5.-6. Fejezet

 

5. fejezet

Gabrielle

 

Fordította: Echo

 

Mi a csoda…

Felnyögök, a szememet védem az erős reggeli fénytől. A hálószobám ablaka alól beszűrődő hang újra felhangzik.

Fáj a testem, ahogy az oldalamra gurulok. Olyan izmok is lüktetnek, amelyekről nem is tudtam, hogy vannak. Karcolások tarkítják a karomat és a lábamat, köszönhetően a tegnapi esésemnek.

Szeretnék összegömbölyödni a puha matracon, és visszaaludni. De nem csak a kinti dübörgés, hanem az óra által mutatott időpont is felráz – fél tíz.

– A francba! – mormogom.

A keményfa hűvös a lábamnál. Benyúlok a kis szekrényembe, felkapom a köntösömet, esetlenül megkötöm, miközben a lépcső felé indulok. Mindkét fiú hálószobájának ajtaja nyitva van, a szobák pedig üresek.

– Fiúk! – kiáltok lefelé menet a lépcsőn, miközben igyekszem nem megbotlani a köntös szélében. Bedugom a fejem a nappaliba. – Dylan? Carter? Hol vagytok, srácok?

Befordulok a konyhába, és majdnem belefutok az idősebb fiamba.

– A szart is kiijesztetted belőlem – mondom, hátraugorva.

– Akkor jobb, ha mész, és kitörlöd a segged.

– Dylan James! – Dühös pillantást vetek rá. – Vigyázz a szádra!

– Elnézést!

Nem sajnálja.

Töltök magamnak egy csésze kávét, hála az automatákért. Kezdjük a lényeggel! – Hol van Carter?

– Az aranygyermeked elment biciklivel a parkba egy gyerekkel, akivel tegnap találkoztunk.

– Van ennek a gyereknek neve?

Dylan vállat von.

– Szóval elengedted az öcsédet egy ismeretlen személlyel egy új városban?

– Nézd, Kyle ismerte a srácot. Carter tegnap két órát játszott vele, és az anyja sétált velük. És tekintve, hogy ez Amerika legnyamvadtabb városa, azt mondanám, hogy jól van. Nyugi.

Két kezem közé fogom a gőzölgő csészét. – Dylan, miután megiszom ezt, és tisztán tudok gondolkodni, te és én el fogunk beszélgetni a hozzáállásodról.

– Nem te mondtad tegnap este, hogy nem akarod feleleveníteni azokat a beszélgetéseket, amelyeket már milliószor lefolytattunk? – Megvonja a vállát, és elindul felfelé a lépcsőn. – De mindegy is. Időm mint a tenger.

Azt hiszem, valami olyasmit motyog, hogy „Tizennyolc éves koromig”, de nem vagyok benne biztos.

A bögre az ajkaimnál van, amikor újra kezdődik a dörömbölés. Felpattanok, lelocsolva a forró folyadékkal a testem elülső részét.

Sírni akarok. Kiabálni akarok azzal, aki ezt az átkozott zajt csapja. Ki akarom önteni a kávét a lefolyóba, és visszafeküdni az ágyba, amíg Dylan ki nem nő abból a korból, ami miatt megértem, hogy egyes állatok miért eszik meg a kölykeiket.

– Jaj!

Leteszem a bögrét, és felkapok egy kéztörlőt. Az állkapcsom megrándul, és morgás ül az ajkaimon. Verekedésre készen nyitom ki az ajtót.

– Mi a fene folyik… idekint!

A hangom addig enyhül, amíg az utolsó szavam szinte alig hallható.

Szent ég! A francba!

Jay a teraszon térdel, és baromi jól néz ki. Egy szűk, fehér póló, amely elég vékony ahhoz, hogy rásimuljon a hátára és a karjaira, követi teste domborulatait és mélyedéseit. Farmer feszül vastag combjain. Szerszámosöv öleli körbe keskeny derekát. Felnéz rám, gyorsan átvizsgál tetőtől talpig, majd felvonja a szemöldökét, és visszatér a munkához.

Homályosan emlékszem, hogy tegnap este lefekvés előtt egy cukorkás rövidnadrágot vettem fel, ami alig takarja a fenekemet, és egy fehér felsőt, melltartó nélkül. Jobb lesz, ha szorosra húzom ezt a köntöst.

– A kisfiad Hayes Collinsszal biciklizik – mondja Jay anélkül, hogy rám nézne. – Az anyja, Freya, a városházán dolgozik, az apja pedig az általános iskola igazgatója. Mindketten jó emberek. Nem lesz semmi baja.

Mi? Felnyögök. Azt fogják hinni, hogy szörnyű anya vagyok.

Egy pillanatra abbahagyja a fúrást. – Hallottam, ahogy bent beszélsz a másik fiaddal. Azzal, amelyiknek nagy a szája.

– Hát szája az van neki, az biztos – mondom, és kifújom a levegőt. A szívverésem normál sebességre való lelassítására tett kísérlet nem járt sikerrel. – Azok az emberek azt fogják gondolni, hogy szörnyű vagyok. Lehet, hogy szörnyű vagyok?

– Nyugi! – Egy másik csavart fúr az oszlopba, majd ellenőrzi, hogy stabil-e. – Az idősebb fiad azt mondta neki, hogy rendben van. Senki sem ítél el téged.

Remélem, hogy ez igaz. – Mióta vagy itt?

– Vagy húsz perce. Megláttam a gyereked itt kint, és azt hittem, hogy fent vagy. – A válla fölött rám pillant. – Úgy látom, tévedtem.

Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megbirkózzam két állásfoglalással rendelkező férfival kávé nélkül.

Elkezdek neki válaszolni, azzal igazolva magam, hogy soha nem alszom ilyen sokáig. Nem emlékszem, hogy valaha is nyolc óránál tovább aludtam volna. De nem tartozom sem neki, sem bárki másnak magyarázattal semmiért… még ha szép izmai is vannak, és a korlátomat javítja.

– Egyébként is, mit csinálsz itt kint? – kérdezem.

Felnyög, és feláll. A fúrógépét a korlátra teszi, amely ismét az oszlopokhoz van rögzítve.

– Mondtam, hogy ez szerepel a listámon – mondom.

– Igen, nos, én asztalos vagyok, és véletlenül volt nálam kéznél egy doboz csavar. – A terasz másik oldala felé biccent. – Ott is megjavítottam egy darabot.

– Valószínűleg ki kell támasztanom ezt az egészet.

A szája sarka megrándul. – Vagy legalább viselj ruhát idekint.

A szemeimet forgatom, miközben kipirul az arcom. – És azt hittem, hogy úriember vagy. Az én hősöm.

– Rosszul gondoltad. – Még ha összeszorított ajkakkal mondja is, mintha komolyan gondolná, a szeme olyan kedvességgel csillog, amitől megremeg a gyomrom. – Akarod, hogy a verandát is megnézzem?

– Nem tudtam, hogy új házat és egy személyes asztalost is kapok. Többet fizettem volna.

Nem rándul meg.

– Csak viccelek – mondom, és lecsúszik a köntösöm.

Jay tekintete a mellkasomra esik, és gyorsan eszembe jut az alulöltözött állapotom. És hogy a fehér topom nedves a kiömlött kávétól, és a mellbimbóim kétségkívül mutogatják magukat.

Nem mintha valószínűleg ne látta volna már őket.

Megköszörülöm a torkom, és visszaveszem a köntösöm. – Köszönöm, hogy eljöttél ma reggel, és megkijavítottad ezt! Nagyon kedves tőled, és nagyra értékelem.

– Nem nagy ügy.

– De igenis ez nagy dolog – mosolygok. – Lehet, hogy egy katasztrófa vagyok, de nem vagyunk jótékonysági eset. Tudok vigyázni magunkra. Esküszöm!

A feje megbillen, miközben végigmér, mintha gondosan választaná meg a következő szavait. Annál morcosabb leszek, minél tovább állunk szemtől szemben.

– Kérsz ​​egy italt? – kérdezem, mert muszáj megtörnöm a csendet. – Most főztem le a kávét.

Azt hittem, visszautasítja majd. Meglepettnek tűnik, talán még zavarba is jön az ajánlatomtól. De én is.

Mit csinálok, megkérek egy férfit, akivel most találkoztam, hogy jöjjön be a házamba egy csésze kávéra? Nem ismerem annyira, hogy beengedjem a házamba. Sok férfi dögösnek és elbűvölőnek indul, aki sorozatgyilkos lesz.

Bár ő nem éppen bájos…

– Úgy tűnik, a kávé a legkevesebb, amit megtehetek. – mondom az alsó ajkamat harapdálva.

– Jól érzed magad ma reggel?

– Hogy érted ezt?

– Tudod, a tegnapi esésed miatt. Jól érzed magad?

– Ó! Az? – Lepillantok és elfintorodok. – Csak néhány horzsolás, és rettenetesen fáj mindenem. Meggyőzöm magam, hogy még mindig huszonegy éves vagyok, de történik valami ilyesmi, és gyorsan eszembe jut, hogy harmincnyolc éves vagyok.

Elvigyorodik. – Várj, amíg eléred a negyvenet! Az ágyból való felkelésnél fennáll az izomhúzódás veszélye.

Felnevetek és a ház felé intek. – Szóval, kávé?

– Persze.

Az ajtóhoz nyúlok, de ő kinyújtja előttem a karját, és megragadja a kilincset. Kinyitja, és megvárja, hogy én menjek be előbb.

– Annyira biztos vagy benne, hogy nem vagy úriember, és akkor ilyeneket csinálsz? – mondom, és elsőként lépek be. A kölnije beborít, ahogy elhaladok mellette. Istenem, fincsi illata van. – Nem tudom, mit kezdjek veled.

Lecsatolja a szerszámos övét, és a pultra teszi, mielőtt követne.

Előveszek egy bögrét, és megtöltöm neki. Aztán feltöltöm az enyémet is.

– Tejszínnel vagy cukorral iszod a kávét? – kérdezem.

– Dehogy. Feketén jó lesz. – Elveszi a felkínált bögrét. – Te a tejszínes-cukros italok kedvelője vagy?

– Régebben az voltam. Nem akartam meginni, ha nem karamell színű, és cukorkaízű volt. De egy éve túlzásba vittem egy süti ízű krémmel, most pedig a tejszín illatától is összerándul a gyomrom.

Nekidől a pultnak, és szemügyre veszi a konyhát.

– Nem volt időm díszíteni – mondom. – Dylan legnagyobb döbbenetére, még az élelmiszerboltba sem mentem el.

– Ki az a Dylan?

– Akinek a nagy szája van.

Bólint, belekortyol az italába.

A szoba kisebbnek, melegebbnek… otthonosabbnak tűnik vele. Csodálom, hogy nem érzem furcsának, hogy itt van a személyes teremben. Christopher halála óta nem volt férfi az otthonomban.

– Szóval csak te és a két fiú vagytok itt? – kérdezi, mielőtt ismét kortyol a kávéból.

– Igen. Valójában Aldenben nőttem fel, és az egyetem miatt költöztem el. Ott ismertem meg az apjukat. Összeházasodtunk és Bostonba költöztünk. Azóta ott éltem.

A bögréje pereme fölött rám néz, szemei csillognak az ablakból bejövő​​ napfényben. – Hol van az apjuk?

Mély levegőt veszek, és lassan fújom ki. Elképzelem, hogy Christopher suttog nekem, és azt mondja, engedjem el magam. Hogy bízzak magamban. Élvezzem a beszélgetést. De ez nem könnyíti meg, hogy a haláláról beszéljek.

– Az apjuk, Christophernek hívták – elhunyt.

Jay szeme elkerekedik. – A francba! Sajnálom!

– Köszönöm. – Felsóhajtok. – Néhány éve elváltunk, de még mindig az egyik legjobb barátom volt. Chris egy nagyszerű apa volt, és utálom, hogy a fiúk nem fogják…

– Hol van a hátizsákom? – Dylan hangja és léptei a lépcsőn félbeszakítanak. – Tudtam, hogy el fog tűnni, amikor azt mondtad Carternek, hogy használhatja. Most nem találom, és ismerlek…

A szőke fejű gyermekem megtorpan, amikor a tekintete Jayen áll meg.

– Mit mondtál? – kérdezem a szemöldökömet felvonva.

– Ki ez? – kérdezi Dylan, és Jay felé int a fejével. Arcvonásaiból egyértelműen látszik, hogy nem örül, hogy egy férfit lát a házban.

– Jay vagyok. A szomszédban lakom.

Dylan felé irányítja a figyelmét. – Miért vagy itt?

– A teraszt javítottam, és anyád meghívott egy csésze kávéra.

– Nincs kávé a házadban? – kérdezi Dylan.

– Dylan! – sziszegem.

Dühösen néz Jayre. Jay zavartalannak tűnik. Felemeli a bögréjét, és lassan kortyol, le sem véve szemét a fiamról.

– Kicsomagoltad már a fúród? – kérdezi Jay, és a pultra teszi az italát.

A szívem hevesen dobog, miközben figyelem, ahogy egymásnak feszülnek.

– Mi? – kérdezi Dylan, miközben a színlelt nyugodtsága kezd megtörni.

– Minden hátsó oszlopba kellene néhány csavar – mondja Jay. – Elöl nem néztem, de gondolom, ott is hasonló a helyzet. Foglalkoznod kellene vele, mielőtt valaki megsérül.

Dylan összehúzza a szemöldökét. – Nem értem!

– Mit nem lehet ezen érteni? Bejöttél, és úgy beszéltél velem, mint egy felnőtt férfi, úgyhogy én is úgy viselkedem veled. Rengeteg felnőtt dolgot kell itt csinálni. Szólj, ha kölcsön kell kérned valamelyik szerszámomat! – Jay a mosogatóba teszi a csészét. – Köszönöm a kávét, Gabrielle!

– Igen, persze – mondom, és próbálom megérteni, mi is történt itt az imént. – Köszönöm, Jay!

Rám kacsint, mielőtt kicsusszan a hátsó ajtón.

Dylan mozgásba lendül, amint bezáródik. – Mi a fenéért volt itt? – kérdezi, és arra mutat, ahol Jay állt.

– Dylan, tudom, hogy most sok mindenen mész keresztül, de…

– Nem hívogathatsz csak úgy itt férfiakat ide! Nem is ismered őt!

Lassan pislogok egyet. – Fiatalember, az engedek be a házamban, akit csak akarok.

A mellkasa felemelkedik és süllyed, mintha azért küzdene, hogy kordában tartsa magát.

Mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam, hogy én vagyok a felnőtt, a szülő, és az én felelősségem, hogy higgadt maradjak, és segítsek a gyermekemnek kezelni önmagát.

Uram, segíts!

– Akarsz valamiről beszélni? – kérdezem.

Megrázza a fejét, mint aki undorodik a kérdéstől.

– Akarsz valaki mással beszélni…

– Ne kezd újra ezt az egész terapeuta dolgot! – mondja.

– Csak megadom neked a lehetőséget.

– Nem akarom!

– Rendben van. De rá kell jönnöd, hogyan kezeld az érzelmeidet, mert bunkó vagy velem, és most a szomszédunkkal is, és ez nem oké, Dylan.

Összehúzza a szemét.

– Szeretlek, haver. Itt vagyok. Mindig itt leszek – a te csapatodban – mondom gyengéden. – De kérlek, ne feledd, hogy én is egy személy vagyok, és vannak érzéseim is. És fáj, ahogy beszéltél velem. Nem akarlak megbüntetni és megnehezíteni az életedet, de nem engedhetem, hogy azt gondold, hogy a viselkedéseddel minden rendben van.

Felkészítem magam az érkező szavakra, a dacára, ami mostanában jellemző. Ehelyett félrenéz, és nagyot nyel.

A fejem lüktetni kezd. Tompa fájdalom hasít a szemem mögé. Kezem a halántékomra szorítom, érzem ahogy a fáradtság kezd megtelepedni a csontjaimban. Annyira elegem van már ebből, de nem tudom, mit tegyek.

– Nézd, lehet, hogy mostanában túl sok mindent elnéztem neked – mondom. – Lehet, hogy egy része az én hibám. Talán…

A nyakamba veti magát, és magához húz a legszorosabb ölelésben. Arcát a vállamba temeti, és úgy szorít, mintha sohasem akarna elengedni.

Egyik kezemmel a fejét fogom, a másikkal megölelem. Mindeközben megszakad a szívem.

Ó, édes fiam!

Könnyek szöknek a szemembe, miközben úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta – mintha talán neki is annyira szüksége lenne erre, mint nekem. Nem merek megszólalni. Nem mondom el neki, hogy az ő fájdalma az enyém is, és a lelkem legmélyén érzem. Csak fogom, finoman ringatózva előre-hátra, és vigasztalom a gyermekemet. Szeretni őt az egyetlen módon, amit most elfogad.

Ahogy magamhoz ölelem, újra eszembe jut, hogy még mindig egy kisfiú, nem számít, mi jön ki a száján. Az én babám. És lehet, hogy apját elvesztette, de én még mindig itt vagyok.

– Szeretlek – mondja a köntösömbe fúrva az arcát. Aztán visszahúzódik.

Szemei ​​üvegesek, ahogy letörli arcát a kezével.

– Szeretlek – mondom. – Jobban, mint amit valaha is gondolnál.

Világosbarna szemében a félelem és a remény árnyalatai keverednek. Tarts ki, kisfiam! Oda fogunk érni.

Dylan sarkon fordul, és gyorsan felszalad a lépcsőn. Megvárom, amíg meghallom, hogy becsukódik mögötte az ajtaja.

Élesen kifújom a levegőt, a világ súlya a vállamra telepszik.

A kávém már egyáltalán nem tűnik étvágygerjesztőnek, így a mosogató felé fordulok, hogy kiöntsem. Mielőtt egy lépést is tehetnék, kinézek az ablakon és a pázsiton át.

Jay a garázsa előtt áll és engem figyel.

Egy kis mosolyt küldök felé.

Visszamosolyog, mielőtt eltűnik bent.

6. fejezet

 

Jay

 

Fordította: Echo

 

– Hogy a fenébe szedjem össze ezt a sok szemetet? – kérdezem az üres garázst.

Felmérem a napi munkámat. Három megtöltött szemeteszsák, sok üres doboz és egy karácsonyfa, amely már két karácsonnyal ezelőtt sem világított, sorakozik a nyitott garázsajtó mellett. A nap nagy részében átfésültem a hátsó falat szegélyező polcokat. Lehettem volna gyorsabb is, de a takarítás mindig segít abban, hogy úgy érezzem, jobban kezemben tartom a dolgokat.

Ez jó figyelemelterelőnek is bizonyult.

A gondolataim a szomszédos ház felé terelődtek, valahányszor különösebb összpontosítás nélkül mozdulatlanul álltam.

Elvigyorodok, amikor eszembe jut Gabrielle ma reggeli hevessége. Ahogy kócos hajjal és álmos szemekkel a teraszra toppant. A kávé, amely beszennyezte a topját. Mellbimbói, ahogy az anyaghoz nyomódtak.

Az izmaim megfeszülnek a középpontomban. Ez a nő nem semmi!

A szerszámosládám utolsó fiókjában kotorászok, szegeket és csavarokat válogatok. Minden egyes csavar megfelelő dobozba való dobásakor eszembe jut Gabrielle egy másik része, ami tetszik. Amiről képtelen vagyok abbahagyni a gondolkodást.

A ragyogó mosolya, amikor ugrat.

Telt ajkai tökéletesen csücsörödnek, amikor gondolkodik.

Személyiségének gazdagsága, nevetésének hangja és az arckifejezése, amikor a fia berontott a szobába.

Az emléktől összeszorul a gyomrom.

– Az apjukat Christophernek hívták – elhunyt.

Egy csavar koppan a dobozon, amikor beleteszem.

– Szóval ez történik a gyerekkel – mondom nagyot sóhajtva.

Biztosan totális rémálom a gyerekek és Gabrielle számára, hogy nincs egy férfi figura a fiúk életében. Nincs kihez fordulniuk segítségért, ha tombol a tesztoszteron bennük, és olyan szar kérdések merülnek fel, amelyekről nem akarnak beszélni az anyjukkal. Gabrielle-nek pedig egyedül kell megbirkóznia ezzel. El tudom képzelni, milyen nehéz eligazodni az érzelmeken és a helyzeteken – vagyis el tudnám képzelni, ha akarnám.

Nem akarom.

A munkapad fölött lógó naptárra pillantok. A hónap inspiráló idézete mellett az ő képe van. Nagy barna szemek. Nincsenek első fogai. Akkora a mosolya, mint Texas. És mint mindig, a kép újabb lyukat üt a szívembe.

– Hé, uram! – Gabrielle kisfia áll a felhajtón, kezében egy kosárlabdával. – Carter vagyok, és ön mellett lakom. Van pumpája a labdámhoz?

Az orrán és az arcán szeplők vannak. Sötétszőke haja kócos, a végeinél göndörödnek. A farmerja térdén lyuk van, a kék-fehér csíkos pulcsija pedig koszos.

– Egy pumpa? – kérdezem.

– Igen. Nézze! – Leejti a labdát a földre. Egy puffanással landol. – Látja? Nincs benne elég levegő ahhoz, hogy pattogjon.

– Szóval egy légkompresszort keresel.

Lehúzza a kapucnis pulcsiját, és a földre dobja. – Az egy pumpa?

– Igen. Az egy pumpa.

– Rendben. Önnek van? Mert az új barátom, Hayes, nagyon jó kosárlabdázó, és a barátai is. De én béna vagyok. Gyakorolnom kell a pattogtatást.

– Labdavezetést.

Oldalra billenti a fejét, mintha idegen nyelvet beszélnék.

– Amikor lepattintod, azt labdavezetésnek nevezik – mondom.

– Ó! Szóval, használhatom a pumpáját?

Azt akarom mondani neki, hogy nem, menjen haza, és felejtse el, hogy itt élek. Az utolsó dolog, amit akarok, amire szükségem van, az az, hogy a szomszéd férfiként jelöljenek meg, aki segíteni tud a szarban. Bár már megtettem. Kétszer.

Ú... Ezek az emberek az őrületbe fognak kergetni.

Elkezdek beszélni, de foghíjas mosolya a legjobbat hozza ki belőlem.

– Rendben – mondom a fejemet csóválva. Odalépek a kompresszoromhoz, és elfordítom a kapcsolót. Beindul. – Először hagynunk kell, hogy nyomás alá kerüljön.

– Rendben. – Carter felveszi a labdáját, és bejön a garázsba. Tágra nyílt szemekkel néz körbe. – Hú! Jó sok cucca van.

– Igen.

Egy asztali fűrészre mutat hátul. – Mi az?

– Ez egy fűrész.

– Mire?

Felsóhajtok. – Favágásra.

– Sok fát vág?

– Asztalos vagyok, szóval igen. Ez a munkám.

– Király – bólint, és úgy járkál, mintha övé lenne ez a hely. – Ez egy jó munka.

– Örülök, hogy így gondolod.

– Ön szerint is ez egy jó munka?

Mi ez? Inkvizíció? – Igen, azt hiszem.

– Ha idősebb leszek, tűzoltó leszek – kuncog, a válla fölött rám néz. A zöld szemei csillognak, amelyek ugyanolyan színűek, mint az anyjáé. – Elárulhatok egy titkot?

Nem, nem árulhatsz el egy titkot!

– Igazából csak a jelmezt akarom viselni, és vizet lövöldözni a nagy tömlőből – mondja.

Nem tudom megállni. Felnevetek, intek felé, hogy jöjjön hozzám. – Megértem, hogy ez mennyire vonzó, de igazából azért  kellene akarnod egy munkát, mert ténylegesen szereted azt a munkát.

– Mit jelent a vonzó?

Ez a gyerek. – Add ide a kosárlabdádat!

– Ez azt jelenti, hogy add ide a kosárlabdát? Ez klassz!

– Nem! A vonzó azt jelenti, hogy rokonszenves. Most pedig add ide a kosárlabdádat!

Az út hátralévő részét végigcsoszogja a padlón, és átadja nekem a labdáját.

Behelyezem a tűt a gumiba. Másodpercek alatt felfújódik. Carter elragadtatott figyelemmel nézi.

– Ez varázslat – mondja, és fél lábon ugrál. – Mindenféle dologra használnám azt.

Odaadom neki a kosárlabdát, majd kikapcsolom a kompresszort. – Például mire?

– Lefogadom, hogy ezzel lefújhatnám az ételt az edényekről, amikor anya arra kér, hogy segítsek neki kitakarítani vacsora után.

– Valószínűleg nem működne.

– Miért nem?

– Összetörné az edényeket, és nem fertőtlenítené le őket.

Sűrű szempilláin keresztül néz fel rám. – Mit jelent ez?

– Mi mit jelent?

– Fertőtlenítés.

A végtelen kérdései bosszantóak, ezért próbálok ragaszkodni ehhez az érzéshez. De minél tovább áll előttem a kíváncsiságával és határtalan energiájával, annál nehezebb így maradnom.

Összefonom a karjaimat a mellkasomon. – Ha fertőtlenítesz valamit, az azt jelenti, hogy megölsz mindent, amitől megbetegedhetsz.

Elismerően bólint. – Ez nagyszerű.

Carter elejti a labdát, és elkezdi pattogtatni a garázsban. Nézem őt, és próbálom kitalálni, hogyan is rúghatnám ki innen a gyereket anélkül, hogy pöcs lennék. Mert nem az ő hibája, hogy nem akarom, hogy műhelyemben legyen. Nem csinált semmi rosszat.

Én sem.

Nézem, ahogy a lábai között próbál pattogtatni, de szerencsétlenül sikerül neki. Szeretnék iránymutatókat adni neki, megmondani neki, hogy a labda folyamatosan és közelebb pattanjon a testéhez. De nem teszem.

Nem az én problémám.

Ennek ellenére annyira aranyos, ahogy a nyelve kilóg, miközben a koordinációjára összpontosít. A fürtjei a labdával együtt pattognak. Még azelőtt rájön a dologra, hogy a lábához ér, és végiggurul a padlón.

– Hoppá! – mondja, és üldözi.

Kiválogatom az utolsó csavarokat és szögeket, majd lecsukom a szerszámosláda fedelét.

– Hé, ki az? – kérdezi Carter.

– Ki?

– Az. – A naptár melletti képre mutat. – Az a lány. A lánya?

A szívem annyira összeszorul a mellkasomban, hogy kipréseli belőlem a levegőt. Larkon kívül négy éve nem beszéltem róla senkinek. A szívemben és az elmémben él – édes emlékek tömbjeként, amelyeket senki sem vehet el tőlem. Még Melody sem.

– Ő az? – kérdezi újra, labdáját a hóna alá húzva.

Bólintok, és a képét bámulom. – Igen. Ő az én kislányom.

A hangos szavak hallása éles fájdalmat indít el. Belecsapódik a bordaívembe, és annyi helyen kilyukaszt, amennyire csak képes.

– Mi a neve? – kérdezi, nem sejtve, hogy kérdései lassan megölnek.

Őszinte kíváncsisággal figyel engem. Nem tudom, hogyan válaszoljak neki. Nem is tudom, hogyan kerültem ilyen mélyre egy beszélgetés során az út túloldalán élő gyerekkel, de rá kell jönnöm arra, hogy a fenébe kerülhetek ki belőle.

És maradjak is ki belőle.

– Anyukád tudja, hogy itt vagy? – kérdezem, remélve, hogy beveszi a csalit.

– Ööö, nem. Nem tudja. De azzal van elfoglalva, hogy elkészüljön és Crickettel és más hölgyekkel menjen… Nem tudom, mit csinálnak. De Dellához mennek. Bárki is legyen az.

Della háza felé pillantok. – Dylannel kell otthon lenned?

– Honnan ismeri Dylant?

– Ma találkoztam vele.

– Seggfejként viselkedett önnel?

Küzdök, hogy ne nevessek. – Nem szép dolog ilyet mondani valakiről.

– Ez az igazság – mondja még nagyobb vagánysággal, mint ami nekem valaha is volt. – Ha nem akarja, hogy seggfejnek nevezzék, akkor ne legyen az.

Fogalmam sincs, mit mondjak. Dylan egy seggfej, amennyire meg tudom állapítani. Szóval egyetértsek vele, vagy megpróbáljam lebeszélni arról, hogy csúnyán beszéljen a bátyjáról?

Várjunk! Ennek semmi köze hozzám. Carternek haza kell mennie.

– Tudod mit? Egy csomó dolgom van. Miért nem mész haza? – kérdezem.

A helyén marad, ahelyett, hogy elmenne. Összeráncolja a szemöldökét, és úgy tanulmányoz, mint egy rejtvényt, amit be kell fejeznie, mielőtt elindul.

Felsóhajtok, remélve, hogy a hang sietésre ösztönzi.

Nem teszi.

– Magányos… hangulatot áraszt – mondja elégedetten.

Rajtam a sor, hogy tanácstalan legyek. – Tessék?

– Magányos, mi?

Mi? – Carter, jó volt veled csevegni, kölyök, de ideje menned!

Megint lepattintja a labdáját. – Eljöhetsz hozzánk vacsorázni. Anya mindig azt mondja, hogy feltehetünk egy plusz tányért, ha valakinek szüksége van rá.

– Van ételem, de köszönöm.

– De magányos.

– Nem vagyok magányos.

Felnéz, és egy erőltetett mosolyt villant rám. – De igen, az. És kezd morcos lenni.

Elkapom a középre pattanó labdáját, és a felhajtó melletti fűbe viszem.

Ott finoman lerakom a földre.

– Az arca nem tűnik boldognak, és nem akar dolgokról beszélni – mondja a homlokát ráncolva. – Szomorú.

Ez a kibaszott kölyök. – Jól vagyok! És bezárom ezt az ajtót.

– Mor-cos – vadul felnevet. – Köszönöm, hogy felpumpálta a labdámat, Mr. Morcos!

Fáj a fejem. – Viszlát!

Megnyomom a házba vezető ajtó melletti gombot, mielőtt Carter visszajöhetne. A garázsajtó ereszkedni kezd.

Carter a másik oldalon leguggol, és addig hajol le, amíg négykézláb nem áll. Végül az ajtó elválaszt minket egymástól.

– Az arca nem tűnik boldognak, és nem akar dolgokról beszélni. Szomorú.

– Az a rohadt kölyök – mondom, és bevonulok a házba.

– Magányos… hangulatot áraszt.

Kinek képzeli magát az a gyerek? Magányos hangulat? Magányos hangulat, a seggem. És mégis, milyen általános iskolás gyerek mond ilyeneket?

Itt bizonyos határokat kell megszabnunk.

Kiveszek egy sört a hűtőből, és beviszem a nappaliba. Leülök a fotelbe, és bekapcsolom a televíziót, ahelyett, hogy kitalálnám, mit is fogok vacsorázni. Nem zavartatom magam azzal, hogy olyan műsort keressek, amit megnézhetek. Nem ez a lényeg.

A műsor zaja betölti a házat, így nem érzem annyira üresnek. Nem tűnik olyan hívogatónak, hogy a gondolataim olyan dolgok felé tévedjenek, amelyekre nem akarok gondolni.

Hogyan fogom túlélni, ha ezek mellett az emberek mellett kell élnem? Egy beszélgetés Carterrel, és attól tartok, hogy összeomlok. Egy beszélgetés Dylannel, és legszívesebben gatyába ráznám. Minden Gabrielle-lel való beszélgetés arra késztet, hogy legyen egy másik is.

Vegyél egy levegőt, Jay!

Mindez felszínes. Nem igazán akarok belőle semmit.

Nem akarok a kislányomról beszélni. Nem érdekel, hogy Dylan mit csinál vagy mit nem. És Gabrielle – csak azt hiszem, hogy újra látni akarom. Mélyen belül nem akarom. Mert tudom, mi lesz, ha megteszem, és a nap végén az utolsó dolog a világon, ami érdekelne, hogy bárkivel is kapcsolatba kerüljek, nemhogy egy kétgyerekes nővel.

És ez tény.

Hosszan meghúzom a sörömet.

A zsebemben zümmög a telefonom, ezért leteszem az italomat és kiveszem. A szám a parasztház tulajdonosának nevét mutatja, ahol hétfőn kezdenénk a munkát.

– Itt Jay – mondom a vonalban.

– Hé, Jay! Larry Harris vagyok.

– Szia, Larry! Mi újság?

– Rossz hírem van. Az átalakítás engedélyeit nem hagyták jóvá.

A szemöldököm felhúzódik. – Tényleg?

– Igen. Most tudtam meg. A feleségem elment hozzájuk ma reggel, hogy felvegye őket, és azt mondták neki, hogy fennakadás van. Azt mondták, hétfőn felhívnak, hogy átbeszéljük. – Felnyög. – Sajnálom, Jay!

A székhez nyomom a fejem, és lehunyom a szemem. – Igen. Én is. Majd értesítsetek, azt hiszem.

– Természetesen.

– Ez elrontja az időbeosztásunkat, de ezt biztosan tudod.

– Tudom. Valójában van valami mód arra, hogy jövő hétfőn kezdjük? Adsz egy hetet, hogy megoldjam ezt?

– Ez működni fog. Nem ideális, de meg tudom oldani.

Felsóhajt. – Köszönöm, Jay! Még egyszer, sajnálom. Jelentkezni fogok!

– Hamarosan beszélünk!

Befejezem a hívást.

Egy egész hét semmi tennivaló nélkül, és az új szomszédok máris az idegeimre mennek.

Jobb, ha találok valamit, amivel elfoglalhatom magamat.