19.-20. Fejezet

 

 

19. fejezet

 

Jay

 

Fordította: BaBett

 

Elöblítem a tányéromat, és beteszem a mosogatógépbe. Ennek a folyamatnak soha nem volt értelme, de ez egy olyan szokás, amit nem tudok megtörni. Minek a mosogatógép, ha úgyis előbb elmosogatsz? Nem tudom. De én ezt csinálom.

Gabrielle melltartója egy konyhai szék háttámláján lóg, ugyanott, ahol néhány napja, az egyik éjszakai randevúnk során eldobta. Néha nem jutunk tovább a kanapénál. Máskor a konyhában kötünk ki, és én készítek neki valami harapnivalót, hogy pihenhessen. A kedvenc éjszakáim közé tartozik, hogy az ölemben ül a nappaliban, vagy az ágyamban fekszek vele, mesélünk és megosztjuk egymással a napunk esztelen részleteit. Olyan könnyedén a rutinom részévé vált, olyan kényelmes és élvezetes kiegészítője az életemnek. De vajon ő is így érez?

A gyomrom összeszorul, amikor belegondolok, milyen lehetséges bonyodalmak várnak ránk – nevezetesen Gabrielle fiai. Elképzelem a közös jövőt vele. Bizarr belegondolni, hogy eljutottam onnan, hogy kerülök minden kapcsolatot nőkkel – különösen olyan nőkkel, akiknek gyerekeik vannak –, odáig, hogy naponta Gabrielle-lel akarok lenni. De a szikra, amely összeköti a szomszédomat és engem, különbözik mindattól, amit a múltban tapasztaltam. Eddig rendkívüli. És lábujjhegyen járkálok a remény körül, hogy talán hosszú távú lehet. Talán Gabrielle lehet az igazi. Túl korai még ezt biztosan megállapítani, de ez is elég erős lehetőség ahhoz, hogy azon kapjam magam, hogy azon gondolkodom, hogyan kezeljem Dylant. Végighúzom a kezemet az arcomon, és kifújom a levegőt.

– Hogyan nyerhetném el Dylan bizalmát? – kérdezem az üres konyhától.

Ez olyan vékony határ mindannyiunk számára. Belekeveredni Gabrielle és a fiúk életébe félelmet vált ki belőlem. Nem tudok nem Izzyre gondolni, és arra, hogy milyen érzés volt, amikor kitépték az életemből. Mi van, ha ez újra megtörténik?

Épp amikor már majdnem kicsúszik a talaj a lábam alól, eszembe jut Gabrielle tekintete, amikor rám mosolyog, és tudom, hogy soha nem tenne olyasmit, mint amit Melody tett.

Gabrielle nem az exem.

– Ha Melody jobban hasonlított volna Gabrielle-re, a dolgok másképp alakulhattak volna – mondom, miközben oldalra hajtom a fejem. Feszültség lovagol át a tarkómon.

Soha nem tudtam pontosan meghatározni a Melodyval kapcsolatos problémám lényegét. Mindig is kusza zűrzavar volt a fejemben vele kapcsolatban. De most, hogy Gabrielle-lel együtt voltam, már világos. Melody teljes szívvel a saját boldogságának szentelte magát. Látom, ahogy Gabrielle minden egyes nap mások igényeit a sajátja elé helyezi. Önzetlen, ha a fiairól van szó – feltétel nélkül odaadó. Nagyszerűen beszél a volt férjéről. Még akkor is kedves volt hozzám, amikor én kezdetben egy pöcs voltam vele. De ő ilyen, és ez az egyik legnagyobb oka a vonzalmamnak.

És ez az elem nem létezett az én világomban Melodyval. Valójában az ő hibája – hogy nem törődött senki más boldogságával – volt az, ami eltaszított engem. Most, hogy belegondolok, az önzősége kötötte össze Izzy-t és engem is. Ez egy kétélű kard volt, ami elképzelhetetlenné tette, hogy feleségül vegyem, miközben egyúttal lehetetlenné tette, hogy elmenjek tőle.

Bár sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom gondolni, de nagyon örülök, hogy elhagyott. Annyira hálás vagyok a lehetőségért, hogy megismerhettem Gabrielle-t és a családját, még ha ez néha pokolian bonyolult is.

Mert bármennyire is tudom, hogy Gabrielle az ellentéte Melodynak, még mindig vannak olyan félelmi szálak, amelyeket nem tudok teljesen lerázni. De tudom, hogy muszáj lesz. Nyitott és befogadó akarok lenni. Gabrielle, Dylan és Carter megérdemlik ezt. Méltó akarok lenni arra, hogy részese legyek az életüknek, és ne fertőzzem meg a kapcsolatunkat azzal a méreggel, amit Melody hagyott hátra.

Ugyanakkor nem akarok túl messzire menni. Nem akarom túl mélyen belekeverni magam az életükbe – különösen addig nem, amíg Gabrielle és én nem döntünk, hogy itt az ideje, hogy megtegyük ezt a lépést. De megöl, hogy Dylan küszködik, és olyannyira tele van megvetéssel. Én nem vesztettem el a szüleimet gyerekkoromban, de elvesztettem egy gyereket. Talán ezen a szinten tudok vele azonosulni.

A telefonom zümmög az asztalon. Felkapom, és egy pillanatra megdobban a szívem — remélem, hogy Gabrielle az.

Gabrielle: Hé! Mit csinálsz?

Én: Az élet legmélyebb kérdésein töprengek, főleg a mosogatással kapcsolatban. És te?

Gabrielle: Azon tűnődöm, hogy miért nem láttam a szexi szomszédomat egész nap. ☹

Vigyorgok.

Én: Kérd és megadatik. 😊

Gabrielle: Gyönyörű ez az éjszaka. Nem akarsz átjönni velem a verandára hintázni?

Én: Máris megyek.

Töltök két pohár teát, és elindulok a gyepen át. A hold tompán lóg a fejünk felett, milliónyi ezüstcsillaggal körülvéve.

A patak felől békák kuruttyolása hallatszik, miközben felmegyek a lépcsőn a hátsó teraszra.

 Gabrielle vár rám, ide-oda ringatózva a meleg éjszakai szellőben.

– Hát itt vagy – mondja, fülig érő mosollyal.

Gyors csókot nyomok az ajkára, és helyet foglalok mellette, átnyújtok neki egy poharat. – Milyen volt a napod?

– Teát hoztál nekem? – Hamisan fintorog, és ez imádnivaló. – Annyira átkozottul édes vagy.

– Halkabban! A francba. Tönkreteszed a hírnevemet.

Nevet, és meglök a vállával. – Köszönöm.

– Örömömre szolgál. Szóval, milyen napod volt?

– Jó volt. Dolgoztam. Dellával ebédeltem. Elmentem az élelmiszerboltba. És neked?

Átcsúsztatom a karomat a hinta háttámláján, és közelebb húzom magamhoz. – Egész jól telt. Sok falvázat megépítettünk a bővítéshez. Bár sokáig kellett maradnom, és beszélnem kellett a háztulajdonossal egy változtatásról, amit szeretne. Mindezt be kell kalkulálnom az árba a hétvégén, és vissza kell jeleznem neki.

– Kell segítség?

Vigyorgok. – Segítesz nekem az árajánlat elkészítésében?

– Ha segítségre van szükséged, akkor segítek. – Elpirul. – Mi van? Ne nézz így rám!

– Hogyan?

– Mint... – megvonja a vállát, az arca rózsaszín. – Nem is tudom. Mintha bolond lennék, vagy ilyesmi.

Rámosolygok. – Sok minden vagy, Gabrielle Solomon. De a bolond nem tartozik közéjük.

A vállai megenyhülnek, és hozzám dől. A szívem megdobban, ahogy megcsókolom a feje oldalát.

– A fiúk ágyban vannak? – kérdezem.

– Igen. Miért?

– Most jöttem rá, hogy ma este már kétszer megcsókoltalak.

Lassan bólint. – Beszélhetnénk erről?

– Persze.

Visszatartom a lélegzetemet, miközben felül, és elcsúszik tőlem. Egy hajtincset a füle mögé tűr, egyik térdét felhúzza, és úgy fordul, hogy szemben legyen velem. A szemei óvatosak, miközben az alsó ajkát rágcsálja. Fogalmam sincs mit fog mondani – és ez akárhogy is alakulhat. És a bizonytalanság csomót csinál a gyomromból.

– Nem próbálok semmit sem gyorsítani – mondja. – Szóval nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy megpróbálok a gázpedálra lépni, mert nem így van.

– Oké.

Sóhajt, a feszültség a csinos arcára van írva. – Tudom, azt mondtam, hogy távol akarom tartani a dolgokat a gyerekektől – és így is van. Nem akarok előttük elkezdeni csókolózni veled, vagy kellemetlen helyzetbe hozni őket.

– Én sem, Gabrielle.

– De én... – vigyora szégyenlős lesz. – Őszinte leszek veled: remélem, hogy ez a dolog kettőnk között nem áll meg.

Hála az égnek! A kezét a sajátomba veszem, és megszorítom.

– Ez az a rész, amikor azt mondod, hogy egyetértesz – mondja, a hangja ingatag.

Én nevetek.

– Jay.

Még jobban nevetek. – Felejtsd el! – mondja, és megpróbálja elvenni a kezét az enyémről. – Most még csak nem is értek egyet magammal.

– Hagyd abba!

Felsóhajt, és a szeme tétován csillan.

– Nem gondoltam, hogy ezt külön mondani kell, de nem, Gabrielle, én sem akarom, hogy ez köztünk véget érjen.

Elvigyorodik. – Oké. Jól van. Akkor azt akartam mondani, ha te már az elejétől fogva együttműködtél volna, hogy ha azt tervezzük, hogy ezt folytatjuk, akkor talán kezdjük el a fiúkkal megosztani a kettőnk dolgát. Mit gondolsz?

– Szerintem ez abszolút a te döntésed.

– Szóval neked nem lenne bajod vele? Mert nem tudom, hogy néz ki ez, és nem tudom, hogy ők hogyan fogadják majd – különösen Dylan. Ez csúnya is lehet.

– Igen, lehet. És erre fel kell készülnöd.

– Készen állok rá. Boldogabb vagyok, mint amilyen régóta nem voltam, és nem akarom ezt mindenki előtt eltitkolni. Nem akarok veled ebédelni a Betty Lou's-ban, és attól félni, hogy ez visszahat a fiúkra. A házadba lopakodni az éjszaka közepén jó móka volt… – Cinkos mosolyt váltunk. – De szeretném, ha este átjöhetnék hozzád – mondja. – És szeretném, ha te is át tudnál jönni anélkül, hogy lopakodnod kelljen a nappali órákban. Mint egy normális pár.

Gabrielle-nek fogalma sincs, mit jelentenek a szavai, és ez sokkal több, mint ami a szemnek látszik. Olyan valóságot kínál, amiről sosem gondoltam volna, hogy lehetséges. Olyan életet ajánl, amiről már régen eldöntöttem, hogy nem jöhet szóba. Azt sugallja, hogy én vagyok az a férfi, akit be akar vonni a gyermekei életébe. Azt hiszi, hogy ugyanúgy törődni fogok velük, mint ahogy vele törődöm.

Micsoda felfoghatatlan gondolat!

– Szóval, mit gondolsz? – kérdezi.

– Én is mindezt akarom.

Beszélni kezd, amikor kinyílik az ajtó. Mindketten figyelmünket Dylan felé fordítjuk, ahogy kisétál a teraszra. Kiszúrja, hogy mi ketten ülünk a hintán, és elkomorul.

– Szia, haver – mondja Gabrielle. – Azt hittem, már ágyban vagy.

– Azt hittem, te is ágyban vagy – mondja.

– Jay hozott nekem egy pohár teát. – Elmosolyodik, de hiába próbálja vele lefegyverezni Dylant. – Mi a helyzet?

Oldalra néz. – Kérdezni akartam valamit, de ezt később is megtehetem.

– Biztos vagy benne? – kérdezi. – Mert bemehetek, és beszélgethetünk, ha akarod.

– Nem szeretném megzavarni a randidat – mondja, és az állkapcsa megrándul.

Ez nem vezet sehova, és gyorsan el is fajul. Néhány másodperc múlva Gabrielle válaszol, majd Dylan visszalő valamit, hogy a bőröm alá férkőzzön. Ezt a táncot már eljátszottuk korábban is. Hogyan tudnám megértetni a fiúval, hogy nem vagyunk ellenségek?

– Randiztál már korábban? – kérdezem tőle.

– Mit számít az?

– Dylan, kérlek, ne légy udvariatlan – sóhajt fel Gabby.

Megvonom a vállam, tekintetemet a fiúra szegezve. – Azt hiszem, nem számít.

Összehúzza a szemöldökét, láthatóan dühösen. – Honnan tudtad?

– Honnan tudtam mit? – kérdezem.

– Honnan tudtad, hogy meg fogom kérdezni anyát arról, hogy elmenjek-e egy randira egy lánnyal a suliból?

Gabrielle szemei kitágulnak.

– Nem tudtam – mondom, időt nyerve neki, hogy összeszedje magát. – Honnan tudhattam volna?

– Mondd meg te!

Ez pusztán egy véletlen egybeesés, de az ő világában minden értelmet nyer. Dylan nem tudja, mit tegyen, és frusztráltan beszél az anyjával erről. Emlékszem, amikor ennyi idős voltam, és milyen kínos volt beszélgetni az anyámmal ilyen dolgokról. Attól, hogy én itt vagyok, nem lesz jobb. De lehet, hogy...

– Fogalmam sem volt róla – mondom, mielőtt iszom egy kortyot. – De mivel új vagy errefelé, ha tippekre van szükséged, hogy hova vidd a csajodat, szólj nekem.

Összehúzza a szemét. – Mert sok nőt viszel el randizni, mi?

Gabrielle ismét felsóhajt. A maga kamaszos módján veszekedést szít. Csak valahogy ki kell bontanom.

– Valójában nem – mondom. – Nem szoktam. De tudom, hol van az összes étterem és mozi, és a törzshelyek is. Szóval, ha kérdésed van, csak szólj.

Tartja a tekintetem, mintha feldolgozná az ajánlatomat.

Végigsimítok a kezemmel a combomon, majd talpra állok. – Reggel korán kell dolgoznom, úgyhogy jobb, ha indulok. Jó volt veled beszélgetni, Gabrielle.

– Jó éjt, Jay!

– Jó volt újra látni téged, Dylan – mondom.

– Szia.

Lassan megteszem a lépcsőfokokat, majd elindulok a gyepen keresztül. A szavaik suttogássá halkulnak a szélben, mire a házamhoz érek. Amint beérek, a konyhaablakon keresztül oldalra pillantok, és látom, hogy ők is bementek.

Nem fogok hazudni. Több időt szerettem volna Gabrielle-lel tölteni, de ez a valóság, az élete. A gyerekei az elsők, és ezt kurvára szeretem benne.

És Dylan és én talán egy kicsit előrébb jutottunk.

Elmosolyodom.

Ki gondolta volna, hogy örülni fogok annak, hogy egy nővel és a gyerekeivel haladást érhetek el?

Én kurvára nem.

De tessék – itt tartunk.

 

20. fejezet

 

Gabrielle

 

Fordította: BaBett

 

– Szóval, hogy mennek a dolgok? – kérdezi Cricket, és lépéseit hozzám igazítja a járdán. – A fiúk jól viselik a dolgokat?

– Jay és én még nem voltunk együtt előttük, mint egy pár.

– Ó. – Az oldalához csapja a karját, miközben sétálunk. – Ez okos dolog. Minek a sietség, nem igaz?

Rámosolygok, és remélem, hogy nem nevet ki. Gyakorlatilag sugárzom. Fáj az arcom a mosolytól, ami múlt szombat óta az arcomra van ragasztva. Már egy hét eltelt, és még mindig a fellegekben járok.

Cricket nem nevet. Csak egy sunyi vigyorral nyugtázza a saját megjegyzését. Az ég szürke, a fejünk fölött fekete felhők cikáznak. Néhány mennydörgés rázta meg ma reggel a templomot, de eső nem esett. Ez az egyetlen ok, amiért Cricket beleegyezett, hogy velem sétáljon. A nap nem sütött ki.

– Nem voltatok együtt a fiúk előtt, de voltatok már együtt nélkülük? – kérdezi, miközben átlép egy gördeszkán. – Úgy képzelem még mindig a randizós mézeshetek fázisában vagytok, amikor nem tudjátok levenni egymásról a kezeteket.

Boldogan sóhajtok fel. – Minden nap együtt vagyunk valamikor, még ha csak pár percre is. Néha csak ebédidőben, amikor beugrik hozzám enni, ha érted, mire gondolok.

– Óóó!

– Igen. – Beleborzongok az emlékeztetőbe, hogy milyen jól gondoskodik ez a férfi minden porcikámról. – Segített nekem megépíteni az új lépcsőt. A fiúk hazajöttek, de egy cseppet sem figyeltek ránk. Segített nekem a lefolyókkal, ilyesmikkel. Én meg legtöbbször átmegyek hozzá, miután a gyerekek már lefeküdtek. Valahogy minden nap beiktattunk egy kis időt egymásra. Megoldjuk.

– Meddig akarod ezt így játszani?

– Hé! – Scottie ott áll a verandán, és integet nekünk. – Mit csináltok?

Megállunk a házához vezető járdával szemben lévő fehér kapu előtt.

– Sétálunk – mondom nevetve. – Azt hitted, hogy sprintbe kezdünk?

Ő felhorkant. – Talán ha csak te lettél volna. Cricket csak akkor futna, ha Martha Stewart állna az út végén.

– Hé! – mondja Cricket mosolyogva.

– Della is itt van, ha be akartok ugrani egy percre – mondja Scottie. – De előre szólok, épp krízis közepén vagyok.

Cricket oldalra pillant, és kinyitja a kaput. Szó nélkül áthaladok rajta. Még mindig nem ismerem ezeket a nőket – Cricketet leszámítva – eléggé ahhoz, hogy tudjam, milyen számukra a krízis. Vajon mire számítsak? Pénzügyi gond? Rablás? Elvesztette a munkáját?

– Kölcsön kell kérnem egy kutyát. – Scottie megvárja, amíg belépünk, mielőtt becsukja mögöttünk az ajtót. – Vagy egy macskát. De a macskák és én nem igazán jövünk ki jól egymással.

Cricket mintha megdöbbent volna ezen. Della kidugja a fejét a kanapé fölött, és megforgatja a szemét. Aztán felemeli a koktélt, mielőtt újra visszacsúszik a helyére.

– Nem értem – mondja Cricket. – Mi a fenének kell kölcsönkérned egy háziállatot?

Scottie leül egy fonott székre Dellával szemben. Cricket Della mellé ül, én pedig elfoglalom az ablak melletti hintaszéket. A ház festői és kényelmes. Rengeteg kép és dekoráció van benne, a legtöbb meleg vörös és arany színben. Ha nem tudnám, hogy itt csak Scottie lakik, el tudnám képzelni, hogy egy család lóg itt, és közös étkezéseken osztozik.

– Találkoztam egy férfival. – Scottie szeme csillog. – Grady Brundage-nek hívják, és a harmincas évei közepén jár, nagyon okos, és szeret kertészkedni.

Alig bírja visszafojtani a visongását.

Della poharában jégkockák csörömpölnek, miközben hosszú kortyot iszik belőle.

– Még mindig nem értem, hogy jön ide a háziállat – mondja Cricket.

– Ja, persze! Ő egy állatorvos. Nekem pedig nincs háziállatom, és tényleg nem akarok. De van két dolog – mondja Scottie, és feltartja az ujját. – Egy: nem hagyhatom, hogy azt higgye, nem szeretem az állatokat, mert ő nyilvánvalóan szereti. Ezt vörös zászlónak venné. Kettő pedig, nem tudom, hogyan láthatom őt újra, ha nem erőltetem.

– Scottie – mondom óvatosan –, nem vagyok benne biztos, hogy az állatok iránti szeretet megjátszása jó alap egy kapcsolathoz.

– Hallgass rá! – mondja Della. – Épp most zsákolta be Jay Stetsont.

Bámulom őt. Honnan tudja? Cricketre nézek, hogy lássam, vajon bűnös-e, de ő csak megvonja a vállát, és kuncog.

– Mi van? – kiált fel Scottie, az állkapcsa a padlóra esik. – Ti srácok miért nem mondjátok el soha a jó dolgokat?

– Csak találgattam – mondja Della, és rám kacsint. – Láttam Jayt, amint múlt péntek este a Murray's-ben teljesen ősemberré változott, szóval Gabby boldog kis vigyorából kiindulva úgy gondoltam, hogy ez egy biztos tipp.

– Oooh, Gabs. Ezt a részt nem mondtad el nekem – mondja Cricket, és a kezeit a csípőjére teszi.

Sóhajtok egyet. – Én csak... Persze, van mit mesélni.

A barátaim nevetnek.

– De egy darabig meg akartam tartani magamnak – mondom.

– Régen volt már. Mikor jönnek a szaftos részek? – kérdezi Scottie, a kezét dörzsölgetve. – Nem tiszteletlenségből mondom, de már annyiszor elgondolkodtam azon...

Olyan szédülés vesz körül, amilyet már rég nem éreztem. Legszívesebben kifecsegném nekik az összes apró részletet Jayről és rólam, de most nem akarom elvenni Scottie-tól a figyelmet, még ha ő is kérdezte.

– Majd később elmondom a részleteket – mondom. – De előbb oldjuk meg az állatorvos-problémát.

Scottie lágy mosollyal néz rám. – Te vagy a legédesebb.

– Szóval, ahogy az elmúlt órában is mondtam – mondja Della, és kezdi a beszélgetést. – Keresd meg a közösségi médiában. Hol szeret lógni? Vannak közös barátaitok, akikkel csinálhatnátok valamit? Hívd fel az irodáját, és hagyj üzenetet. Amikor visszahív, kérd meg, hogy hívjon el vacsorára. A pasik szeretik az előremutató nőket.

– Ne hívd el randira! – mondja Cricket, szinte mintha megsértődne Scottie nevében. – Te egy úriembert akarsz, nem pedig egy olyan férfigyermeket, akinek az kell, hogy egy nő vezessen. Legközelebb még te fogod kifizetni a randit.

– Nekem ez megfelel – mondja Scottie.

Cricket szeme kitágul. – Hogyan?

– Mert ő állatorvos – mondja Scottie. – Gondolom, mindenki, akit ő elvisz, elvárja, hogy fizessen. És én ki akarok tűnni – megmutatni neki, hogy én egy nő vagyok a magam módján. Tudok vigyázni magamra.

– És őt választja, hogy az életében legyen – mondja Della, és átveszi a láthatatlan botot. – Szerencsésnek érzi magát, amiért a nő őt veszi észre.

Scottie egyetértően vonja meg a vállát.

– Oké, de hogyhogy még sosem találkoztál vele? – kérdezem. – Itt mindenki mindenkit ismer.

– Ő új. Dr. Kane nyugdíjba ment, és az állatklinika felvette Gradyt – mondja Scottie.

– És ehhez mit szólsz? – mondja Della, és az asztalra teszi az italát. Cricket megragad egy poháralátétet, és a pohár alá csúsztatja. – A barátomnak, Larknak van egy kutyája. Kölcsönveszem, elmegyek Dr. Hottie-hoz, és megemlítem, hogy a gyönyörű barátnőm, Scottie ajánlotta őt. Aztán megadom neki a számát.

Cricket feltartja a kezét. – És ez miben különbözik attól, mintha Scottie úgy tenne, mintha lenne egy állata?

– Mert Scottie nem hazudik – mondom, meglátva a tervben rejlő szépséget. – Kit érdekel, hogy Della hazudik-e?

– Azt mondom, hogy a barátom kutyája. Még csak nem is fogok hazudni.

Scottie hátradől a székében, és Dellára mutat. – Tudod mit, ez tetszik. Nagyon tetszik.

– Hála Istennek. – Della felnyög. – Nem sokáig bírtuk volna már ezt.

– Tökéletes, Scottie – mondom, és bátorító mosolyt küldök neki. – Te nem akarsz úgy tenni, mintha egy kapcsolatban lennél. Képzeld el, milyen nehéz lenne, ha együtt lennénk, és ő bejönne, és neked meg kellene próbálnod a történeteidet rendben tartani.

Cricket feláll, kipirult arccal. – Kér valaki egy italt? Scottie, csinálhatok nekünk italt?

– Tudod, hol van a konyha – válaszolja a lány.

Cricket elveszi Della poharát, és távozik.

A szoba kísértetiesen elcsendesedik, amint Cricket eltűnik. Scottie a széke szélén ül, tekintete az ajtónyílásra tapad, amelyen Cricket épp az imént ment át. Della felhúzott szemöldökkel néz rám. Átfutom az elmúlt néhány perc beszélgetését, és megpróbálom kitalálni, mi nem illik bele.

– Szerinted mi lehet az? – kérdezi Della.

– Neked is feltűnt a kínos csend? – kérdezi Scottie.

Megköszörülöm a torkomat. – Nem tudok rájönni, mi történt. Csak beszélgettünk Scottie-ról és az állatorvosról.

– Az, ahogy Cricket talpra pattant, és alig várta, hogy kijusson a szobából – mondja Della, mielőtt a válla fölött átpillantana. – Történt vele valami?

– Nem tudok róla – mondom.

Scottie megrázza a fejét. – Tegnap együtt ebédeltem vele, és úgy tűnt, minden rendben van.

– Tessék – mondja Cricket, bejelentve az érkezését. – Scottie, neked sürgősen fel kell töltened az alkoholkészletedet.

– Tudom – mondja Scottie, és átvesz egy poharat Cricket-től. – Folyton elfelejtem.

– Hogy felejted el az alkoholt? – kérdezi Della.

– Csak veletek együtt iszom – mondja Scottie. – Ha nem vagytok itt, vagy ha nem tudom, hogy jöttök, akkor még csak bele sem nézek abba a szekrénybe.

Cricket egy hűvös, limonádéval töltött poharat nyújt át nekem, majd helyet foglal. A nyaka foltos. Ezt annak ellenére látom, hogy leengedte a haját és hagyta, hogy a vállára omoljon.

– Jól vagy, Cricket? – Della kérdezi.

– Én? Igen. Jól vagyok. Miért kérdezed?

Della rám pillant. Mintha már sokszor csináltuk volna ezt korábban, ugrik be.

– Csak egy kicsit furcsának tűnsz – mondom. A háta tökéletesen egyenes, az állát felemeli.

– Semmiség. – Scottie odanyúl, és megérinti a karját.

– Biztos vagy benne? – Egyetlen, néma könnycsepp csorog le Cricket szeplős arcán. Mi a fene?

– Cricket... – Della leteszi a poharát. – Mi folyik itt?

Az unokatestvérem a szoba túloldalán lévő falat bámulja. Szipogva szipog, keményen küzd, hogy ne törjön össze. Ahogy látom, hogy küzd, hogy kordában tartsa az érzelmeit, az én érzéseim is a felszínre törnek. A keze után nyúlok, és meglepő módon remegő tenyerét az enyémbe teszi.

– Ez az, amit mondtál, Gabby – mondja Cricket. – Arról, hogy nem szabad megjátszani magunkat egy kapcsolatban.

Scottie, Della és én pillantásokat cserélünk. Egyikünk sem tudja, mit mondjon. Cricket a sztoikus, az egyetlen négyünk közül, aki félre tudja tenni az érzelmeit, és logikusan tud gondolkodni. Nem ő az, aki sír, még előttünk sem.

– Mi folyik itt? – kérdezi Scottie halkan. – Mondd el nekünk. Hadd segítsünk.

Cricket szipogva felnevet. – Ebben nem tudtok segíteni.

– Beteg vagy? – kérdezem.

– Kyle az? – kérdezi Della.

Cricket arca elsötétül. Ahelyett, hogy egyre izgatottabbá vagy még szomorúbbá válna – ahogy azt egy betegség vagy egy problémás gyerek esetén várnánk –, valami hidegség vonul át a vonásain.

– Peter az. – Az agyam vadul pörög, és próbálom kitalálni, milyen lehetséges konfliktus alakulhat ki a pár között, akiket a Bittersweet Courtra költözésemig tökéletesnek tartottam. A nagymenő vezérigazgató és a szülői munkaközösség anyukája. A sportkocsis férj és a luxus terepjárós feleség. A karizmatikus üzletember és a trófea feleség a tökéletes fiukkal, egy gyönyörű utcában. Mi a baj? Az egyetlen dolog, ami eszembe jut, az a vasárnapi vacsoránál jelentkező feszültség. Ez mindig így van, csak én nem vettem észre? Újabb könnycsepp hullik.

– A házasságom szétesőben van, csajszik – mondja megtörten. – És nem tudom, hogyan hozhatnám helyre.

– Ó, drágám – mondja Scottie, és mellé térdel. Felállok, és a vállamhoz húzom a fejét. Az érintés hatására zokogni kezd. A hang engem is könnyekre fakaszt.

– Miféle helyzettel állunk itt szemben? – kérdezi Della. – Sok embert ismerek, akik sok mindent meg tudnak csinálni magánügyben, ha érted, mire gondolok.

Scottie és én felvesszük a szemkontaktust, és vigyorral küzdünk.

– Nem, semmi ilyesmi – mondja Cricket, és felemeli a fejét a vállamról. A kézfejével megtörli az arcát. A szempillaspirál csíkozza a bőrét. – Ó, a fenébe is. Szörnyen nézek ki.

Scottie felkap egy zsebkendőt, és odaadja neki. Helyet foglalunk, miközben Cricket rendbe szedi magát.

– Peter sok időt tölt az irodában – mondja szipogva. – Ha nem ott van, akkor golfozik, vagy alig szól hozzám, és ha igen, azt is csak hidegen, udvariasságból.

– Stresszes? – kérdezi Scottie. – Minden rendben megy a munkahelyén?

– Nem tudom, mert sosem jutunk el olyan messzire egy beszélgetésben anélkül, hogy ő ne lenne goromba, én pedig ne mennék el.

Della felsóhajt. – Jól van. Majd én megkérdezem. Szerinted mással kefél?

– Della! – mondom, és tátva marad a szám.

– Hát, mi már... egy ideje nem voltunk intim viszonyban – mondja Cricket, ismét a könnyeivel küszködve. – Nem hiszem, hogy viszonya lenne, de azt hiszem, a legtöbb ember ezt hiszi, mielőtt kiderül, hogy a házastársuk lefekszik a titkárnőjével.

Iszom egy kortyot a limonádémból, és hallgatom, ahogy Cricket és a barátaink ide-oda cikáznak.

Könnyű elfelejteni, milyen nehéz tud lenni a házasság, ha éppen jól mennek a dolgok – vagy ha már túl vagy rajta… és a volt férjed halott.

Eszembe jutnak a Chrisszel folytatott veszekedéseink. A hosszú esték, amikor későn jött haza az irodából. Az, hogy engem irritált, ha hozzám ért, miután egész nap egy kisgyerekkel birkóztam. Az üres benzintank, amikor családostul elindultunk valahová.

És mégis – minden feszültség, minden késő esti vita, minden hosszú, nehéz nap ellenére megérte. Mert küzdöttem érte. Mert próbáltam, amíg csak lehetett.
Még ha végül válás lett is a vége, hálás vagyok, hogy mindent megtettem, amit tudtam.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezem, visszatérve a beszélgetésbe.

– Nem akarok elválni, ha erre gondolsz – mondja Cricket.

Della elmosolyodik. – Akkor itt jövök én a képbe.

– Ó, Istenem – mondja Cricket az orra alatt.

– Ilyen szintű tapasztalatot nem tudsz megfizetni – mondja Della, nem tántorodva el. – Akarod a segítségemet vagy sem?

– Légy vele óvatos! – mondom nevetve.

– Gondolom, nem árt, ha meghallgatlak – mondja Cricket. – A kétségbeesés határán vagyok.

– Ezt figyelmen kívül hagyom. – Della felvonja a szemöldökét. – Hadd bontsam le ezt a legegyszerűbb formába. Ahogy én látom, és én alapvetően szakértő vagyok ezen a téren – Peternek szüksége van a szexre ahhoz, hogy kapcsolatot létesítsen. Neked viszont kell a kapcsolat ahhoz, hogy szexelj. – Hűha. Ennek van értelme.

– Úgy érzem, jegyzetelnem kellene – cukkolja Scottie.

Cricket elragadtatott figyelemmel figyeli Dellát. – Folytasd csak!

– Már milliószor elmondtam: a férfiak egyszerű lények – mondja Della. – De nem azért, mert érzelemmentes barbárok. Hanem azért, mert a legtöbb nő nem érti őket. Veszekedtek, vagy kommunikációs probléma van, vagy bármi is az – és te megvonod tőle a szexet, mert nem érzed a kötődést. Ő meg abbahagyja a szeretkezést, mert dühös vagy megbántott, és ettől ő sem érzi többé a kötődést.

– Peter és én nem keféltünk, ahogy te olyan ékesszólóan fogalmaztál, azóta nem keféltünk, mióta nem kaptam botoxot és striákat – mondja Cricket, és az állkapcsa összeszorul. – Ez azt jelenti, hogy szolidan tizenhat éve nem élvezzük a szexet.

Scottie tágra nyílt szeme találkozik az enyémmel a limonádés poharak felett. Nem gondoltam, hogy Peternek és Cricketnek vad szerelmi élete van, de arra sem számítottam, hogy nem is létezik. Mindig egészséges szexuális életet fest, és elégedettnek tűnik. Még azt is mondja, hogy hetente többször is szexelnek. Szóval, ez? Ez az elkeseredettség, ami Cricket arcára van írva? Ez legalább annyira megdöbbentő, mint amennyire szívszorító. Fáj a szívem a magány miatt, amit Cricket érezhet. Jól ismerem. De egy bizonyos jóképű, kissé idegesítő férfi segít nekem ezt helyrehozni.

Della feláll.

– Hol van most Peter?

– Golfozik – mondja keserűen. – Miért?

– Elmegyünk hozzád, hogy kiválasszuk a legszexibb fehérneműidet. – Della végigméri Cricketet. – Vagy ha nincs, elmegyünk vásárolni. – Cricket arca elvörösödik, de meglepő módon nem tiltakozik.

– Aztán felhívod az asszisztensét, és megkérdezed, mikor van szabad órája – mondja Della. – Majd beíratod magad álnéven – egy teljes órára. Egy teljes órán át fogsz játszani a cerkájával álnéven.

Cricket akkorát nyel, hogy hallani lehet.

– Felveszed azt a szettet, rá egy ballonkabátot, és megleped az irodában. – Della ördögi mosollyal néz rá.

– Nem tehetem meg – sikkantja Cricket.

– De megteheted. És meg is fogod csinálni – mondja Della magabiztosan. – Teremtsd meg a kapcsolatot. Mutasd meg neki, mit veszített – és mire van szükséged.

A szoba egy hosszú másodpercig mozdulatlan. Aztán Cricket kifúj egy gyors lélegzetet.

– Tudod mit, csináljuk meg. Csinálj belőlem olyan férfifalót, mint te, Della – minden tiszteletem ellenére – mondja Cricket. Scottie és én felnevetünk.

Kivonulunk az ajtón, Scottie bezárkózik mögöttünk. Ahogy a járdán haladunk, a gondolataim elkezdenek elkalandozni.

És persze Jay Stetsonnál kötnek ki.

Ha komolyra fordulnának a dolgok köztünk, harcolna értem? Elmenne-e olyan messzire, mint Cricket, hogy a szenvedélyt fenntartsa köztünk?

Elmosolyodom magamban. Abból, amit tudok, azt hiszem, hogy igen.

És azt hiszem, van valahol egy ballonkabátom.