában lesz egy Boat Box Derby.

– Egy mi? – kérdezi Gabrielle.

– Egy Boat Box Derby.

Előre hajolok, könyökömet a térdemre támasztom. – Mármint úgy érted, hogy egy Soap Box Derby[1]?

– Igen. Az. Nem tudtam mi az, de minden gyerek erről beszél. Minden évben megszervezik az évfolyamomban, az igazgató is eljön, és lesz torta. – Olyan arcot vág, mintha ez mind elég lenne. A kezét az alkaromra teszi, és olyan közel hajol, hogy érzem a csokoládét a leheletén. – Beneveztem magunkat.

A szemembe bámul. És most először, mióta találkoztam Carter Solomonnal, olyan komoly, mint egy szívroham.

Nem tudom mit mondjak. Persze szívesen segítek neki mindenben, amire szüksége van. De ez annyira… szülői dolog. Ez az, ami egy kicsit elbaszódott.

– Carter, szívem – mondja Gabrielle, és magára vonja a figyelmét tőlem. – Nem írhatod fel Jayt csak úgy dolgokra. Miért tennél ilyet? Én boldogan építek neked ilyen… járművet?

Színpadiasan felsóhajt. – Ez egy derbi autó, Anya, és pont ezért nem tudsz segíteni. Még azt sem tudod, hogy micsoda. És Jay jó abban, hogy dolgokat építsen. Voltál már egyáltalán a garázsába?

– Voltam – mondja, az arca rózsaszínűvé válik. – De attól, hogy ő ilyen dolgokat csinál, még nem jelenti azt, hogy van ideje építeni neked egy derbi autót.

– De van neki – mondja Carter boldogan. Mindegyik gyereknek van apja, aki segít nekik. És mondtam nekik hogy Jay gyakorlatilag az apám…

Dylan ront ki az ajtón, amitől mindannyian megriadunk. Répavörös fejjel bámul ránk. – A francokat! Ő nem az apád.

Közbe akarok lépni, és mondani valamit. De mit mondjak? Mondjam azt Carternek, hogy nem vagyok az apja? Vagy azt, hogy örömmel segítek? Mondjam el Dylannek, hogy senki sem akarja átvenni az apja helyét, vagy maradjak ki ebből, hogy ne rontsak a helyzeten?

– Oké, Dylan, nyugodj meg! – mondja Gabrielle és feláll.

– Nem nyugszom meg! Hazudtál nekem.

Gabrielle összerándul. – Miben hazudtam neked?

– Minden dologban, amit tegnap este a szobámba mondtál. Hogy senki sem akarja, hogy Jay az apánk legyen. És hogy milyen jó ember volt az apám, és csak azt akartad tenni, ami neki a legjobb. És most kijövök ide, és hallom, hogy Carter azt mondja neki – néz rám dühösen Dylan –, hogy gyakorlatilag ő az apánk. Én kurvára nem így gondolom.

– Dylan, beszélhetnék veled négyszemközt egy pillanatra? – kérdezem.

– Nem. – Úgy néz rám, mintha három fejet növesztettem volna. – Nem beszélek veled. Utállak. Azt kívánom, bárcsak sosem találkoztunk volna.

– Dylan – mondja Gabrielle.

Miért vagy köcsög Jayjel? – kérdezi Carter, és a testvére karjáért nyúl.

Dylan eltolja a kezét. – Mert te ezt nem érted, mit jelent, Carter. Ez az ember nem az apád. Ő nem olyan, mint az apád. Ő semmi neked. Hallasz engem?

Carter szemei megtelnek könnyel.

– Én csak meg akarlak hallgatni – mondom.

– Nem. Érdekel – mondja Dylan, és rám néz. – Nincs számodra szabad hely a családunkban. Volt egy apánk, és most ő elment, és a legutolsó dolog, amire most szükségünk van, hogy legyen még egy ember, aki megjelenik, hogy utána elhagyhasson minket.

– Eleget hallottam – mondja Gabrielle.

Dylan felé fordítja a fejét. – Helyes, én is. – Carter felé nyúl. – Gyere, haver. Csak te és én vagyok. Ez a fickó egy senki nekünk. Rendben?

– Dylan… – mondja Gabrielle, de a szavait elvágja az a tekintet, amit Carter a vállán keresztül vet ránk, miközben befelé megy a testvérével.

Kifújom a levegőt, a kezemet végig csúsztatom az arcomon. Hogy fordult ez ilyen gyorsan ennyire rosszra?

A fiú szavai belém hasítottak, kijózanítva engem az ábrándozásból. Téveszmében szenvedek, ha azt hittem, hogy beleillek ebbe a családba úgy, ahogy én szeretném? Lehetséges egyáltalán, hogy az ő korukban csatlakozom hozzájuk, és befogadjanak?

Az arcom felforrósodik, ahogy belém vág a valóság.

Gabrielle szomorúsága kézzel fogható. – Sajnálom, Jay. Be kell mennem, és kezdenem kell valamit ezzel a káosszal.

– Veled megyek.

A homlokát ráncolja. – Köszönöm, de ez valószínűleg nem jó ötlet.

Mi?

– Nézd, Jay. Ezek az én gyerekeim. Az én problémám. Nem a tiéd.

Nem a szavak azok, amik zavarnak engem. Inkább a hangsúly, amit használ, amitől gyorsan belém vág.

– Ezek az én gyerekeim. Az én problémám. Nem a tiéd.

Emlékeztet az utolsó vitára Melodyval, mielőtt hazamentem, és láttam, hogy ő és Izzy elmentek. Az előtte lévő éjszaka azon vitatkoztunk, hogy nem jegyeztem el. Másnap, az iskola hívott, mert Izzy beteg volt, és valakinek haza kellett vinnie. Az volt az a nap, amikor felfedeztem, hogy el lettem távolítva a lányom vészhelyzet esetén értesítendők listájáról.

– Ő az én lányom, Jay. Ha azt akarod, hogy a tiéd legyen, akkor tedd meg, amit meg kell tenned.

A feszültség eluralkodik a testemen, majdnem belefulladok. Túlságosan emlékeztet ez a helyzet ahhoz, hogy kényelmes legyen. Túlságosan hasonlít életem legrosszabb napjára, amit nem akarok átélni.

Hogy kerültem ebbe a helyzetbe? Hogy kerültem ide, hogy kurvára érdekeljen? Hogy kerültem ebbe a helyzetbe, hogy kirúgjanak az életükből olyan emberek, akikkel törődöm, mintha egyáltalán nem számítanék?

Ez összetör engem.

Tetszik nekem ez a nő? A pokolba is, igen. Azt akarom, hogy több legyen? Abszolút. Nem tagadom. De ha ez néhány hét után ilyen érzés, akkor nem hiszem, hogy kockáztathatom, hogy néhány év elteltével újra valami ilyet mond.

– Ezek az én gyerekeim. Az én problémám. Nem a tiéd. – Milyen találó. És mennyire kurvára igaz. Most kell tovább lépned, Stetson. Tedd meg, mielőtt minden érintett számára túl késő lenne.

Akár tudta, akár nem, Gabrielle Solomon most húzta a végső vonalat a homokba.

– Tudod, mit? Igazad van. Ők a te gyerekeid, és ez a te problémád – mondom, a szívem a fülemben dobog. – Remélem, hogy megoldjátok.

– Mit akarsz mondani, Jay?

Vállat vonok. – Nem mondok semmit azon kívül… – A vállaim megereszkednek. – Mondd meg Dylannak, hogy sajnálom. És neked is ezt mondom.

Egy puszit nyomok a feje búbjára, elkerülöm a tekintetét, és lesétálok a lépcsőn az otthonom felé.

 

---

[1] Soap Box Derby – A versenyzők kézzel épített fa autókkal versenyeznek

 

25. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: Sophie

 

Az ajtó zárva van.

Csöngetek, és várok.

A hold fényesen és magasan ragyog az égen. A levegő meleg, nyarat sejtető, virágos illatú. Csodálatos éjszaka lenne, ha ülnék a hátsó verandán egy pohár borral a kezembe. Isten tudja, mennyire szükségem lenne a borra. De Jayre is.

Nem vagyok benne biztos, hogy mi történt korábban. Csak abban vagyok biztos, hogy egy hatalmas kő van a gyomromban, mióta láttam őt hazasétálni. Talán azért, mert a szeme nem csillogott, amikor hozzám beszélt. A hangjában lévő üresség, amikor elköszönt tőlem. Az ajka egy pillanattal tovább időzött a hajamon, mintha egy csöndes búcsú lenne, mielőtt elindult.

Nem hagy nyugodni, de eddig túl elfoglalt voltam, hogy foglalkozzam vele. Egészen mostanáig.

Tovább tart, amíg kinyitja az ajtót, mint vártam.

A szívem kihagy egy ütemet, ahogy a zár kinyílik. Lassan felbukkan.

Egy kockás pizsama alsó. Félmeztelen. Kócos haj, mint aki újra és újra végigfuttatta rajta a kezét az este.

Ez így lenne? Ő ugyan annyira frusztrált és összezavarodott volt az egész ügy miatt, mint én?

– Szia! – mondom, arra várok, hogy arrébb menjen az ajtóból, hogy be tudjak menni. De nem teszi.

– Hogy mentek a dolgok?

– Elmentek. Dylan nyugodtabb, mint volt, de még mindig mérges. Addig beszéltem hozzá, míg bele nem kékültem, aztán úgy döntöttem, adok neki egy kis teret, hogy le tudjon nyugodni.

Jay bólint. – Valószínűleg jó ötlet.

Megborzongok, és ennek semmi köze a hőmérséklethez. Inkább ehhez a hideg fogadtatáshoz.

– Beengedsz? – kérdezem.

Olyan sokáig tart, hogy oldalra lépjen, hogy azt hiszem, nem teszi meg. Végre megmozdul, és beenged.

A szívem hevesen dobog, ahogy belépek a házába, mint az előző hetekben majdnem minden este. Lehet, hogy egy gyors csókra, vagy esetleg többre. De engem eddig hívtak, hogy jöjjek, könyörögtek, hogy jelenjek meg, és szívesen fogadtak, amikor ideértem… kivéve ma este.

Elkezdek pánikolni.

– Mi folyik itt, Jay?

Karnyújtásnyira áll – ez nagyon nem Jayre vall.

– Azt hiszem – mondja lassan és határozottan –, hogy a dolgok elébe szaladtunk.

Mi? Kikerekedik a szemem. – Miről beszélsz?

– Ez az este egy ébresztő volt, Gabrielle. Fantáziavilágban éltünk, ha azt hittük a dolgok működni fognak közöttünk.

A vérem megfagy. – Jay.

– Nem mi tehetünk róla. Hanem a helyzet. Ez… Nem, azt hiszem, mégis mi vagyunk – sóhajt, közelről figyelve engem. – Mindkettőnknek szembe kell nézni a valósággal.

Nincsenek szavaim. Még ha meg tudnám is formálni a szavakat, nem tudnám kimondani őket. Teljesen lesokkol, teljesen váratlanul ér ez az egész, és mindösszesen annyit tudok tenni, hogy megpróbálom megfékezni száguldozó gondolataim.

– Kezdettől fogva rossz ötlet volt ez – mondja. – Hallgatnom kellett volna a józan eszemre, és megspórolhattam volna magunknak ezt az egészet.

Valami elpattan bennem, és egy feszültség alatt álló vezeték vagyok.

– Hogy érted azt, hogy megkímélhettél volna minket a bajtól? – kérdezem hangosabban a kelleténél. – Csak ennyit jelentett neked? Bajt?

Hogy történhetett meg ez az egész? Ó, édes istenem. Mit tegyek?

A szám elnyílik, így minden lélegzetvétel hallható. Forró a levegő, ami gyorsan ki- és beáramlik a számba.

– Nem számít, Gabrielle.

– A pokolba is, de.

Felnyög, kifújja a levegőt. – Nézd, nem szeretnék belekeveredni egy olyan helyzetbe, ami csak megsemmisítene minket.

– Folytasd. Magyarázd meg.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, magyarázd el, hogy a velem való kapcsolat, hogy semmisítene meg minket. – Az orrlyukaim kitágulnak. – Te erőltetted ezt. Te jöttél a házamhoz, és dolgoztál a tornácomon. Te ragaszkodtál hozzá, hogy segíts a projektemmel. Te köteleződtél el Dylannél, és te viccelődtél Carterrel. És most te akarsz kiszállni ebből? Mi a fasz ez, Jay?

Végigsimítja a kezét az arcán.

A hitetlenségem forró, égető haraggá változik. Ez nem jó, ez nem helyes. És ha azt hiszi, hogy elutasíthat ma éjszaka, akkor téved.

– Ha még ennél is jobban belekeveredünk, mint most, szét fogom szakítani a családodat – mondja.

– Szóval te ellöksz magadtól, mert a tinédzser fiamnak volt egy hisztije? Erről van szó? – majdnem nevetek. – Azt hittem, te több vagy annál az embernél, aki ezt tenné.

– Dylan gyűlöl engem, Gabrielle. Vagy azt hiszi, gyűlöl. És te visszautasítod, hogy beszéljek vele, és megpróbáljak segíteni neki, még akkor is, ha van rálátásom arra, hogy segíthetnék neki.

– Én…

– És Carter felírt engem egy apa-fia projektre. És azon gondolkozok, hogy túlléptem-e a határaimat, ami oda vezetett, hogy azt hiszi, az apja próbálok lenni. Mert annyira óvatos voltam, de annyira óvatos, Gabrielle, hogy ne tegyem ezt meg. Miatta is, és magam miatt is.

Becsukja a száját, és a hangulat megváltozik közöttünk. Mély levegőt veszek, és megpróbálok arra figyelni, hogy… lenyugodjak. Amire már órák óta törekszem. Miért ilyen kibaszott komplikáltak a férfiak?

Nem akarok racionális lenni, és hallgatni, amit valójában mond, mert egy részem nem akar vesződni valakivel, aki ilyen gyorsan feladja. Úgy tűnik az életem egy állandó harc és küzdelem a különböző ellenfelekkel. Ha ő nem akar harcolni, hogy túllépjünk ezen, akkor nincs remény a közös jövőre.

De ahogy arra gondolok, hogy kicsoda Jay, ő nem szokta feladni. Sokáig kitartott Melodyval Izzy miatt. Türelmes és gondoskodó volt a fiúkkal, még azután is, hogy Dylan már nem volt annyira szerethető. És nem mondott le rólam az elején, még akkor sem, amikor a félelmei azt mondták, hogy lökjön el. De nem tette. Követte a szívét, és folyamatosan jött hozzánk.

Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy szerelmes vagyok belé. És azt hiszem, hogy ez több annál, mint hogy félreáll, mert fél attól, hogy darabokra szakítja a családunkat. Hogy túl nehéznek érzi. Nem elutasítás az, amit a szemében látok.

Jay meg van rémülve.

A Murray utáni éjszaka beszélgetése fut végig az agyamon. – Ezért félsz attól, hogy kapcsolatban legyél velem? Mert egyedül álló anya vagyok, éppen mint Melody.

Jay szemei félelemben úsznak. A barna rész körül arany kavarog, létrehozva egy zavaros, de gyönyörű mogyoró árnyalatot, ami ugyan olyan zavaró, mint a helyzet. Csak annyit tudok, hogy utálom őt így látni. Utálom őt félni látni – hogy tőlem fél.

– Ők a te gyerekeid, Gabrielle. Igazad volt. Nem tartozok az ügyes-bajos szarságokhoz. Ez nem az én dolgom.

A saját korábbi szavaim csengenek vissza a fejemben:   – Nézd, Jay. Ezek az én gyerekeim. Az én problémám. Nem a tiéd.

Nyelek egyet, és felé lépek. Megmerevedik, némán mondva nekem, hogy álljak meg.

– Nem úgy értettem – mondom lágyan, a félelme felemészti a szívdobbanásaimat. – Feldúlt voltam, és frusztrált, és dühös és aggódtam. Csak annyit akartam tenni, hogy fogjam a gyerekeimet, és megoldjam ezt az egészet. Nem akartalak bántani.

– Nem tetted.

Ó, de szerintem megtettem. – Valamiről beszélni akartál holnap este. Miről is lenne szó?

– Nem számít.

– De, számít.

Átment a szoba túloldalára. – Be kell ezt fejeznünk.

– A veszekedést? – kérdezem, még ha tudom is, hogy mire gondol. Úgy érti, hogy nekünk be kell fejezni ezt. – Boldog lennék, ha nem veszekednénk.

A szék hátuljára teszi a kezét, közénk helyezve, mint egy barikádot.

– Nem akarom többé ezt csinálni – mondja. – Nem tehetjük.

A lelkem mélyéről düh bugyog fel. Nos, talán nem volt igazam. Talán tényleg nem akar minket. – Nem gondolod komolyan.

– De igen.

– Miért? – pillantok rá dühösen. – Miért mentél túl minden nehézségen, hogy ez történjen és kihátrálj? Ez csak egy játék számodra? Unatkoztál?

– Tudod, hogy ez nem igaz.

– Akkor mi az, Jay? – nem engedem félrenézni. – Mondd el hogy hirtelen miért nem vagyunk jó páros? Mert már nem vagy belém esve többé?

– Gabrielle…

– Mert tudom a választ. Mert a dolgok most nehezek, ezért megijedtél, és ki akarsz szállni.

Nem cáfolja meg. Valószínűleg azért, mert nem tudja.

Hagyok neki időt, hogy beismerje, igazam van, így dolgozhassunk azon, hogy túljussunk ezen.

De nem teszi.

A szemem megtelik könnyel, ahogy rájövök, mi történik – megválaszolta a kérdést, amit egy ideje feltettem magamnak Scottie-nál.

Ha a dolgok nehézzé válnak, nem fog harcolni értem.

Miért vártam mást?

Érzelmek hulláma tör elő a lelkem mélyéről – egy helyről, amit már évek óta rejtegettem. Ez életem keresztje. Azon kívül, hogy történik valami a gyerekeimmel, ez a legnagyobb félelmem.

Hogy nem éri meg harcolni értem.

Könnyek szöknek a szemembe, veszélyessé téve a pislogást. A szívem némán jajveszékel fájdalmába. Remegek azon küzdelmemben, hogy nyugodt maradjak, így Jay nem látja, hogy a szívem a lábainál hever.

Üres tekintete leforráz, megperzsel az igazsággal.

Amikor Christopher arra kért, váljunk el, szavai gyengédek voltak. Ő többet akart nekem. Még mindig szeretett. Még mindig együtt lennénk, csak külön házakban. De az igazság az, hogy a szerelmünk nem érte meg a küzdelmet.

A pokolba, Levi és én nem voltunk szerelmesek az általános iskolába, de még ő sem talált engem harcra érdemesnek. Nevetségesnek tűnik most ezekre gondolni, de nem tudom tagadni a hasonlóságot.

A különbséget Levi, Christopher és Jay között nem lehet figyelmen kívül hagyni. Levi és én nem voltunk egymásnak szánva. Gyerekek voltunk. És bármennyire is fájt, hogy Christopher elsétált, tudtam, hogy így helyes. Fájdalmas volt a szívemnek, de jónak érezte a lelkem.

Semmi sincs, kibaszottul semmi, ami helyes lenne Jay elvesztésében… kivéve, hogy utána emészteni magam csak időpocsékolás lenne.

Ez egy olyan lecke, amit jobb előbb megtanulni, mint később.

– Nem számít mennyire kedvellek – mondom, az ajtó felé hátrálva. A könnyeimet visszatartom, amíg ki nem jutok. – Nem számít, hogy arra gondoltam, eljöhet az idő, amikor még szerettelek volna is.

Az arca megereszkedik.

– Ezek közül semmi sem számít, mert igazad van – mondom, a kezem az ajtógombon. – Meg kell állítanunk ezt. Mert nem fogok harcolni egy férfiért, aki arra sem képes, hogy harcoljon értem.

– Gabrielle…

Kinyitom az ajtót, kilépek, átkocogok a pázsiton, mielőtt hallanám, hogy utánam kiált.

Mert nem hagyom abba.

Ha ilyen könnyen hajlandó lemondani rólam, akkor a legjobb, ha felad engem most, mielőtt a dolgok komollyá válnak… és bevallom, hogy azt hiszem, már szerelmes vagyok belé.

 

Jay

 

Belemorgok a levegőbe, és minden izmot megfeszítek a testemben, amíg fel nem kiáltok kiakadva. – A francba!

A lábam szinte magától indulna meg Gabrielle után, hogy karomba zárjam. Biztos vagyok benne, hogy vérzik a szívem. De az agyam az egyetlen, amire még hagyatkozhatok, az önfenntartásra emlékeztet.

Nem mehetek utána.

Pillantása a lelkembe hatol, ahányszor átvillan az agyamon.

– Mert nem fogok egy olyan férfiért harcolni, aki nem veszi a fáradtságot, hogy harcoljon értem.

Nem látja, hogy nem ez történik? Nem veszi észre, hogy ez a kapcsolat mindannyiunknak csak ártani fog?

Jobban tudtam, mint hogy ezt tegyem. A fenébe, jobban tudtam.

– Nincs egyedülálló anya, Jay. Ne kerülj olyan helyzetbe, hogy beleesel egy nőbe és a kibaszott gyerekeibe. Legyél ennél okosabb – mondom, kigúnyolva magam. – Jay, te kibaszott bolond.

Lekapcsolom a lámpákat, és újra bezárom az ajtót.

– Nem kockáztathatod meg. Nem bolondulhatsz beléjük – mondom az üres háznak. – Nem lehetsz te a probléma Dylannek, és tilthatnak el attól, hogy próbálj segíteni neki. Nem lehetsz te a méreg.

És mégis.

Megoldani a problémákat Dylannel, nem oldja meg a problémákat Izzyvel.

Összeszorul a gyomrom, és az epe jellegzetes íze terül el a nyelvemen.

A padlón járkálok, az agyam hirtelen kitisztul.

A vágyam, hogy segítsek Dylannek abból a félelemből fakad, nem tettem eleget, hogy segítsek Izzynek. Mélyen legbelül tudom, hogy ez nem fair – mindent megtettem, amit csak tudtam érte. De tudván, hogy Dylan küszködik, hátradőlni és nézni, ahogy megsérül, és nem tenni rohadtul semmit ellene, olyan érzést kelt, hogy kudarcot vallok megint valakinél.

Túlléptem? Talán.

– De az elsétálás is túllépés volt? – kérdezem elcsukló hangon az üres házban.

Még ha fel is teszem a kérdést, tudom a választ.

A könnyebb utat választottam, még ha ez elkerülhetetlen is volt.

A sötétben állok, és kinézek a konyha ablakon Gabrielle házára. Ott is le vannak kapcsolva a villanyok. Azon merengek, hogy ő is ébren van-e az ágyában, vagy a konyhában van egy bögre teával. Dylannel beszél, vagy segít Carternek visszaaludni?

Sír?

Utál engem?

– Sosem tudnálak utálni, Gabrielle. Nem akkor, amikor azt hiszem, szeretlek.

Az árnyak betakarnak, ahogy elfordulok és elindulok az ágy felé.

 

26. fejezet

 

Gabrielle

Fordította: Sophie

 

– Utálom, hogy én vagyok az, aki beismeri – mondja Cricket, bebújva Scottie konyhájába. – De Della – egy zseni vagy.

Della meghajol, mintha egy hercegnő lenne.

Scottie és én a konyhasziget mögül nevetünk.

Cricket ledobja a táskáját Scottie konyhaasztalára. A nap rá süt a konyhaablakon át, megvilágítva a szőke tincseket a vörös hajába. Van benne egyfajta ragyogás, amit korábban személyesen ismertem. Nekem is volt régen. Cricket gyakorlatilag annyira ragyog, mint az új teniszkarperec a csuklóján.

– Köszönöm, hogy előre hoztad a havi koktélestet, hogy veletek tudjam tölteni – mondja, és elfogad egy barackszínű italt Dellától. – Olyan szórakoztató, ha én vagyok az, akinek hírei vannak.

– Szeretném, ha tudnád, majdnem megölt, hogy nem kérdeztem meg, hogy mennek a dolgok Peterrel – mondja Della, Cricketre nézve. – De mivel az autója minden este otthon volt az elmúlt két hétben, és eltűntél, remélem, ez azt jelenti, hogy akcióban van részed.

– Lányok… – összeszorítja az ajkait, amíg fel nem visít. – Szórakoztató szexben volt részem.

Della nevet, ahogy Cricket a lábujjain ugrál.

– Gondolom a ballonkabát bevált – mondom, és azon gondolkozok, hogy túl korai-e kérni még egy italt.

Cricket átsasszézik a szobán. – Ó, működött. Először meglepődött. Azt hittem, hogy túllőttem a célon, és vissza fog csomagolni a kabátba, hogy elküldjön a paphoz gyónni. Nem kellett gyónnom egészen azutánig. – Ördögi vigyort vág Dellára. – Megbaszott az asztalán.

– A kislányom felnőtt – mondja Della, kiérdemelve egy taslit Crickettől.

– Az elmúlt tizenöt napot a férjem elpusztításával töltöttem, vagy a következő fordulóra való felkészítésével – mondja Cricket. – Fogalmam sincs, mi van veletek, csajok. Világosítsatok fel. Mi történt?

Scottie rám néz, hogy lássa, akarom-e kezdeni. Félrenézek, jelezve, hogy nem.

Minden reggel felébredek, és azt gondolom ez lesz az a nap, amikor a dolgok könnyebbek lesznek. Nem fogom Jayt annyira hiányolni, mint előző nap. Nem fogom ellenőrizni a kocsifelhajtót, hogy lássam hazaért-e, és nem leszek csalódott, hogy csak jóval sötétedés után érkezik meg. Talán azon sem gondolkozom többé, hogy csak azért késik-e, hogy elkerüljön engem és a gyerekeimet.

Hogy hiányozhat ennyire? Hogy nőhetett hozzám egy olyan ember, akivel csak ilyen rövid időt töltöttem?

– Én jövök – mondja Della, és tölt nekem még egy italt. – Találkoztam véletlenül múlt hétvégén ezzel a párral. Egy boltban voltam, hogy kalapácsot vegyek, ami mindenhez jó, és csak elkezdtünk beszélgetni. Mindegy, aztán kiderült, hogy azok ketten benne vannak elég fura dolgokban, és a feleség megkérdezte, lennék-e a férje születésnapi ajándéka.

Leesett az állam. – Mi van?

Vállat von. – A pasi baromi helyes volt. 185-190 magas, és izmos.

– Megtetted? – kérdezi Scottie.

– Hát persze, hogy megtette – mondja Cricket horkantva. – Még meg kell kérdezned?

– Hát persze hogy megtettem. – Della Cricketre kacsint, és egy szemforgatást kap válaszul. – Hazamentem velük, és a fickó szétkefélte az agyamat, amíg a felesége a szoba végéből egy székből nézte. Minden egyes percét imádta. – Ránk néz. – Mi van? Néhány embernek ez a fétise. Az orgazmusért bevállaltam, mert valakinek be kellett.

– Ez is csak veled történik – mondja Cricket.

– Hála istennek. Ennek az embernek olyan dolgokra volt képes a nyelve, amit én még nem láttam – és ez mindent elmond. – Della felnevet. – Szóval ez az én hírem. Scottie, te jössz. Scottie felpattan a bárszékre, és elvigyorodik. – Szóval Della beváltotta a varázslatát, és megadta az állatorvosnak a számomat, aki felhívott.

– Hadd jegyezzem meg, hogy az állatorvos nagyon jól néz ki. – Della Scottie felé pillant. – És teljesen úriember volt, és megvizsgálta Lark kutyáját. Szép fogás, drágám.

– Nem hiszem el, hogy elvitted Lark kutyáját az állatorvoshoz, hogy megadd neki Scottie számát – mondom.

– Ha egy lány nem segít elkapni egy srácot, akkor milyen barát? – kérdezi Della.

Akkor segíts nekem elkapni Jayt.

Már a gondolattól is kicsit jobban összeszorult a szívem, mert nem akartam őt akarni. Bárcsak ne akarnám őt elkapni. Hogy csak a fájdalomra és a dühre koncentrálhassak, és ne játsszam vissza a fájdalmat a szemében, amikor véget vetett köztünk mindennek.

– Hétfő este egy színdarabra megyünk – mondja Scottie. – És foglalásunk van egy előkelő étteremben Columbusban. Annyira izgatott vagyok.

– Örülök neked – mondom.

– Köszönöm. – A mosolya lassan elhalványul. – Akarsz te következni, vagy…

– Igen, Gabby. Mi történik veled és a nagydarab szomszédoddal? – kérdezi Cricket. A szoba elcsendesedik, és leteszi a poharát. – Mi van? Miért néztek így rám?

Beszívom a levegőt. – Minden rendben. Jay és én többet nem találkozunk.

Cricket a mellére teszi a kezét. – Mi van? Miért?

A gondolat, hogy lépésről lépésre végig kell menni rajta, kimerítő. A fejemben már milliószor lejátszottam, mint valami rossz filmet. Analizáltam, próbáltam neki értelmet találni – próbáltam kitalálni, hogy ássam alá az érveit, hogy vezessem rá, hogy az csinálja, aminek van értelme. De ugyanúgy végződött minden, mint azon az estén, amikor Jay szakított velem.

Nem akar az életem része lenni. Sima és egyszerű. És ezzel nem lehet vitatkozni.

Lenyeltem egy nagy kortyot, erősen remélve, hogy végre hat a vodka.

– Ez egy hosszú történet – mondom, látva, hogy Cricket addig nem fog tovább lépni, amíg nem adok neki kielégítő választ. – Gyakorlatilag nem akar belebonyolódni a gyerekeim életébe, és nem tudom ezért hibáztatni.

Cricketnek szüksége van egy percre, hogy megeméssze ezt. – Ez meglepő. Nem mintha nem tudta volna, hogy gyerekeid vannak.

– Szerintem egész más volt, amikor kapcsolatba kellett lépnie velük, tudod? Amikor a dolgok valósággá váltak. – Felsóhajtottam. – És amikor Dylan egy seggfejjé vált.

– Ó, Gabby – mondja Cricket. – Sajnálom.

– Minden rendben. Tényleg. – Hazug. – Nyilvánvalóan a gyerekek az elsők, és ha ezt nem fogadja el, nem lehetek az övé.

– Csak meglepődtem – mondja Cricket. – Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ilyen.

Scottie átkarol, és az oldalához húz. Jólesik az érintés valakitől, aki nem Carter, aki rám mászik, és azt kérdezgeti, miért nem mehet át Jayhez.

– Della, adj neki tanácsot... mondja Cricket. – Megmentetted a házasságom. Mentsd meg az övét is.

Elhajolok Scottie-tól és nevetek. – Alig voltunk kapcsolatban. Ez nem egy házasság, hogy meg kelljen javítani. Valószínűleg nem is olyasmi, ami bárki képzeletében működne – még Della képzeletében sem. – Én már csak tudom. Próbáltam.

– Próbáld ki a ballonkabátot. Működik. – Cricket vállat von. – Csak egy tipp: használj olyan fehérneműt, ami könnyen letéphető rólad. De ne használj drága cuccokat, mert csak egyszerűen kárba vész.

– Nézz magadra – mondja Della. – Lassan olyan leszel, mint én.

Cricket rá mutat. – Soha nem fogok olyan dolgokat csinálni. Még csak ne is viccelj ilyenekkel.

Mindannyian nevetünk.

Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy együnk. Scottie viszi a tál szendvicset a hűtőből, azon siránkozva, hogy rendelnie kellett, mert nem hagytunk időt neki, hogy megtervezze a menüt. Della kever még egy kancsó barackos italt, és Cricket megteríti az asztalt. Felteszem a burgonyasalátát és a szendvicsfeltétet az asztalra, és mellé teszem a chipset.

Munka közben semmiségekről csevegünk, hogy fenn tartsuk a könnyed beszélgetést. Időnként hozzászólok, de az agyam főként Jay körül forog.

Még egyszer fontolóra veszem, hogy írok neki egy levelet. De ez mire lenne jó? Amíg meg nem változtatja az egyedülálló anyákkal való randizásról a nézetét, semmit sem tehetek vagy mondhatok, ami segítene. És ez az, ami szívás.

Scottie kikukucskál az ablakon, ahogy egy kisteherautó elhalad. – Az nem Kyle volt?

– Ah, igen! – Cricket boldogan felsóhajt. – Kyle-nak új barátnője van, és nagyon kis cuki, a neve Matilda. Nos, mint kiderült, Matilda irtózik a kisteherautó hangjától, akár csak én. Kyle pedig gyorsan elvitte a szerelőhöz, és megjavíttatta.

– Nem fizetted le, ugye? – kérdezi Della.

– Nem. De nem vagyok ellene.

– Hogy vannak a fiaid, Gabby? – kérdezi Scottie. – Beilleszkedtek az iskolába meg minden?

Mindannyian helyet foglalunk az asztalnál, és elkezdjük telerakni a tányérjainkat.

– Carter imádja – mondom, elvéve egy kis pulykás szendvicset a tálcáról. – Jövő héten három szülinapi meghívása is van. Népszerű, és ez kezd drága lenni.

Mindenki nevet.

– Dylan pedig… – Egy kis krumplisalátát kanalazok a villám mellé. – Dylan rendben van. Az osztályzatai közepesek. Nem túl lelkes reggelente, hogy iskolába menjen. De be kell vallanom, hogy nem hívott fel az igazgató több mint egy hete, szóval ez előre lépés.

– Mi a fenét tud olyat csinálni, hogy minden héten felhívjanak? – kérdezi Della.

– Ó, rágózik az órán, ahol nem lenne szabad. Nincs nála számítógép töltő. Nincs íróeszköz. Alma dobálása az ebédlőben, hogy lásd, kosárra tudsz-e dobni, de helyette egy gyereket eltalálsz a feje oldalán.

– Aúcs! – mondja Scottie.

Felsóhajtottam. – Van egy lista. És egy ponton abbahagyják a kiosztást, és hívják a szülőt minden alkalommal. Gondolom, azt hiszik, hogy belefáradtam hallani ezekről, és tenni fogok ellene valamit. De én próbáltam. Szobafogságot kapott. Elvettem a telefonját. Hosszú beszélgetések, amíg már nem kaptam levegőt. – Vállat vonok. – Nem tudom, mi mást tehetnék.

Della egy villányi burgonyát tart a szája előtt. – Ha egy hét is eltelt az utolsó hívás óta, talán kezdi magát összeszedni.

– Reméljük.

Jay iránti hozzáállása ellenére Dylan nem lett kedvesebb azóta, hogy Jay kilépett az életünkből. Azt hittem meg fog könnyebbülni, talán még dühöng is a történtek miatt. De semmi sem változott. Ha lehet, még rosszabb. Dylan mintha szomorúbb lenne. Visszahúzódóbb. Lehangoltabb. Még Cartert is Dylan szobájába találtam, az ágyán ülve, hozzá beszélve, ma reggel. Ha már itt tartunk, akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltam.

Van, amikor úgy érzem, hogy kudarcot vallok ezzel a fiúval. Ez is egy ilyen pillanat.

A beszélgetés Taylorról Betty Lou-ra ugrik. Megnyert egy állami szépségversenyt, Aldent képviselve a Miss Szénfesztiválon. A barátaim azon gondolkoznak, hogy tudnának adományozni, hogy segítsenek neki kijutni a nemzetközi megmérettetésre. Mosolygok és bólintok, amikor szükséges vagy elvárják. Próbálok bekapcsolódni a beszélgetésbe. De a gondolataim visszakalandoznak a szomszédomra.

A szívem elszorul, és azt kívánom, bárcsak megtalálnám, és elmondhatnám neki, hogyan tudnánk megoldani. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és kitörölhetném a veszekedésünket a létezésből. De egyik sem opció. Csak egy választásom maradt.

Próbálom elfelejteni a férfit a szomszédból.

És remélem, visszakapom a szívem.

Hiszen nem először veszítettem el, úgyhogy tudom, hogy újra sikerülni fog.

Idővel.